Garconotthonok a századfordulós Budapesten
A 19. század végének nem rég (1873) egyesített magyar fővárosa, hasonlóan az észak-amerikai, nyugat-európai nagyvárosokhoz, mágnesként vonzotta magához az új munkaerőt, közöttük nagy számban egyedülállókat (munkásokat, középosztályiakat egyaránt). A hirtelen megnőtt népességen belül, a tartósan egyedül élő középosztálybeli férfi „szinglikről” az általánosabb történeti statisztikai adatok elemzése mellett garzonlakás-hirdetések és garzonlakás-alaprajzok nyújtotta információk alapján alkothatunk pontosabb képet. A statisztikákban láthatóan/érzékelhetően kimutatható fővárosi női egyedülállók ekkor még nem jelenhettek meg önálló főbérlőkként (lakást-keresőkként). Számukra a garzonterek kimondotta tiltott, becsületükre veszélyes részeiként jelentek meg a nagyvárosnak, társadalmilag elfogadott önálló garzon-bérletük először csak a két világháború közötti években vált lehetővé.
Az 1891-es népszámlálás adatait áttekintve egyértelmű, hogy a vidéki és a városi népesség családi viszonyai között markáns különbségeket lehetett kimutatni. A vidéki lakosság, a 27 törvényhatósági-jogú város, amelynek lakói egyfajta átmeneti zónát képeztek a vidék és Budapest között, végül a skála túlsó végén a főváros viszonyai markánsan különböztek. Általánosságban Budapestre jellemző a házasodás teljes elmulasztásának (viszonylag) magas aránya és a házasságkötések halasztása. Az 1881-es népességösszeírás szerint a 26 és 30 év közötti vidéki férfiak gyenge 1/5 része volt nőtlen, míg a törvényhatósági városokban erős 1/3 részt, Budapesten 53% -ot tett ki az arányuk. A 26 és 30 év közötti nők között vidéken 10% alatt míg Budapesten 38% felett volt a hajadonok aránya. A 60 éven felüli hajadonok és nőtlenek arányszámai között a két szélen háromszoros különbségek mutatkoztak, azaz amíg vidéken 2-3% Budapesten 8% körül mozgott a házasságot nem kötött férfiak/nők száma.
A korabeli, budapesti garzonotthonokról, az egyedülálló városi férfiakat megszólító, komplett otthon igényüket kielégítő – lakást, étkezést, takarítást, bútorokat reklámozó – sokféle hirdetési szöveg nyújt értékes információkat. Az első garzonlakást ajánló hirdetések közé tartozott az 1872 decemberében a Vadász- és Versenylapban megjelent 2 utcai szobából (kilátással a Váci utcára) és egy előszobából álló garcon-szállás ajánlat évi 500 Ft bérért, a mai Párizsi utca 2., a korabeli Váczi utca 5. szám alatt álló, Ypsilanti-féle házban. A garzonlakást kereső és ajánló hirdetések nagyobb számban az 1890-es évek elejétől láttak napvilágot a fővárosi lapokban.
A hirdetésekben „előkelő helyen”, a „Belvárosban” címkékkel vagy valóban a város magas presztízsű, gyakran belvárosi utcáiban (Váczi utca, Kristóf tér, Fürdő utca, Erzsébet tér, körutak: Erzsébet körút, Múzeum körút, József körút; Régiposta utca, Károlyi utca, Szentkirályi utca, Andrássy út) hirdették a garzonlakásokat. A belvárosi, előkelő garzonok képe valószínűleg a korabeli szélesebb közvélemény, a városlakók fejében is élhetett, hiszen 1896 novemberében egy olyan „notórius tolvajbandát” is lefülelt a rendőrség, akik „előkelőbb garzonlakásokat szemeltek ki működésük színteréül”, többek között a József körúton, a Váci körúton, a Sas utcában, az Egyetem utcában. Schwimmer Bernát huszonkét éves, „helynélküli csavargó”, bátyja Schwimmer Manó huszonhat éves házaló és a „jeles testvérpár anyja” Schwimmer Jánosné Marmorstein Jetti ötvenkilenc éves gesztenyesütőnő mintegy harminc lopást követtek el 3000 forint értékben a kiszemelt áldozatok (például dr. Bartha Sándor vagy Somogyi professzor) garzonlakásaiban.
