Az alsóbb társadalmi rétegek lakáskörülményeinek jobbítására törekvő lakásreform-mozgalom a 19. század második felétől a bérkaszárnyák piaci alapon működő építési rendszere ellenében az egészséges és olcsó lakhatást biztosító lakásépítésért küzdött Európa nagyvárosaiban. A lakáshiányért, lakásdrágaságért és a lakások túlzsúfoltságáért felelősnek tekintett piaci bérlakásépítést elutasítva ideálja a saját tulajdonú otthont nyújtó családi ház volt. E lakhatási forma propagálása a 19. század végére a kertváros eszméjének kialakulásához vezetett. A történetileg kialakult nagyvárossal, annak teljes struktúrájával szakító kertváros-idea mellett azonban a nagyvárosi lakhatási körülmények meglévő városszövetet megőrző megjavítása is foglalkoztatta a mozgalmat a 19–20. század fordulóján. Erre a városszövet egyik alkotóelemének, a háztömbök beépítési módjának megváltoztatásában találta meg a lehetőséget. A meglévő városszövetet és annak elemeként az utcavonalat megőrző reformtömb megjelenése nemzetközi tendencia volt, amely több évtizedre visszanyúló előzmények után az 1890-es években kezdett el nagyobb mértékben terjedni Európa nagyvárosaiban.
A reformfolyamatok I. világháborúig tartó időszakában a beépítést érintő újító megoldások magját a levegőtlen és sötét udvari lakásokat termelő zártudvaros telekbeépítés kikerülése, s helyette a tömbbelsők szabadon hagyása, illetve utca felé való megnyitása képezte. A tömbbelsőkben létrehozott közös zöld udvar; a tömbök belső utcákkal való áttörése és az utca felé megnyitott udvarok kialakítása révén új utcai homlokzatok megteremtése a szűk zártudvarokra nézők helyett; a lépcsőházak megsokszorozása; valamint a gangok kiiktatása, illetve korlátozott használata kivétel nélkül a reformgondolkodás terepén zajló nemzetközi kísérletezés megoldási módjai voltak a 20. század első évtizedében. A budapesti folyamatok ezzel szinkronban zajlottak, s a reformszemléletű beépítési módok 1870-es évekbeli megjelenését az I. világháború kitörése előtti fél évtizedben már egy intenzív építési időszak követte.
A budapesti kísérletezésnek a lakásreform-mozgalom a bérházépítésen kívül is teret nyitott. Ugyanezen évek alatt kezdtek épülni a városban a saját tulajdonú otthont nem családi ház, hanem soklakásos ház formájában nyújtó társasházak. A szövetkezeti formában létrejövő első társasházakban viszont a lakásreform higiéniát és kényelmet előtérbe helyező elvei homogénebb és magasabb minőségű kínálatban jelentkeztek a bérlakásokhoz képest. A szövetkezeti házak lakáskínálata nemcsak az építészeti terveken, hanem a szövetkezeti üzletrészek lakásonkénti eloszlását és a hozzájuk kötött árakat feltüntető ártáblázatokban (másképpen költségfelosztási tervekben) is megjelent. Ezek a korabeli lakáskategorizálási rendszert tükrözték, mégpedig a beépítési reform által előidézett, a figyelmet egyébként magára nem irányító átalakulási folyamatba ágyazottan.
A változások a lakásalaprajzok szervezésének bevett rendszerét egyelőre nem érintették, az utcai és udvari homlokzat kettősére épülő kéttraktusos, a szobák egymásba nyíló sorát megteremtő rend nem változott. Az átalakulás a telekbeépítés terén jelentkező újfajta megközelítésből fakadt. A telekkörülépítéssel keletkező szűk, körfolyosós zártudvar és az azzal együttjáró udvari lakások elutasításig menő kritikája az utcai homlokzatok növelésére tett beépítési kísérletekhez vezetett. A kéttraktusos alaprajzi rendszert változatlanul alkalmazva az utcai és udvari szárnyak telken belüli elrendezése, az utcai és udvari homlokzatok megszokott rendjének átalakítása képezte a reformelveket követő korszerűsítési kísérleteket. A telekkörülépítéssel való szakítás ugyanis az udvar kialakításának újragondolásával járt, s a telkeken belüli udvarok egymáshoz kapcsolásában talált megoldást a higiénikus, azaz a fény és a levegő minél szabadabb áramlását nyújtó lakhatás feltételeinek megteremtésére. Az új udvarmegoldások alkalmazásával, mint a csatlakozóudvar és a franciaudvar, megváltozott az udvari szárnyak elhelyezkedése. A zártudvarok és körgangok elhagyásával új típusú udvari szárnyak jöttek létre, újfajta minőséget képviselő udvari szobákkal és udvari lakásokkal. Ezek már gangtól mentes, vagy kisebb gangszakaszokon keresztül megközelíthető homlokzatokra nyíltak, az udvart lezáró hátsó keresztszárnyak nélküli tágasabb belső udvarokban. S a tömbbelsőt kitöltő közös belső udvar német városokban is megjelenő új eszméjére a hazai reformerek is követendő mintaként tekintettek.
