"Kertes sorházépítés miért nem alakult még ki Magyarországon?"

Tartalom 

A budapesti lakhatási formák közül a sorház, mint választási lehetőség, az 1920-as évek végéig lényegében hiányzott. Az első sorházas együttes 1926–1927 során épült fel a budai oldalon (XII. Kiss János altábornagy utca 56–80.), illetve az 1929-ben épült albertfalvai OTI-telep szintén tartalmazott sorházakat. Az 1930-as években és az 1940-es évek elején azután – döntően a budai oldalon – felépült néhány sorházas lakóházegyüttes, ezek azonban csak szórványosnak voltak mondhatók. Döntően ezekben az esetekben is csoportházakról volt szó, azaz szabadon álló beépítési mód alá eső területeken emelt, három vagy négy, egymáshoz zárt sorban csatlakozó lakóházból álló együttesekről, amelyek elszórtan jöttek létre, telepet nem alkottak. Azon építkezési forma, amely egységes tervezés alapján, egységes szervezésben hozott volna létre sorház-együtteseket (telepet alkotva, vagy más házformákat is magába foglaló telepbe illeszkedve), Budapesten nem alakult ki. Ez a forma sem magánvállalkozásként, sem városi vagy állami kezdeményezésre, sem pedig kísérleti mintatelep-konstrukcióban nem jelent meg. Az egyetlen kivételt az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) telepépítései jelentették, ezeken a telepeken ugyanis (Albertfalva, Magdolnaváros) sorházakat is emeltek. A két világháború között német mintára elterjedt, s szinte minden esetben sorházakat is magába foglaló európai mintatelep-építés egyetlen budapesti megvalósulása, a Napraforgó utcai telep viszont kizárólag szabadon álló családi házakból állt, sorházat nem tartalmazott.
A magyarországi építészeti és szociálpolitikai gondolkodásban már a lakásreform-mozgalomhoz kapcsolódóan felbukkanó sorház a bérházrendszerrel szembeállított „saját otthon”-eszmébe illeszkedett. A sorházas építkezés a negatív lakhatási formaként kezelt bérházzal szembeállított drága villa és a rossz minőségű külterületi családi ház alternatívájaként volt jelen a lakhatással kapcsolatos szakmai, elsősorban építészeti diskurzusban. Az új építészet hívei kimondottan propaganda-mozgalomba kezdtek a sorházépítés mellett az 1930-as évek elején. Intenzíven folyt ezen építési forma lakossággal való megismertetése, azzal a céllal, hogy a Budapesten kívülre irányuló családi házas építkezést a város határain belüli sorházas építkezés váltsa fel. Az 1932-ben rendezett „Hogyan építsünk?” propaganda-kiállításon a sorház témája több formában is megjelent. Bemutattak sorházterveket is; Münnich Aladár, mint a téma építész szakértője, a kiállítás részét képezően „Mi az ikerház és mi a sorház?” címmel tartott ismeretterjesztő előadást; a kiállítási belépőhöz osztogatott négyféle propagandafüzet egyikét pedig ugyancsak e témának szentelték Münnich „Miért építsünk sorházat?” címet viselő írásával. Ugyanakkor a szakmai közeg is aktuális problémaként tárgyalta a sorházépítés kérdését. Bierbauer Virgil az új építési szabályrendelet előkészítő munkáit kísérve, az arról való gondolkodást elősegíteni szándékozó írásaiban kiemelten foglalkozott a sorházzal. 1932–1933 során többször is megfogalmazta, hogy sürgős szükség lenne a sorházépítés előmozdítására, mindenekelőtt a sorháztelkek alakításának lehetővé tételére, a Budapestről való kiköltözés és a se nem gazdaságos, se nem esztétikus családi házas építkezés visszafogása céljából. Kiadta a jelszót: „Várjuk a sorháztelkeket!” (Bierbauer Virgil: Budapest lakásügye a statisztika és az építési szabályrendelet tükrében. A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, 1932, 39–40 (1932. szeptember 25.), 229.) A sorházépítés sürgetése változatlanul porondon volt az 1930-as évek második felében is, s bár az építészek megpróbálták felhasználni az új építési szabályrendelet megalkotását a sorházépítés elfogadtatására, Münnich Aladár 1944-ben még mindig a sorház- és csoportház-építést sürgette a villarendszer helyett.
