Az 1930-as évek új lakástípusa: a hallos lakás

Tartalom 

Az I. világháború után az alaprajzot érintően kétféle változás ment végbe a budapesti bérlakásépítésben. Egyrészt az építkezés radikális megdrágulása miatt csökkentették az egyes helyiségek méretét, anélkül, hogy az alaprajzi rendszer egésze bármiféle módosításon ment volna keresztül. (Forgó Pál: Sorház, bérház, családi ház? (I.) Tér és Forma, 1929, 6, 250.) Másrészt a beépítési mód megváltoztatásának hatósági engedélyezésével összefüggésben egy alaprajzi váltás zajlott le az 1930-as években, ami a garzon- és a hallos lakás kialakulásához, illetve az egy-, kettő-, három-, esetleg négyszoba-hallos, valamint garzonlakásokból összeállított többlakásos házak tömeges építéséhez vezetett.
1934-ben kezdődött meg azoknak az ideiglenes rendkívüli házadómentességi rendeleteknek a kiadása, amelyek a város kijelölt területein utat nyitottak a telkek keretes beépítése előtt. Az engedélyezett legfeljebb 14 méteres beépítési mélységre olyan építészeti megoldás alakult ki, amely az utcai és udvari traktus közé beillesztett harmadik traktus révén tette lehetővé a legnagyobb lakóterület kihasználását. A telek keretes beépítésével ily módon együttjáró három traktusból a középsőbe a hall, illetve a mellékhelyiségek kerültek. Ugyanakkor a lépcsőház beillesztése folytán a ház utcától az udvarig át nem nyúló részeit garzonlakásokkal töltötték ki, amelyeknek megkülönböztető jegye a konyha és a cselédszoba hiánya volt. Akár egy-, akár kétszobás (olykor hallos) változatban készültek, a modern komfortot jelentő fürdőszobával minden esetben el voltak látva, az önálló háztartás vezetéséhez szükséges helyiségeket azonban mellőzték belőlük.
Az ily módon kialakuló hallos lakástípus nem jelentett lényegi változást az addigi alaprajzi rendszerhez képest. Miután a házadómentességi rendeletek előírták, hogy a szobák minimális alapterülete 15 négyzetméter kell, hogy legyen, megmaradt a viszonylag nagyméretű, egyforma szobák rendszere. Ez az előírás gyakorlatilag lezárta az utat a korabeli nemzetközi áramlatokhoz illeszkedő alaprajzi kísérletezés előtt, amelynek egyik kulcsát éppen a szobaméretek csökkentése, illetve variálása jelentette, a lakás térfelosztását a háztartásszerkezetnek, a családtagok számának függvényeként kezelő gondolkodásmód alapján. A keretes beépítéssel megjelenő új alaprajzi típusként a hallos lakás azonban nem jelentett átlépést ebbe a gondolkodásmódba. Csak formai szempontból hozott változást az alaprajzi kínálat terén, a lakhatással kapcsolatos gondolkodás alapstruktúráját, a szemléletet nem alakította át. Maguk az ideiglenes házadómentességi rendeletek pedig hiába voltak érvényesíthetők a városon belül körülhatárolt területeken végbemenő új építkezésekre, anélkül nyitottak utat nagyobb léptékű megújítások előtt, hogy teret engedtek volna az alaprajzi reformnak, kísérletezésnek.
A hallos lakás, mint alaprajzi újítás kialakulását és elterjedését nem előzte meg építészeti vita. Már csak divatossá és tömegessé válásával egyidejűleg bontakozott ki róla vita az 1930-as évek közepétől, ami döntően az ezen alaprajzi megoldást érintő heves kritikák megfogalmazását, sőt egyenesen a hallos lakástípus elutasítását jelentette.
Az új építészet hívei a garzonban és a hallos lakástípusban az alaprajzi megújulás hiányát és a lakhatási formák káros, rossz irányú alakulását látták. Kotsis Iván az 1940-es évek elején így összegezte ezzel kapcsolatos álláspontját: „Összefoglalva a mondottakat, megállapítható, hogy a már az első világháború után eleve helytelen alapon megindított budapesti bérlakás típus a jelenlegi egészségtelen viszonyok között oly mértékben leromlott, hogy az nemcsak, hogy fejlődésképesnek nem tekinthető, de az sem kívánatos, hogy jelen alakjában folytatódjék, illetve megmaradjon; elérkezett az ideje tehát, hogy foglalkozzunk annak megjavításával.” (Kotsis Iván: A közeljövő lakásépítési programmja. Magyar Építőművészet, 1942, 8, 177.) A hallos lakástípus megjelenésében és elterjedésében kifejezetten a korszerű alaprajzi megoldások kialakításának gátját látták: „További súlyos hiba hordozója volt a beépítési módból szükségszerűen alakuló háromtraktusos lakások kikényszerítése. A szabályozás révén hatóságilag lett rögzítve egy mindenképpen antiszociális rendszer, mert a rentabilitási követelmények már eleve kizárják a lakásviszonyok szempontjából rendkívül fontos, tagolt, sokszobás kislakásos típusok alkalmazásának még a lehetőségét is.” (Kotsis Iván: A közeljövő lakásépítési programmja. Magyar Építőművészet, 1942, 8, 177.) A keretes beépítéssel összekapcsolódó két új lakástípus, a garzon és a hallos lakás egyazon kritika tárgyaként jelent meg.
A legfőbb, minden kritikában visszaköszönő érv az volt, hogy a hallos lakás teljesen alkalmatlan gyermekes családok számára, mert nem teszi lehetővé a felnőttek és gyermekek, illetve ez utóbbiak esetében a lányok és fiúk egymástól elkülönített alvását. A hallos lakás alaprajzi rendszerében megjelenő egyforma, a kritikusok által túl nagynak tekintett szobák érvelésük szerint nem használhatók hálószobák gyanánt. Végső esetben is a kétszoba-hall csak gyermektelen pár számra alkalmas, amennyiben az egyik szobát lakószobának, a másikat hálószobának, a hallt pedig ebédlőnek használják. Érzékelve a hallos lakás divatját, azt a társadalmi mentalitással, a reprezentáció iránti igénnyel magyarázták, akár társadalomkritikai gondolatokat is megfogalmazva. A divat érzékelése mellett azonban írásaikban megjelent egy anyagi természetű magyarázat is a hallos lakások lakáspiaci kelendőségére. Eszerint a gyermekes családok pénzügyi megfontolásból választják ezt a lakástípust, azért, mert nagyobb szobaszámú lakást, amilyenre szükségük lenne, nem tudnak kifizetni. A lakás terének használata ebben az esetben úgy alakult, hogy a cselédszobát adták a gyerekeknek, míg a cseléd a konyhában kapott hálóhelyet. Vagyis a cselédszobát, amelynek külön ajtaja volt az előszoba felől, lakószobaként használták, ami a helyiségek eredeti rendeltetése szerint nem állt kellő számban rendelkezésre gyermekes családok esetében a lakáson belül.