A garzonlakás hirdetésekben a bérházak, lakóházak neveit is gyakran megadták, például: Zion Palota az Erzsébet körúton, Ypsilanti-féle ház a Váczi utcában, Tüköry Palota, Gróf Károlyi Palota a Zöldfa utcában (Zöldfa utca 10, később Veress Pálné utca 10. alatt). A kevésbé előkelőnek számító címek esetében, mint egy a Népszínház utca közelében meghirdetetett garzonlakásnál, az előnytelen elhelyezkedést a bérház magas társadalmi presztízsű lakójának említésével igyekeztek ellensúlyozni: „oly házban melyben 20 év óta orvos lakott” megjegyzéssel. Adódik a kérdés, hogy ekkoriban mit is tekintettek garzonlakásnak a bérháztulajdonosok, bérbeadók és a bérlők. A legtöbb hirdetés kétszobás-előszobás lakást kínált külön bejárattal a lépcsőházból, de gyakoriak voltak a háromszobás garzonhirdetések is, egyszobás bérleményeket csak elvétve ajánlottak.
Az 1890-es években (jellemzően 1893–1896-tól) feladott garzonlakást kereső hirdetésekben is a „város legélénkebb részében” található, kétszobás, fürdőszobás garzonokat szerették volna bérbe venni a legtöbben, és számos, a szoba- és garzonlakás közötti átmeneti megoldást preferáló hirdetés is megjelent ekkoriban, mint például „a garconlakásul kétablakos, tiszta, utcai szobát előszobával vagy ilyennek használható konyhával” kereső hirdetés is 1896-ból.
A garzonokat kínáló hirdetési szövegekben a konyha tere alig szerepelt, nyolc esetben említettek lakásokhoz tartozó fürdőszobát, háromszor fürdőszoba használatot a hirdetők. A garzonok konyha nélkülisége, ha nem is mindegyik korabeli garzonnál, de a század végének, fordulójának garzonjainál már bizonyosan megfogalmazódott. Kolbenheyer Gyula építészeti szakíró 1889-ben a Gazdasági Mérnökben, a lakások háztartási helyiségeiről írott cikkében, a konyhát „a garcon lakás kivételével- minden lakásnak el nem mellőzhető alkotó részeként” jellemezte.
Kimondottan konyha nélküli, fürdőszobás garzonlakások a századfordulós Budapesten átadott új bérházakban már bizonyosan épültek. Erre példát találhatunk az 1895 tavaszán a „Zion“ Egylet Erzsébet körút 26./Kertész utca 27. szám alatt bérpalotájában meghirdetett garzonlakásai esetében is, a fennmaradt épület és lakásalaprajzok elemzésével. A hirdetési szövegből nem derül ki a bérlemény mérete, ára, felszereltsége, ahogy az sem egyértelmű, hogy garzonlakást vagy garzonszobát kínáltak-e. Azonban az alaprajzok alapján rekonstruálható, hogy a hirdetés megjelenése előtti évben átadott bérházban, a III. és IV. emeleten egy-egy 2 szobás (utcai, Erzsébet körútra néző szobákkal rendelkező) garzonlakást alakítottak ki. Ezeket a liftes lépcsőházból lehetett megközelíteni, egy előszobából, egy wc-ből, egy fürdőszobából és két egymásba nyíló utcai szobából álltak.
A garzonlakás hirdetések között gyakran felbukkantak olyan ajánlatok, ahol a bérbe adandó térnek többféle használati módja is lehetett, például a Budapesti Hírlap hirdetési rovatában 1885 nyarán „irodának, műhelynek”, míg ugyanitt hat évvel később „üzlethelyiségnek, irodának, orvosnak ” is alkalmas kiadó garzonokat hirdettek. Számos szövegben megadták a kívánatos bérlők körét is, akik szinte mindig „finom es intelligens urak” voltak (egyetlen hirdetés esetében szerepelt a garcon úr mellett a „gyermek nélküli házaspár”, mint lehetséges lakó), időnként (a garzon helye szerint váltakozva), a Klinikák közelében lehetőleg orvosok, a Belvárosban képviselők, ügyvédek, orvosok. Több garzon hirdetésnél is előfordult, hogy ugyanazt a bérleményt garzonlakásként és szobaként is, vagy egy kicsit homályos megfogalmazásban egyszerre mindkettőként meghirdették. Ezeknek a szövegeknek a varázsszavai a „különbejárattal”, vagy „felmenet külön lépcsőházból” voltak. Hasonlóan az özvegyasszonyok, elszegényedő középosztályi családok gyakori ismert városi, nagyvárosi jövedelem- vagy bevétel növelő stratégiájához, a nagyobb lakásokból leválasztható, szeparáltan használható 1-2 garzonszoba, garzonlakás hirdetések feladói sokszor gyermektelen, fiatal párok voltak, akik gyakran igénybe vehető kosztot is ajánlottak az egyedülálló garzon uraknak (érdekes, hogy kiadóként özvegy asszony nem jelent meg egyetlen ilyen hirdetési szövegben sem).