A város-, illetve utcakép védelme mellett a sorház melletti legfőbb érv évtizedeken keresztül változatlanul az volt, hogy ebben a formában kivitelezhető leggazdaságosabban a saját otthon, azaz a családi ház. Nemcsak a közművesítés oldható meg racionálisabban, mint a külterjes családi házas építkezés esetében, nemcsak az építkezés költségei kisebbek, de a szabadon álló családi házzal szemben a fenntartási költségek is. A sorházas építkezésnek a két világháború között tulajdonított előnyök közé pedig bekerült a standardizálás lehetősége is, amivel az építési költségeket még azon túl is lehetett csökkenteni, amit a szabadon álló építési módhoz képest a sorház önmagában is biztosított. Az építészek nem egyszer a szabadon álló villa, illetve családi ház és a sorházas egység felépítési költségeinek összehasonlításával mutatták ki az utóbbi gazdaságosságát az előbbivel szemben. A sorház melletti vissza-visszatérő építészi érvelés ellenére azonban a sorházas építkezés nem vert gyökeret Budapesten. Ennek egymással szoros összefüggésben gátját képezte a sorházas építkezést akadályozó hatósági szabályozás, valamint a sorházat, mint lakhatási formát elutasító közgondolkodás.
A hatósági építési szabályozás a túl nagy telekminimum előírásával lényegében évtizedeken keresztül lehetetlenné tette Budapesten a sorházas építkezést. Változás 1933-ban következett be, amikor a Fővárosi Közmunkák Tanácsa könnyítéseket vezetett be az érvényben lévő építésügyi szabályzat előírásaival szemben az új építkezéseknél. (Fővárosi Közlöny, 1933. január 13., 24–29.) Bevezette az építésügyi szabályzatban addig nem szereplő sorházas beépítési módot, s egy-egy tömbre érvényes egységes beépítési terv alapján engedte azt meg zártsorú beépítés alá eső területeken. Bár nem nevezte így, de lényegében a sávos beépítést írta elő, amikor azt mondta ki, hogy „a tömb csak egy irányban építhető be […]; a tömb keresztirányú oldalai a házsorok közti udvarterületnek megfelelő szélességben szabadon hagyandók”. A telek, illetve a homlokzat szélességére vonatkozóan lehetővé tette a nyolc méteres szélességet is, amennyiben a sorház legfeljebb egyemeletes, és az azt alkotó valamennyi épület egységes magassággal, homlokzati és tetőmegoldással épül. Sőt engedélyezte a hat méteres szélességet is abban az esetben, ha a sorház az adott tömbben egységes terv szerint egyidőben épül meg. A sorházas beépítést és annak fenntartását a jövőre nézve telekkönyvi bejegyzéssel is biztosítani kellett a tömb telkeire vonatkozóan. Az ily módon ötven négyszögöles telket is engedélyező szabályozási könnyítés nyomán Münnich Aladár, aki 1932-ben tervezett és építtetett saját lakhelyéül sorházas prototípusnak szánt ikerházat (XI. Tarcali utca 22/b-c), cikket is írt a sorházas építkezés előnyeiről.
Ugyancsak az 1933-ban bevezetett könnyítések között jelent meg a csoportház kategóriája is, amely viszont a szabadon álló beépítés alá sorolt övezetekben (egy övezetet, a IV-diket azonban kivonta ez alól a szabályozás alól) engedte meg minimum három lakóházból álló, egymáshoz zárt sorban csatlakozó együttesek egységes terv alapján való építését. A szabályozás részben azonos volt a sorházakra vonatkozó előírásokkal. Egyrészt ezt a beépítési módot a jövőre nézve is szintén telekkönyvi bejegyzéssel kellett biztosítani. Másrészt ilyen beépítés esetén az általában érvényesnél kisebb telekméretet engedélyeztek – igaz, a sorháztól eltérően itt nagyobb telekminimumot, nyolcvanöt négyszögölt írtak elő –, s ha a csoportházat egylakásos, legfeljebb egyemeletes, egyszerre megépülő házak alkották, úgy a telek, illetve a homlokzat szélességét a sorházhoz hasonlóan hat méterig lehetett csökkenteni.
Az 1940-es új építésügyi szabályzat már tartalmazta a sorházas építkezés kategóriáját (a csoportházas ugyanakkor nem került bele). A zártsorú beépítéssel meghatározott övezetek közül az utolsót, az V. építési övezetet jelölte ki zárt sorban épülő családi házak céljára.  Ebben az övezetben az ott általánosan érvényes kilenc méter helyett kivételesen megengedte a hat méteres telekszélességet is (ami 40 négyszögöles telkeket is eredményezhetett), abban az esetben, ha a házak egyszerre épültek meg. Ugyanakkor az 1933-as könnyítéshez hasonlóan a sávos beépítést írta elő az övezetre, vagyis a telektömböt egymással párhuzamos sávokat alkotó épületsorokkal kellett beépíteni, ahol is az egyes épületek zárt sorban csatlakoztak egymáshoz. Ugyanezen szabályozás szerint a beépítést előkerttel kellett megoldani.