De a tömbbelső közös udvara mellett a csatlakozóudvar más formákat is felöltött. Csatlakozó oldaludvarként megjelent a telekszéleken is, többféle alakzatban: akár a telek teljes mélységén végigvezetve, a szabadonálló beépítést idézve, akár egy hátsó egytraktusos szárnnyal lezárva, a franciaudvaros megoldásra emlékeztető módon. A csatlakozóudvarok kialakítása ugyanakkor általában kertesítésükkel járt együtt. Mind a tömbbelsőt kitöltő udvarokban, mind a két telekre korlátozódva létrejövő csatlakozóudvarokban – legyenek azok a telekszéleken, vagy a telek belsejében, épületszárnyakkal közrefogva, de két telek vonatkozásában egymás felé nyitottan – a kert kialakítása a lakásreform képzetvilágából táplálkozott. Az udvarok tágítása összekapcsolásukkal már önmagában is a higiénikus lakhatás feltételeként követelt levegőzést és világosságot biztosította a szűk, sötét, levegőtlen és ennélfogva betegségek forrásának tekintett zártudvarokhoz képest. A kertesítés ezt egyfelől csak fokozta, másfelől egy további jelentésréteget adott neki. A kert mint a szabad levegő, a napfény és az egészség szinonímája a lakásreform-mozgalom lakásideáljának, a kertes családi háznak volt a kulcseleme. A reformer gondolkodás évtizedeken át ebben látta az egészséges és kényelmes lakhatás követendő útját. S miután ezen ideál városépítési és gazdasági okok miatt számos városban, így Budapesten is elérhetetlen maradt, a soklakásos házak beépítési reformjával kísérletező irány beemelte eszköztárába a kertet. A soklakásos házak, közöttük a társasházak reformbeépítésű udvaraihoz kapcsolódva a kert a családi ház eszményét felidéző, azt hordozó elem funkcióját öltötte fel.
Az utcai jellegű homlokzatok megsokszorozását szolgáló udvarkialakítási megoldások a kertesítés révén viszont újfajta homlokzatokat és szobákat eredményeztek. A bevett utcai–udvari felosztás mellett a soklakásos házakban is megjelentek a kerti homlokzatok és velük a kerti szobák, amelyek eddig a szabadonálló villákban voltak adottak, most viszont a reformer szellemiségű beépítési kísérletezés termékeiként tűntek fel. Az ártáblázatokban használt osztályozás a lakások, illetve szobák utcai és udvari minősítését megújító megjelenésüket mutatja. Az utcai-udvari-kerti osztályozáson alapuló újfajta rend az e kategóriákhoz kötött árakon keresztül a beépítési reformkísérletek első fogyasztóinak értékítéleteit és ezzel első piaci minősítésüket tárja fel.
A csatlakozóudvarok különböző variánsainak alkalmazása folytán az Aréna út 64. (ma Dózsa György út 64.) 1907–1908 folyamán és az Ilka utca 32. szám alatt 1909–1915 között felépült korai társasházak rendelkeztek a legösszetettebb homlokzati megoldásokkal. Egyszerre volt a szomszédos telek felé nyitva hagyott kertesített belső udvaruk; kertesített csatlakozó oldaludvaruk; valamint szintén kertes csatlakozó hátsóudvaruk. Míg az Aréna úti ház esetében az oldaludvarok más oldaludvarokhoz kapcsolódtak keskeny beépítetlen sávok formájában, addig az Ilka utcai ház több telekhatára mentén is villatelkekkel érintkezett. Az Aréna úti ház költségfelosztási táblázata azonban nem maradt fenn, így csak az Ilka utcai ház esetében láthatunk rá a beépítési reform által kialakított újfajta homlokzatokhoz és szobafekvésekhez társított értéktartalmakra.