A szobabérlet és a kislakásbérlet közötti átmeneti zónában meghúzódó nagyobb lakásokból leválasztható (leválasztva, szeparáltan használt) garzonra egy a Szentkirályi utca 6. alatt, 1898-ban a Pesti Hírlapban meghirdetett garzonlakás vagy szoba a legjobb példa.
„Kényelmes garcon-lakás, két egymásba nyíló, a lépcsőházból külön, külön bejáratú elegáns, bútorozott szoba, esetleg finom ellátással, gyermektelen családnál, egy vagy két intelligens úr részére, klinika és technika közelében, egyenként is kiadandó. Szentkirályi ucza 6. I. emelet 11.". - szólt az ajánlat.
A Szentkirályi utca 6., a hirdetés idején újonnan elkészült, 1897-ben épített, háromemeletes bérház volt, két udvarral, két lépcsőházzal. Az építtető Hulitius János és neje, az építőmester Jahn József voltak. A hirdetésben megadott feltételeknek az I. emeleti terven három lakás felelt meg, ezekben ekkoriban 3 szoba, konyha, előszoba, kamra, closet volt található. Mindhárom lakás olyan kialakítású, hogy az egyik végében egy szobát, mellette a konyhát, előszobát, kamrát, wc-t helyeztek el, míg a kiszolgáló helyiségek túlsó oldalán, a hátsó udvari lépcsőház folyosójáról külön is megközelíthető két egymásból nyíló szobát alakítottak ki. A hirdetésben szerepelő gyermektelen család ezt a külön nyíló két szobát igyekezett 1 vagy 2 garzon úrnak szobaként vagy önálló garzonlakásként kiadni. Fürdőszoba ehhez a lakáshoz nem, csak az utcai 4-6 szobás nagylakásokhoz tartozott. Az épületet 1934-ben, az akkori tulajdonosai modernizálták, illetve a hátsó udvari lakásokat több kisebbre szabták át és fürdőszobákat alakítottak ki bennük. Ekkor a hirdetéshez elemzett három darab háromszobás lakást felosztották, gyakorlatilag követve a már félévszázaddal korábban kialakult használati módot, egyikből két garzon lett (a harmadik szobát már korábban az utcai 6 szobás lakáshoz csatolták hetedik szobának). A garzonokat 1 szoba-előtér-fürdő-teakonyha felosztásban alakították ki, ezeket a hátsó lépcsőházból, illetve az első udvar gangjáról lehetett megközelíteni.
A 19. század végének budapesti garzon árairól információval szolgál néhány hirdetés (a szövegekben csak ritkán adták meg az árat), például 1872-ben a váci utcai Ypsilanti házban 500 Ft-os évi lakbért kértek a két utcai szobás, előszobás garzon-szállásért, 1899-ben a Régiposta utca 10. alatt 300 Ft-ot, a Váci utcában 260 Ft-ot kellett fizetni a háromszobás garzonokért, míg a Nyugati pályaudvar közelében 180 Ft-ért hirdették az egyszobás, udvari garzon otthont. A századvégi budapesti szoba- és garzon árakról, illetve a „szobaurak” és garzonlakók társadalmáról egy 1881-ben a Pesti Hírlapban megjelent írásból kaphatunk pontosabb képet. A szerző szerint ekkoriban havi 20-25, azaz évi 300 forintért lehetett „külön bejáratú” hónapos szobát kapni a fővárosban, amelynek bére már megegyezett egy kétszobás garzonlakásért elkért összeggel. A cikk végigvette a korabeli fővárosi hónapos szobák és a garzonok lakóinak ugyanabba a halmazba tartozó társadalmát: a néhány évig tanuló jómódú fiatal urak mellett ide tartozott „ a számtalan fiatal kezdő orvos és ügyvéd, a sok különböző hivatalnok, az ezer meg ezer állam-, miniszteri, vasúti és városi tisztviselő, a bankok, malmok, részvénytársulatok és nagyobb kereskedői cégek alkalmazottjai...” Ezek az egyedülálló szobaurak a cikkszerző szerint évi 1000-1200, lakpénzzel együtt akár 2000 Forintot is kerestek, amiből önálló garzonlakást is bérelhettek volna, ha a „nemnősülés mániája” helyett egy kicsit takarékoskodtak volna. Érdemes azért a Pesti Hírlap cikkírójának következtetéseit némi kritikával kezelni. A tömegesen, könnyen megkeresett 1000-1200 vagy 2000 forintos évi fizetések korántsem feleltek meg a korabeli valóságnak. 1887-1888-ban a budapesti köztisztviselők átlagbére 1033 Ft- volt (természetesen óriási szórásokkal), de a pedagógusok közül is csak a középiskolai tanároktól „felfelé” kerestek 1000 forintot vagy annál többet az oktatók (az elemi és felső népiskolai tanítók átlagbére 454 Ft, 559 Ft, a polgári iskolai tanítóké pedig 785 Ft volt).