A sorház-kategória használata ebben az időszakban nem korlátozódott a sorházként épült családi házak együttesére. Többemeletes, soklakásos házakat éppúgy illettek sorház megnevezéssel, mint egylakásos családi házakat. A zártsorban épült egylakásos és többlakásos lakóházakat is átfogó halmazként a sorház terminus ilyenfajta korabeli használata a beépítés módjára utalt. Egyrészt a több lakóházat átfogó, egységes tervezésű, azonos magasságot, homlokzati és tetőmegoldást követő építkezést fedte le. Ilyen értelemben jelent meg a sorház meghatározás például a Váci út – Apály utca – Angyalföldi út által határolt tömb egyik felén 1943–1944-ben épült háromemeletes bérházegyüttes tervein (Apály utca 2.), s ugyanígy használta ezt a megnevezést 1933-ban Molnár Farkas is egységes sorban épült, 10–16 emeletes lakóházakra, a „kertes családi sorházzal” állítva szembe azokat. Masirevich György viszont megkülönböztetve beszélt a sorházról és a sávosan épített többlakásos házról az 1930-as évek elején. Ugyanakkor a mai XII. Tartsay Vilmos utca mentén fekvő, sorházas beépítést követő telkeken emelt lakóházak esetében nem volt szó egységes terv alapján történő építkezésről: a telkeken egyedi tervek alapján, eltérő időpontokban épültek fel az egymáshoz a területre vonatkozó előírás szerint sorházként igazodó egylakásos házak. Másik oldalról, bár az Apály utcai együttes ennek a kritériumnak nem felelt meg (tekintve, hogy ott keretes beépítésről volt szó), a sorház megjelölést az akkortájt újnak számító sávos beépítési móddal társították. Harrer Ferencnek, a városfejlesztési program kidolgozására 1932-ben kiküldött különbizottság elnökének a programot illető előterjesztésében ez a képzettársítás jelent meg: „Városfejlesztési programmunkban mindenesetre állást kell foglalnunk, hogy a sávos sorházas építkezést támogatandónak tartjuk-e és hogy ezt az építkezést csak akkor kívánjuk-e megengedni, ha tömbönként egyszerre és egységes kivitelben történik, vagy pedig megengedhetőnek látjuk, hogy a sáv, mint építési keret állapíttassék meg, amelyen belül mindenki az építésügyi szabályzat általános rendelkezései szerint külön építhet.” (Harrer Ferenc: Budapest városfejlesztési programmja. Városi Szemle, 1933, 1, 33.) Ugyanezt a jelentést kapcsolta hozzá az 1933-as szabályozás, Molnár Farkas, valamint az 1940-es új építésügyi szabályzat is. Vagyis ebben az aspektusban a sorház az egységes tervezés kritériumának sem kellett, hogy feltétlenül megfeleljen.
A külföldi sorházas építkezéssel való összehasonlításban egyértelműen megmutatkozó budapesti jelenség, a sorházas építkezés hiányának problémaként való érzékelése már korán megfogalmazódott. A telepekbe illesztett sorházépítés nemzetközi felfutása idején, a két világháború között az építészek változatlanul a sorházzal szembeni hazai idegenkedést érzékelték. Nem egy építész állapította meg, hogy a sorház fogalma a középosztály gondolkodásában szívósan összekapcsolódott a „munkáslakás” kategóriájával. A sorház, a telepes megvalósítást magában foglaló típusként a munkáslakótelep jelentéstartalmát hordozta számukra, s így a „munkáslakás” egy típusaként a társadalmi alacsonyrendűség képzetével társult, és mint lakhatási forma, elfogadhatatlan volt társadalmi státusuk számára. A munkásléttel asszociált sorházzal szemben a családi ház, illetve a villa jelentette a középosztályi létnek megfelelő „saját otthont”: „minden ismerőse – mint mondani szokják – «villában» lakik!” (Kotsis Iván: Sorházak alaprajzi megoldásai. A Mérnök Továbbképző Intézet 1942. évi tanfolyamainak anyaga. 16. füzet (A Mérnök Továbbképző Intézet Kiadványai XX. kötet 16. füzet) Budapest, 1942. 39.). Kotsis Iván építészi feladatnak tekintette, hogy „szükséges középosztályunk köztudatában belevinni azt a tényt, hogy a «sorház» fogalma nem azonos a szegényes lakótelepi házegység fogalmával, hanem annak keretében a legegyszerűbb lakások mellett készíthetők a legkényelmesebb és egészen nagy lakások is.” (Uo., 7.) Ennek érdekében azonban elkerülhetetlennek tartott egyfajta alkalmazkodást, és „számolva eme osztálybeli közönségünknek a tipizált építési módokkal szemben fennálló idegenkedésével” (Kotsis Iván: Lakóépületek tervezése. Kézirat gyanánt. Budapest, 1944. 27–28.), az egyéni sorházépítésben látta a megvalósítható formát.