Az Ilka utca 32. szám alatti ingatlan a Stefánia út mögött a villás építési övezet határvonalán a Stefánia út felőli villatelkekkel érintkezett – az egyikük az Ilka utca 32. szám alatti telek feléig hátranyúlt. A csatlakozóudvar elvén alapuló beépítési mód alkalmazásával a ház három oldalról gangos épületszárnyakkal közrefogott belső udvara a negyedik oldalon nyitva maradt a szomszédos Ilka utca 34. szám felé. A másik oldalsó és a hátsó telekhatár mentén pedig a hatósági előírásoknak megfelelően kertes sávok maradtak beépítetlenül, amelyek a szomszédos kertekhez tudtak kapcsolódni. Így a szomszéd telek felé nyitott belsőudvarral ellenkező oldalon egy csatlakozó oldaludvar keletkezett a telek hátsó határától a telek közepéig, a Stefánia úti villakertek felé eső hátsó telekhatár mentén pedig egy további kerti homlokzat. A csatlakozóudvar, illetve a csatlakozó oldaludvarok révén minden lakás rendelkezett utcai vagy kerti szobával, azaz a kertesített udvarra vagy a hátsó kertre néző, gangtól mentes lakóhelyiséggel. A telekhatárok menti kerti homlokzatokra kizárólag szobák nyíltak, a mellékhelyiségek pedig a belső udvar felőli frontra kerültek – ily módon alaprajzi elrendezés tekintetében mintegy utcai szárnyak keletkeztek a telekszélek irányában.
Az ártáblázat tanúsága szerint három tényező játszott szerepet a lakások minőségi osztályozásában és árazásában: az emeletmagasság, a szobaszám és a fekvés. A legdrágább szintnek az I. emelet számított, innen fölfelé csökkentek az árak. Legfelső szintként a III. emelet volt a legkevesebbre értékelve, utána a magasföldszint következett, a II. emelet pedig a második legdrágább kategória volt. A ház kettő-, három-, négy- és ötszoba-cselédszobás lakásokat kínált. A szobaszámot tekintve a legdrágább lakás az ötszobás volt, a legolcsóbb pedig a kétszobás: az ár a szobaszámmal együtt emelkedett. Ez a két szempont, az emeleti fekvés és a szobaszám már meg is határozta, hogy a ház legdrágább lakása az I. emeleti ötszoba-cselédszobás kerti lakás volt, a legolcsóbb pedig a III. emeleti kétszobás kerti lakás – mindkét lakás a hátsó telekhatárra nézett.
Az ártáblázat ugyanis utcai és kerti homlokzat szerint tagolta a házat, s a szobákat is az „utcai” és „kerti” kategóriába sorolta be. A homlokzatuk szerint megkülönböztetett két egység közti határvonalat a belső udvar elülső része jelentette: amelyik lakás a belső udvar ezen részéből volt elérhető, azt az utcai homlokzathoz sorolták, amelyik pedig a belső udvar hátsó részéből, az a kerti homlokzathoz tartozott. A szobák kategorizálása viszont ettől eltérő szabályt követett. Kizárólag az Ilka utcai homlokzatra néző szobákat minősítették utcainak, míg az összes többit, függetlenül attól, hogy melyik udvarra néztek, kertiként definiálták. Így az oldalirányban nyitott kertesített belső udvarra néző összes szoba kertinek számított, ugyanúgy, mint a keskeny csatlakozó oldal- és a hátsókertre, s azokon keresztül a szomszédos telkek kertjeire nézők is.