Az egyedülálló értelmiségi, pályakezdő fővárosi garzon urakat valószínűleg nem csak szerény keresetük akadályozta a megfelelő garzonlakás kibérlésében: a korabeli garzont közvetítő ügynököket kereső újsághirdetések, arra engednek következtetni, hogy a garzonlakások a korabeli bérlakások piacán hiánycikknek számíthattak. Néhány szálloda is kínált garzon urak számára hónapos szobákat és garzonlakásokat a korszakban. 1897-ben a Murányi utcai Stefánia Szálloda és a Nádor utcai Európa Szálloda is hirdetett „hónapos szobákat, garcon-lakásokat” kiadásra, „havonkénti fizetésre”. Előbbinél a hónapos szobákat meglehetősen olcsó, havi 6 és 30 Ft (évre számítva 72-360 Ft) közötti lakbérért adták. Szintén a Stefánia Szállodában 24 órára is hirdettek garconszobákat 70 krajcártól 1 Ft 20 krajcárig, kiszolgálással.
A garzonlakást és/vagy -szobát ajánló hirdetések mellett rengeteg az egyedülálló garzon urak ellátására, speciálisan az ő igényeikre reflektáló hirdetési szöveg jelent meg az 1890-es évek fővárosi sajtójában.
Garzonférfiaknak kínáltak (és garzonok kerestek is) „jobb magánháznál”, „gyermektelen házaspárnál” kosztot (sokszor a vallás megemlítésével). Temérdek hirdetésben ajánlkoztak özvegyek, „idősebb úrinők”, „uradalmi tisztek özvegyei” háztartásvezetésre, takarításra, „garzon-lakás gondozására”, időnként garzon férfiak is kerestek özvegyeket, gyermektelen házaspárokat háztartásvezetésre lakhatásért, díjazásért cserébe. Más hirdetésekben garzonférfiak kerestek lakó-, bérlőtársat 2 szobás garzonotthon kibérléséhez. Mint például ebben a két szövegben:
„Garcon által garcon kerestetik novemberben kibérlendő 6-700 Frt-os lakásra.”
„Lakó társul egy elegánsan berendezett garcon lakáshoz, mely 2 nagyszobából fürdőszobából, veranda és kertből áll egy szolid úr, lehetőleg nem dohányzó kerestetik. Megtekinthető II. Hunfalvy utcza 8. I. em. “
A házassági hirdetések között gyakori fordulat volt a „garzon életet megunó”, házasságra készülő fiatal emberek hosszú, részletes bemutatkozása (származás, jövedelem, hivatali beosztás, külső leírásával) korban, társadalmi helyzetben passzoló, csinos arát keresve.
A garzonoknak szóló hirdetések közül a „jutányos árú, alig használt” garzon bútor ajánlatok sem hiányoztak (lényegesen ritkábban, de kerestek is ilyen bútorokat), leggyakrabban „garcon lakás teljes berendezését”, időnként „garcon szobabútort”,” garcon hálót” is hirdetve. Új garzonbútorok hirdetései is szerepeltek a századvégi fővárosi lapok oldalain, mint például a Pesti és Budapesti Hírlapban is rendszeresen hirdető Juhász Sándor ajánlata 1897-ből, aki a József körút közelében (Práter utca 38. szám alatt) lévő műhelyében készült bútorokat: „ebédlők[et], hálószobák[at] és garcon berendezések[et]” kínált „minden stylusban”.