Ezzel egyidejűleg a sorházas építkezés gazdaságossága mellett felsorakoztatható érvek ellenére érzékelt elutasítás mögött több építész is egyfajta individualista gondolkodást, a kollektív cselekvésre való fogékonyság hiányát látta. Bierbauer Virgil 1931-ben a Napraforgó utcai kísérleti kislakásos családi házas telep felépülte kapcsán írta, hogy „kiderült az, hogy a mi viszonyaink között, a végsőkig menő függetlenségi vágy túltengése folytán, még az ikerházak előnyeiről is nehéz meggyőzni az építtetőket.” (Dr. B. V.: A pasaréti-úti kislakásos telep. Tér és Forma, 1931, 10, 307–308.) Bierbauer elfogadhatatlannak tartotta a Budapesten kialakuló egyéni sorházépítési formát: helytelen alkalmazásnak látta azt, s az egy típusból összeállított, 15-20-30 telket átfogó sort tekintette helyes formának. Halászy Jenő ugyanebben az értékrendben látta a sorházas építkezés elutasításának okát, mert szerinte „[…] párosult azzal a szintén eléggé ismert magyar betegséggel, hogy lehetőségek szerint házam különbözzék az összes többiektől és legalább egy szobával több legyen benne, mint az előzőleg felépültekben.” (Halászy Jenő: Sorházépítés nálunk. Tér és Forma, 1942, 1, 10.) A társadalmi kezdeményezésen alapuló szövetkezeti lakásépítés fejletlenségét a lakhatás több budapesti jelenségének okaként is megállapították az építészek, s ez éppúgy illett a sorházak iránti érdeklődés hiányára is: „Nálunk nincs kifejlődött építőipar és nincs erős lakásépítő szövetkezeti mozgalom. […] E kettő nélkül sorozatépítés nem lehetséges.” (Molnár Farkas: A lakásépítés racionalizálása. Bauhaus-telep Dessau-Törten. Tér és Forma, 1928, 3, 102.)
A II. világháború végéig felépült budapesti sorházak kétféle építkezési keretben, kétféle formavilággal és alaprajzi rendszerrel valósultak meg. Egyrészt az Országos Társadalombiztosító Intézet által épített két telep, az albertfalva-kertvárosi, illetve a magdolnavárosi telep sorházai képviselték az egyik mintát. E telepek formavilága jelent meg a Fővárosi Közmunkák Tanácsa által 1941-ben kiadott építési tanácsadó könyvben is. A Budapest akkori külterületeire eső OTI-telepek és a Közmunkatanács Budapest környéki kitelepüléshez ajánlott, tervpályázat útján született mintatervei a maguk egységes jellegében határozottan eltértek a modern építészet hívei és fórumai (elsősorban a Tér és Forma című folyóirat) által megismertetni és elterjeszteni szándékozott sorházas építkezés formavilágától és alaprajzi beosztásától. Az albertfalvai telepen épített lakástípus az új építészetet képviselő CIRPAC-csoport kritikájának tárgyává is vált.
A két világháború között magánberuházásban megvalósult kevés budapesti sorház (a csoportházakat is beleértve) az OTI-telepektől eltérően az utóbbihoz állt közel. A sorházak modern építészet által elképzelt alaprajzi elrendezése lényegében azonos volt a korszerű kislakásos családi ház propagált alaprajzi rendszerével. A földszintre került a nappali és az ebédlő, a konyha, a kamra és a wc, (valamint a cselédszoba, bár ennek elhelyezése nagyobb variabilitást mutatott: kerülhetett az alagsorba, a földszintre, de akár az emeletre is), az emeletre pedig legalább két hálószoba, valamint a fürdőszoba. Ez az alaprajzi struktúra nem függött társadalmi helyzettől. Gyenes Lajos ugyanezt a rendszert javasolta munkások számára, ahogy a modern építészet jegyében ugyanilyen elrendezésben terveztek más társadalmi réteg számára is.
A szabadon álló beépítés alá eső területeken létesült csoportházak kötelezően egységes terv alapján épültek. A magánberuházásban született sorházak jellegzetessége viszont a Kotsis Iván által kimondott és a hatósági szabályozás által is lehetővé tett kompromisszum maradéktalan megvalósulása volt. Sorházjellegük többnyire a beépítés módjára korlátozódott, építésük nem ritkán egyedi utakon zajlott, az ennek megfelelő egyedi homlokzatokkal és építészi megoldásokkal.