A hall elleni építészi támadás érvkészletének további állandó elemét a hall sötét, szellőzetlen és átjáró jellegénél fogva bútorozhatatlan volta képezte. Nem egy építész az elítélt és elutasított alkóv újjáéledését látta benne: „Az úgynevezett hall, amiért egy szobára eső bér felét kérik, nem más, mint a régi alkóv, csak még kellemetlenebb elhelyezésű, mert átjárás van rajta.” ((h. e.): Budán nincs nagy öröm, Pesten sincs sok remény. Magyarország, 1931. január 31. … ) Súlyos problémának látták, hogy a hall egy szobányi területet foglal el a lakásban, miközben messze nem használható teljes értékű szobaként. A hallos lakást Kotsis Iván ezen az alapon „eltorzult lakáshasználatnak” minősítette. (Kotsis Iván: A közeljövő lakásépítési programmja. Magyar Építőművészet, 1942, 8, 178.) Meglátása szerint az addig háromszobás középosztályi lakás a kétszoba-hallos típus elterjedésével már lényegében csak egy kétszobás lakásnak tekinthető – miközben a korábbi kétszobás lakásból az egyszoba-hall formájában gyakorlatilag egyszobás lakás maradt –, noha az átlagos középosztályi lakás helyes típusa, háromgyerekes családdal számolva, egy közös nappali-étkező szoba mellett három kisebb méretű hálóhelyiség lenne, 120–130 m2-es megoldva.
Noha a beépítési mód megváltozásának hatósági engedélyezése egy régóta sürgetett modernizálási lépés igényének akart eleget tenni, bevezetésének idejére az építészek egy része már elavultként tekintett rá, és az újfajta, 13–14 méteres traktusmélységben kifejezetten a korszerű kislakás gátját látta. A hall elleni támadások kivétel nélkül egy alternatív alaprajzi rendszer melletti állásfoglalással kapcsolódtak össze. Mégpedig a több európai országban – mint például Németországban is – megszokott hálófülkés alaprajzi rendszerrel, amelyben a nagyobb méretű, a közös családi tevékenységre alkalmas nappali mellett a kisméretű – 6–8 m2-es – hálófülkék biztosítják a családtagok megfelelően elkülönített alvóhelyiségét. Kotsis Endre a hallal szemben megfogalmazott kritikájában csak utalt egy más logikát követő alaprajzi rendszerre, amikor a fennálló budapesti lakáskínálatban nem létező félszobákról beszélt: „Ma megoldatlannak kell tartanunk az egy és fél-, illetve két és félszobás lakások hazai igények szerint való megoldását, holott éppen ezek iránt a legnagyobb a kereslet.” (Kotsis Endre: A modern bérházépítés kérdései. Magyar Építőművészet, 1941, 8, 230.) Timár Lajos ennél egyértelműbben úgy vélte, hogy Budapesten a beépítési mód szabályozásának köszönhetően a garzonlakás, valamint a kétszoba-hallos lakás képviselte az új kislakást, miközben az igazi kislakás a lakókonyhás, vagy nappali szobás és hálófülkés lakás alaprajzi rendszere kellene, hogy legyen. Ő és más építészek is – mint például Fischer József – kompatibilitási problémát hangsúlyoztak az újonnan engedélyezett beépítési mód és a korszerű kislakás alaprajzi rendszere között, és leginkább a hall eltűnését üdvözölték volna.
A hallos lakástípussal ellentétben, ami a lakás és a háztartásszerkezet megfeleltetésére épülő alaprajzi gondolkodástól függetlenül alakult ki, és azzal minden tekintetben összeegyeztethetetlen volt, a garzon, mint modern lakástípus, kimondottan a modern lakhatási elveknek megfelelően egy élet-, illetve háztartásszerkezeti formához, az egyszemélyes háztartáshoz kitalálva jelent meg a lakáskínálatban. A budapesti lakáspiac keretei között azonban ez a lakástípus is sajátos ellentmondásos helyzetbe került. A fővárosi lakásviszonyok anomáliái miatt ugyanis részben a legolcsóbb sávba eső újépítésű, korszerű lakásként kezdték használni, nemcsak az egyszemélyes háztartások. Vagyis hiába illeszkedett ez az újfajta, modernnek számító lakástípus a lakhatás újfajta, a társadalmi státus helyett a háztartás összetételén alapuló rendszerébe, használatában és a hozzá kapcsolódó szakmai diskurzusban nem felelt meg e rendszer elveinek.
A keretes beépítéssel megjelenő hallos lakás és garzon kritikája egy külön medret is kialakított magának. Mivel a keretes beépítést lehetővé tevő házadómentességi rendeletek érvénye a városon belül kijelölt részekre terjedt ki, így az új építkezési forma egy-egy nagyobb terület beépítésére nyomhatta rá a bélyegét. Ez történt az Újlipótváros esetében is, amelyen belül az Újpesti rakpart – Ipoly utca – Pannónia utca – Szent István körút által határolt tömbök az ideiglenes házadómentességi rendeletek folytán döntőenen keretes beépítéssel, és ennek folytán hallos, illetve garzonos lakáskínálattal épültek ki az 1930-as években, illetve az 1940-es évek elején. A korabeli köztudatban a város egyik modern negyedével azonosított Újlipótváros a maga egészében testesítette meg az új beépítési módot és az azzal járó új típusú lakáskínálatot, s mint ilyen egység vált az új építészet kritikájának egyik jellegzetes tárgyává.