Steinbach Sándor bútorgyáros szintén gyakori hirdetője volt a fővárosi lapoknak, ajánlatai között rendszeresen felbukkant egy 30 Frt-ért kínált, saját fejlesztésű, szabadalmaztatott összecsukható „garcon-támlány”, amely a szabadalmi leírása alapján a mai (és az 1930-as évek nagy újításának számító) tértakarékos kanapéágyak korabeli megfelelője lehetett: „A garcon-támlány nem különböztethető meg egy közönséges alakú zsöllyeszéktől, minden műgépezet nélkül, egy pillanatban kényelmes ágyra, mely teljesen ruganyos tollakkal van pamlagozva, változtatható.”
A hirdetések, a megvizsgált alaprajzok és az elemzett cikkek alapján látható, hogy a 19. század végi Budapesten már készültek új bérházakban kimondottan egyedülállók számára kialakított garzonlakások, miközben a szobabérlet és az önálló lakásbérlet közötti mezőben lebegő, nagyobb lakásokból leválasztott vagy leválasztás nélkül csak önálló garzonlakásnak minősített, külön bejárási lehetőséggel, a háziaktól, szándék szerint, szeparáltan használt otthonok is jelen voltak a bérlakás és szobakiadás piacain. A századvégi, századfordulós értelmiségi, fővárosi egyedülállók közül ebből (a szűkös) kínálatból is csak kevesen engedhették meg maguknak az önálló garzonlakás bérletének „luxusát”, legtöbben maradtak a hónapos szobákban, vagy a külön bejáratú garzonszobákban, kvázi garzonlakásokban.
Mazsu János 20. század eleji (zömében fővárosi) értelmiségi, ezen belül, egyedülállós háztartásokat vizsgálva jutott arra a következtetésre, hogy a nőtlen háztartások zöme ekkor „eladósodott, hónapos szobában lakó, családalapításra csak kevés reményű” tisztviselőkből állhatott. Akik „a családos háztartások költségeinek felét-harmadát fordították lakásra – ami 1 esetleg 2 szobás garzonlakás vagy hónapos szoba bérére volt elégséges -, csonka háztartásukból fakadóan a kávéház, az étterem mintegy lakásuk szerves részeként funkcionáltak, helyettesítve a konyhát, az ebédlőt, a szalont és esetenként a dolgozószobát is.”
Az egyedülálló tisztviselők, a középosztályi pályakezdők világát, lakhatási helyzetét, garzonszoba-garzonlakás viszonyait valamelyest lehetett rekonstruálni hirdetések, cikkek segítségével, de a főúri, a városi elithez tartozó, egyedülálló garzonurakról és garzon otthonaikról csak kevés információhoz lehet jutni.
Az egyik ilyen nyom, a Vadász és Versenylap 1878. május 8-i számában egy, a Kincsem versenyló tulajdonosának Blaskovich Ernő földbirtokosnak, a Reáltanoda utca 12. szám alatt frissen épített palotájáról, „kis garcon lakjának” bejárásáról beszámoló írás volt. A cikkírót Blaskovich – a lezárt földszinti lakosztályok kivételével – végigvezette pompás, új otthonán, amelyben „minden együtt van [...] mi a tulajdonos szívének és szemének a legkedvesebb: Son Ange, son cheval et son chien.” A szöveg zárómondata (magyarul: Angyala, lova és kutyája.) a magányos főúrnak építettet garzonpalotáról szóló cikkben a kortársaknak szóló kikacsintás volt, hiszen Blaskovich ugyan igen rövid „építési programot” adott a művezető építész és kivitelező Bukovics Gyulának (miszerint „építtessék […] egy magányos főúr és sportsman számára, egy, minden megfelelő kényelemmel berendezett lakás, s e mellett az istállóra különös figyelem fordítandó.”), de korántsem csak magának, lovának és kutyájának, hanem szerelmének, élettársának, „házvezetőnőjének” Szabó Karolina egykori színésznőnek is építtette a palotát. A korabeli normák szerint elfogadhatatlan kapcsolat, vadházasság közel négy évtizedig tartott.