Nagy Ágnes

 

1945-ig felépült sorházak:

II. Branyiszkó út 11/a-b-c (csoportház)
II. Vérhalom utca 36/a-d (csoportház)
▪ XI. Albertfalva-kertvárosi lakótelep (OTI-telep)
XI. Györök utca és Takács Menyhért utca
XI. Tarcali utca 22/b-c (ikerház)
XII. Bazin utca 2/a-b, 4/a-b (csoportház)
XII. Derkovits utca, Beck Ö. Fülöp utca és Brassai Sámuel utca
XII. Kiss János altábornagy utca 56–80.
▪ XIII. Horthy Miklós kertes családiház-telep (Magdolnaváros) (OTI-telep)
XIV. Pálma utca 9-11-13. (csoportház)

XIV. Cserei köz 5-7., 9-11., 13-15., 17-19. (ikerházak)

Korabeli irodalom:

Bierbauer Virgil: Budapest lakásügye a statisztika és az építési szabályrendelet tükrében. A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, 1932, 39–40 (1932. szeptember 25.), 225–230.
Bierbauer Virgil: Budapest városépítési problémái. Budapest, 1933
Bierbauer Virgil (sajtó alá rendezte): Kislakásos családi házak mintatervei. Budapest, Fővárosi Közmunkák Tanácsa, 1941
Botha József: A korszerű családiház-építésről mit kell tudnia az építtetőnek és az építőnek? Budapest, 1932
Forgó Pál: Sorház, bérház családi ház? (I.) Tér és Forma, 1929, 6, 250–252.
Forgó Pál: Sorház, bérház családi ház? (II.) Tér és Forma, 1929, 8, 324–330.
Gyenes Lajos: Munkáslakásokról. Népszava, 1944. január 5., 7.
Halászy Jenő: A sorházépítés nálunk. Tér és Forma, 1942, 1, 8–11.
Hat kertes fővárosi sorháztelep építését tervezik. Magyar Közgazdaság, 1939. január 19. (9. évf. 3. sz.), 8.
K. Császár Ferenc: A városok építése. II. Berlin. Városi Szemle, 1908, 3, 182–196.
Kotsis Iván: Sorházak alaprajzi megoldásai. A Mérnök Továbbképző Intézet 1942. évi tanfolyamainak anyaga. 16. füzet (A Mérnök Továbbképző Intézet Kiadványai XX. kötet 16. füzet) Budapest, 1942
Kotsis Iván: Lakóépületek tervezése. Kézirat gyanánt. Budapest, 1944
A lakásínség és a kislakásépítkezések kérdése a lakásügyi szakbizottságban. Népszava, 1943. március 12., 5.
Masirevich György, ifj.: Városépítés. Magyar Szemle, 1931. október (XIII. kötet), 130–137.
Münnich Aladár: A sorházakról. A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, 1933, 17–18 (1933. május 6.), 105–107.
Münnich Aladár: Tervek sorházas telekosztásra. Tér és Forma, 1933, 12, 409.
Münnich Aladár: A főtömbök jelentősége a városrendezésben. Tér és Forma, 1944, 4, 57–60.
Réti Gyula, dr.: Külföldi mintára nálunk is divatba jöttek a polgári "sorházak". Ünnep, 1935. február 12., 37.    
Vándor Miklós: Kis családiházakról. Tér és Forma, 1937, 11, 328–333.