Az „utcai” és a „kerti” fekvés kettősének árképző hatása csak azonos szobaszám és emeleti fekvés szerint érzékelhető, a három- és négyszobás lakásokra szűkülve. A négyszobás lakások ugyanis vagy két szobájukkal az utcára, kettővel pedig a belső udvarra néztek, vagy egészében kerti fekvésűek voltak, a belső udvarra és a hátsó kerti homlokzatra nyíló szobáikkal. Ezt a két típust azonos értékűnek tekintették, vagyis a hátsó kerti homlokzat lakásait az utcai lakásokkal egyenértékűnek tartották. Ez az osztályozás kétféle értékítéletet is hordozott. Egyfelől a hátsó telekhatárnál ki lehetett látni a szomszédos kertek felett a Stefánia útra, ami kapcsolódást teremtett azzal, mintegy villás, de utcai jelleget adva az ide néző szobáknak. Másfelől viszont a kerti fekvés nem emelte ezen lakások értékét és egyben minőségét az utcai lakások fölé: egyenrangúnak számítottak, a kert nem kezdte ki az utcai lakásokhoz társított minőségi ítéletet. Sőt a háromszobás lakások esetében az utcai fekvésűeket határozottan többre értékelték. Míg a háromszobás utcai lakások két szobája az Ilka utcára, egy pedig a kertesített belsőudvarra nézett – ezek voltak a középső lakások –, addig a kerti változatuk egyik szobája a belső udvarra, kettő pedig a csatlakozó oldaludvarra. Ezekhez az ártáblázat alapján mégsem társították ugyanazt a minőséget, mint az Ilka utcai szárny lakásaihoz, hanem alacsonyabb rendűnek érzékelték. A ház legdrágább, ötszobás lakásai esetében viszont már nem lehet elkülöníteni a fekvés és a szobaszám szerinti értékelést, mivel ezek a lakások nem az Ilka utcára, hanem a hátsó és az oldalsó telekhatárra néztek, vagyis egészében kerti fekvésűek voltak.
A beépítési reform ugyanakkor a zártsoros és a villás beépítési övezet határán más helyszíneken csak hátsó kerti homlokzatok kialakításával élt, kertesített oldaludvarok nélkül. Ennek a homlokzatnak a minőségi értékelése azonban nem volt egyöntetű. Volt, hogy az utcaival egyenrangúnak kezelve szintén utcainak nevezték, máshol viszont alacsonyabb rangú maradt a tényleges utcai homlokzat mögött.
A Tudor utca 7. szám alatt 1911-ben felépült ház esetében a hátsó telekszomszéd, a Margit körúti ferences rendház kertje nyújtotta a kerti homlokzat kialakításával járó beépítési előnyt. A hátsó telekhatár mentén hagyott beépítetlen, kertesített sávra egy kerti homlokzat nyílt, miközben a ház négy szárnya által hagyományos módon körbeölelt belső zártudvar közepére, azt betöltve a lépcsőház került. A szimmetrikus alaprajzi rend emeletenként négy lakást, két utcait és két kertit tartalmazott, amelyek mindegyikét az udvarba helyezett lépcsőházból lehetett megközelíteni, gang alkalmazása nélkül. Ezzel a megoldással nemcsak az udvari lakásokat lehetett kiiktatni, hanem az udvari szobákat is, és sikerült megkettőzni az utcai lakások számát a kerti szárnyban elhelyezett lakásokkal.
A ház lakáskínálatában három kategóriát különböztettek meg: az utcait, a lépcsőházat magába fogadó belső zártudvarra néző udvarit, és a hátsó homlokzatra nyíló, a hátsó telekhatár mentén szomszédos rendház kertjére néző kerti lakásokat. A háromszobás lakások kategóriájában mind az utcai, mind a kerti fekvésűek esetében a két utcai vagy kerti szoba mellett volt egy-egy udvari, azaz a belső zártudvarra néző szoba is. A kerti fekvésű lakások azonban hiába néztek a rendház várhatóan soha be nem épülő kertjére, olcsóbbak voltak, vagyis alacsonyabb minőséget társítottak hozzájuk. A négyszobás lakások esetében – a három utcai vagy kerti fekvésű szoba mellett szintén egy udvari szobával – ugyanez a különbség jelentkezett, hasonlóan minden emeleten.