A publikált alaprajzok és az újságíró beszámolója alapján tudjuk, hogy Blaskovich palotájába belépve, a hosszú bejárati folyosó után az udvart „csinos svájczi modorban épült istálló, kocsiszín, paripa és eb-ólak foglalták el”, míg az épület utcai frontján, a díszes márvánnyal díszített főlépcső előtt Szabó Karolina két szobás (utcára néző) lakrésze helyezkedett el, a hozzá tartozó cselédszobával, kis konyhával, árnyékszékkel és az egyik szobából egy vakszobán keresztül a fenti nagyobb lakásba vezető kis, belső csigalépcsővel. Az I. emeleten az udvari front szintén a lovakról szólt, a lovasszobával, az üveggel fedett belső udvarral, „téli virágházzal”, amelyen keresztül kilátás nyílt az istállókra. Blaskovich Ernő négyszobás lakosztályából három (a földszinti csigalépcsőn és a fürdőszobán áthaladva is megközelíthető hálószoba, mellette egy terem és egy írószoba) a Reáltanoda utcára nézett, az ebédlő pedig a belső udvarra, istállókra. A tulajdonos lakrészéhez tartozott még a komornyik szobája és egy kis kávékonyha. A kiszolgáló személyzet a cseléd és a komornyik mellett egy kapusból és egy szakácsból állt, ők a pince szinten kialakított szobákban laktak, de ugyanitt helyezkedett el a mosókonyha és az urasági konyha is, ahonnét ételfelhúzóval juttatták el az ennivalót a földszinti és az első emeleti kis konyhákba.
Az előkelő, gazdag fővárosi egyedülállók elitjének korabeli lakhatására nem Blaskovich Ernő garzonpalotája az egyetlen példa. 1895-ben az Országos Casino is szükségesnek érezte, hogy „az angol mintát követve” új, belvárosi, fényűző épületének a harmadik emeletén kaszinótagjai számára „garszonlakásokat” alakítson ki. Az épület fennmaradt alaprajzai szerint, a kaszinó épületén belül két belső lépcső/lépcsőház vezetett fel a III. emeletre, ahonnét átjárókon és külső folyosókon keresztül lehetett megközelíteni a bérbe vehető öt lakást. A kaszinótagok egy négyszobás, három háromszobás (előszobával, fürdővel, konyhával, kamrával, cselédszobával), és egy 4+2 szoba- fürdőszobás lakás közül választhattak. A garzonlakók életéről Bognár János József, a mindig „diszkrét” komornyik 1927-es visszaemlékezéséből is csak annyit tudhatunk meg, hogy a kaszinó nyitását követő évben elkezdett átrendezésnek áldozatul esett az egyik III. emeleti lakás, amelynek bérlője szerződésére hivatkozva nem akart kiköltözni, végül a kaszinó egyik igazgatójának, Aczél Béla bárónak, ezer forintos fájdalomdíja tudta csak távozásra bírni az élelmes garzon urat.
Az áttekintett lakáshirdetések és lakás alaprajzok nyújtotta információk alapján azonban látszik, hogy a fővárosi középosztályi egyedülállók önálló lakhatási igényére a családi lakás-otthonüzemekhez, egységekhez csatlakozó albérletek, ágybérletek zónái mellett, már ekkortól, a 19. század végétől, születtek az önálló lakásbérlet felé vezető, átmeneti, piaci megoldások, például: a nagylakások részeinek szobabérlet-garzonlakásbérlet között lebegő külön bejáratú használatával, nagylakások garzonlakásokká alakításával, és néhány városi garzonlakás építésével. A nagyvárosi értelmiségi/középosztályi egyedülállók tömeges, önálló lakáshoz jutása azonban a századfordulón (is) szinte reménytelen volt. A szoba és ágybérletekbe, olcsó külvárosi panziókba szorult egyedülállók helyzetén 1912-től próbált enyhíteni a főváros, a Rowntown Houseok mintáját követő, 18-19 légköbméteres hálófülkék bérletét kínáló Aréna úti Népszálló építésével (1913-ban az itt lakók 26-%-a volt értelmiségi).
A bérházberuházók az első világháború után, már az 1920-as évek második felétől kezdtek garzonlakásos garzonházak majd az 1930-as években garzonlakásokat is tömegesen tartalmazó modern bérházak építésébe, amelyek zömében az egyedülállók (ekkortól már társadalmilag legitim módon a középosztályi női szinglik is ide értendők), részben a gyermektelen középosztályi párok egy részének lakhatását oldották meg.
Verő-Valló Judit
(2024. május)
