OTI-házak a II. János Pál pápa téren
A sávos beépítés első, és 1945-ig az egyetlen budapesti megvalósítási kísérlete a mai II. János Pál pápa téri (akkor Tisza Kálmán téri) OTI-házak felépítése volt 1934-ben. A sávos beépítést itt is a meglévő zártsorú beépítéshez igazították, így az egyes épületek nem zöld felületekben kerültek elhelyezésre, hanem a földszinti összekötő épületrészre állították azokat.
A beépítés újszerűsége ellenére a lakások alaprajzi kialakítása a bevett struktúrát követte. Az újratervezés előtti tervváltozaton az egyszobásnál nagyobb lakásokban a szobák azonos méretűek voltak, szinte a teljes falszélességet betöltő többszárnyú ajtókkal összenyithatóan. A tervezők a divatos hallos megoldást alkalmazták, noha a sávos beépítés miatt a lakások összeforgatása a keretes beépítéssel járó megoldástól eltérő mintát kellett, hogy kövessen. Az egyszobás lakásokban viszont kialakítottak egy hálófülkét (hálófülkés garzonok), ami azonban, mivel egy oldalról nem falazták le, nem jelentett külön légterű hálóhelyiséget.
A néhány hónappal későbbi módosított terveken az alaprajzi megoldások átalakultak. A kétszobás lakásokban a két egyforma méretű lakóhelyiséget áttervezték, mégpedig úgy, hogy egyszárnyú ajtóval egymásba nyíló nagyobb méretű nappali és kisebb méretű hálószoba lett belőle. Így a kétszer 23,5 m2-es szobákat egy 21 m2-es nappali és egy 10,5 m2-es háló váltotta fel. Ezzel egyidejűleg az egyszobás lakásokból eltűnt az alkóvszerű fülke, s csak a kiugró nélküli egyetlen szoba maradt meg. Az alaprajzi átrendezés nyomán – melynek részeként a gardróbok is eltűntek – az addigi kétszoba-hallos-cselédszobás, egyszobás és garzonlakások mellett megjelentek az olyan kétszobás, nappaliból és hálószobából álló lakások is, amelyekben sem hall, sem cselédszoba nem volt.
Az alaprajz ilyenfajta átszervezésében az egyik meghatározó változást a szobák funkciót követő méretbeli differenciálódása jelentette, a nappali és a hálószoba megkülönböztetése. A hálófülkés lakás elvének alkalmazása azonban itt is felemásnak bizonyult. Noha a tervező építészek nagy része az új építészet híveiből került ki, a hálófülkés lakástípus éppen az azt meghatározó elvnek, a háztartásszerkezethez alkalmazkodó alaprajznak és az egyén lakáson belül elkülönülő személyes tere elvének nem tett eleget. A nappali plusz egy háló nem felelt meg a gyerekes családok számára a hálófülkés lakás elvei szerint megkövetelt ideális lakásnak, mert csak egyetlen hálószobája volt. A ház lakáskínálata, amely garzonból, egyszobás lakásból, és a nappali plusz hálószoba kétféle, hallos-cselédszobás, illetve hall és cselédszoba nélküli változatából állt, a háztartásszerkezet szempontjából nem nyitott széles skálát. Az egy- vagy kétfős háztartásokon kívül másfajta családnak nem adott az új építészet elvei szerint megkövetelt teret. A lakástípusok ilyenfajta korlátozottságában nem kis szerepet játszott az építtető szobaszámon alapuló szemlélete, ami gátját képezte a helyiségszám háztartás elvéből kiinduló lakástípusok lényegét jelentő növelésének.