Hátsó helyett oldalsó kerti homlokzattal terveztek felépíteni az Ilka utca 24. szám alatti saroktelekre – a később kialakított Semsey Andor utca sarkán – egy társasházat, a mellé tervezett társasvilla kertjéhez kapcsolódva. A végül fel nem épült ház az oldalsó kerti sáv mellett a másik szomszédos telek felé nyitva hagyott gangos belső „kertudvarral” is rendelkezett volna. Ártáblázata szerint a három- és négyszobás lakáskategóriáiban két típus volt: az utcai, valamint az utcai szobák mellett egy-egy kerti szobával is bíró lakások. Az oldalkertre néző homlokzat azonban itt nem kertinek, hanem utcainak számított, s az oldalirányban nyitott, kertesített gangos belső csatlakozóudvarra néző szobák számítottak kertinek. A Stefánia út irányába néző oldalhomlokzatot éppolyan utcai homlokzatnak érzékelték, mint az Ilka utcai főhomlokzatot, s az ebbe a szárnyba kerülő lakásokat éppúgy utcainak tekintették. Ezt tükrözte a ház reklámja is, amely hangsúlyozta, hogy valamennyi lakás utcai lesz. Ennek megfelelően például a két szobájával az oldalkertre, egy szobájával pedig a belső udvarra néző háromszobás lakás két utcai és egy kerti szobával rendelkezőnek számított. Így az ártáblázat két utcai szobás plusz egy kerti szobás típusa azon utcai lakásokat is fedhette, amelyek két szobájukkal az utcára, eggyel pedig az udvarra néztek; de takarhatta azokat a lakásokat is, amelyek két szobája az oldalkertre, egy szobája pedig a szomszéd telek felé nyitott belső udvarra nézett. Árbeli különbség nem volt közöttük, hasonlóan az Ilka utca 32-höz. S ugyanígy takarhatta árkülönbség nélkül a négy utcai szobás lakás kategóriája a mind a négy szobájukkal az utcára néző lakásokat, valamint az egy utcai szobájuk mellett három szobájukkal az oldalkertre néző lakásokat is.
A vízivárosi Tölgyfa utca 8. szám alatt 1911 elején elkészülő társasház első tervváltozata ugyanezt a beépítetlen hátsó kerti sávot alkalmazta, a terv módosításával azonban ez az elem eltűnt, és az oldalsó épületszárnyak egészen a hátsó telekszomszéd faláig hátranyúlva egy kertesített, de zárt belső udvart fogtak körül. Ez a beépítés elhagyta a hátsó keresztszárnyat, de nem azért, hogy az udvar nyitott maradjon a hátsó telekszomszéd felé, amire már nem volt mód az ott álló tűzfal miatt, hanem az udvar méretének majd kétszeresére növelése végett. A zártudvar így is kialakult a tömb beépítési jellege miatt, viszont a reformszemlélet által támasztott kívánalmaknak megfelelően kertesített formában. A lépcsőház kívül került az udvari homlokzaton, s innen két irányban gang vezetett a homlokzat egy része előtt. A két oldalszárnyban az építész egy-egy udvari lakást helyezett el, ezek azonban már nem körgangos zártudvarra néző hagyományos udvari lakások, hanem úgymond kerti lakások voltak az üzletrész-felosztási táblázat szerint. Az összevetésre a háromszobás lakások alkalmasak, mivel ezek egy része „kerti” lakásként a kertesített, részben gangos, zárt belsőudvarra nézett, más része pedig az utcára. Az udvari oldalszárnyban elhelyezett, gangtól mentes „kerti” kétszobások mellett viszont nem volt utcai kétszobás lakás, ami miatt éppen a tisztán „kerti” és gangtól mentes lakások árának viszonyítására nincs lehetőség. A három utcai szobás és az egy utcai szoba mellett két kerti szobával bíró lakások közül minden emeleten a kerti szobával is rendelkezőket értékelték kevesebbre.