Nagy Ágnes

 

Korabeli írások

Bierbauer Virgil: A budapesti lakásépítés válsága. Tér és Forma, 1941, 7, 123.

Bleyer György: A hall fejlődése. Tér és Forma, 1936, 2, 43–46.

Démann Pál: Kritikai séta egy újlipótvárosi utcában. Tátra utca. Független Kritika, 1935. április 1., 3–4.

Fischer József: Budapest városépítés-politikájához. Tér és Forma, 1936, 1, 4–6.

Gyenes Lajos, ifj.: Munkáslakásépítés. Válasz. Népszava, 1943. augusztus 1., 8.

Hajós Miklós: A budapesti lakások ú.n. hallja. Tér és Forma, 1936, 5–6, 163–165.

Hofstätter Béla – Domány Ferenc: A modern lakás. Tér és Forma, 1937, 5, 128–132.

Kotsis Iván: Közép- és kislakások alaprajzi megoldásai bérházakban. A Mérnöki Továbbképző Intézet 1941. évi tanfolyamainak anyaga. 2. füzet. (A Mérnöki Továbbképző Intézet Kiadványai V. kötet 2. füzet) Budapest, 1942

Kotsis Iván: A közeljövő lakásépítési programmja. Magyar Építőművészet, 1942, 8, 176–178.

Kotsis Endre: A modern bérházépítés kérdései. Magyar Építőművészet, 1941, 8, 230.

Paulheim Ferenc: Lakáskérdés Magyarországon. A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, 1941, 35–36 (1941. szeptember 7.), 158–164.

Sz.: Válasz Hoch Istvánnak. Tér és Forma, 1941, 8, 142–143.

Szerkesztő [Bierbauer Virgil]: Az utolsó hat év budapesti lakásépítőtevékenysége. Tér és Forma, 1936, 5–6, 160–162.

A tervező és a vállalkozó véleménye a mai bérházépítkezésről. Magyar Építőművészet, 1941, 8, 212–214.

Timár L.: Adómentességgel kell előmozdítani a kislakásépítkezést. Tér és Forma, 1936, 12, 350–352.

Zivuska Alfonz: Néhány megjegyzés dr. Kotsis Iván javaslatához. Építészet, 1941, I. kötet 2. füzet, 60.