A szabadonálló övezettel érintkező beépítések mellett a zártsoros övezeten belül csatlakozó oldaludvarokat alkalmazó reformmegoldások is felvetik az új típusú utcai homlokzatokhoz kötődő értékelést. A Csáky utca 14. szám alatt elképzelt, de fel nem épült társasház egy gangos zártudvar és csatlakozó oldaludvar kettősével tervezett ház lakásosztályozási rendjét mutatja meg. A ház az 1905–1906 folyamán elkészült Csáky utca 12. szám ikerpárjaként annak beépítési megoldását kellett volna, hogy kövesse telekkönyvileg rögzített kötelezettségként. A ház emeletenkénti hat lakása közül egy volt mindkét szobájával a zárt belsőudvarra néző udvari lakás; egy lakásnak volt a három utcai szobája mellett egy ugyancsak a belsőudvarra néző udvari szobája; egy az utcai front és a csatlakozó oldaludvari front sarkán fekvő lakásnak két szobája nézett az utcai frontra, kettő pedig oldalra; három lakás pedig valamennyi szobájával a csatlakozó oldaludvarra nézett. Az ártáblázat szerint a csatlakozóudvarra néző lakásokat egyértelműen utcai lakásnak nevezték, s csak azokat a lakásokat minősítették udvarinak, amelyek szobáikkal kizárólag a gangos zártudvarra néztek – nem meglepő módon ezek érték a legkevesebbet. Az utcai kategórián belül azonban voltak árbeli különbségek. A legtöbbre az utcai homlokzat és a csatlakozóudvar sarkán fekvő lakásokat értékelték, az udvari lakások kétszereseként határozva meg értéküket. Ettől kicsit elmaradt árban az utcai homlokzatra nyíló három szoba mellett egy zártudvari szobával is rendelkező, de ugyanúgy négyszobás lakások csoportja. Viszont a csatlakozó oldaludvarra néző háromszobás, utcainak számító lakások árban az udvari lakásokhoz estek közelebb, az utcai homlokzatra nyíló lakások értékének csak kétharmada körül határozták meg az árukat.
Hasonlóan utcainak tekintették a csatlakozó oldaludvarokra nyíló lakásokat egy a Budafoki út és a Lágymányosi utca sarkára tervezett és ugyancsak fel nem épült társasházban. Az ártáblázat és a reklámcélú leírás szerint a sarokházban csak utcai lakások készülnének, annak köszönhetően, hogy két „kertudvar” fogja megszakítani a három lifttel és három főlépcsővel ellátott épületet. Bár ez a leírás, ahogy a két kertes udvar terve is, három ház építését sejtette egyazon telekre, az ártáblázat csak A és B épülettel számolt. Az udvari szobák száma viszont olyan alacsony volt – mindössze egy emeletenként –, hogy bármilyen udvart képzeltek is el, franciaudvart vagy csatlakozó oldaludvart, az arra néző lakásokat is utcainak kellett, hogy tekintsék.
A lakásminőség javítására törekvő reformbeépítések révén létrejövő új típusú homlokzatok bővítették és átértelmezték a lakások zártsoros, zártudvaros bérházépítésben megszokott utcai és udvari besorolásának kettősét. Anélkül, hogy az alaprajzi rend és gondolkodás változott volna, a csatlakozóudvarok különböző fajtái átalakították az utcai és udvari homlokzatok jelentését, és megjelentek az addig a szabadonálló beépítéshez társuló kert homlokzatok is. Mindez kihatott a szobák, illetve a lakások utcai és udvari fekvés szerinti osztályozására, és új kategóriaként bevezette a kerti fekvésű szoba típusát. A besorolás átalakuló használata azonban nem vált egyöntetűvé. Az utcai minősítés kiterjedhetett a kerti homlokzatok lakásaira is, de az új „kerti” meghatározással is fel lehetett címkézni azokat. A részben még mindig gangos, a szomszédos telekhez vagy telkekhez csatlakozó belsőudvarok szobái „kerti” szobává válhattak, de lehettek továbbra is „udvariak”. S az „utcai” besorolás immáron a hátsó kerti homlokzatok mellett a csatlakozó oldaludvarok beépítetlen sávjaira néző lakásokra is kiterjeszkedhetett.
A megnevezésük mellett az új típusú kínálatot képező lakások anyagi értékelése is képlékeny volt. A hátsó kerti lakások és a csatlakozó oldaludvarok lakásai a megnevezésük változékonysága mellett az utcai lakások státusához közelítettek, de nem egyöntetű értékeléssel. A villatelkekre néző hátsó kerti lakások azok árszintjére is helyeződtek, de lehetett azoknál alacsonyabbra értékeltek is. Viszont sosem előzték meg azokat: a kerti fekvés ellenére nem tudták meghaladni az utcai homlokzathoz kapcsolt értéket. Másfelől megjelentek a kertinek is mondott lakások a belső zártudvarokat felváltó, csak részben gangos, viszont kertesített, a szomszédos telkek udvaraival összekapcsolódó csatlakozóudvarok révén. Ezek, illetve az ilyen elhelyezkedésű szobák viszont kevésbé értékesek, tehát olcsóbbak voltak, mint az utcai lakások, noha így is meghaladták a körgangos zártudvarok hagyományos udvari lakásaihoz társított értéket.
Nagy Ágnes
(2024. szeptember)
