Default banner image

„Az a semminek feltűnő pár lépés, mely a tűzhelyet és a konyhaszekrényt elválasztja egymástól, a mai emberi energia-megtakarításnál évente sok ezer munkakilogramm-többletet jelenthet az amúgy is túlterhelt anyára vagy háztartásvezetőre nézve.”

(Konyha-problémák. Magyar Iparművészet, 1928, 46.)

A nagyvárosi lakhatás megreformálására irányuló gondolkodás és cselekvés az I. világháború után új irányt vett. Míg addig a lakásreform-mozgalom elsősorban a szociálpolitikai szakemberek és az orvosok ügye volt, addig az 1920-as évektől mindenekelőtt az építészek ügyévé vált. A lakásreform gondolatát a két világháború közötti időszakban már nem a lakásügyi intézményrendszer szociálpolitikai megteremtése jelentette, hanem az alaprajzi kísérletezés építészi tevékenysége.

Az I. világháború után az alaprajzot érintően kétféle változás ment végbe a budapesti bérlakásépítésben. Egyrészt az építkezés radikális megdrágulása miatt csökkentették az egyes helyiségek méretét, anélkül, hogy az alaprajzi rendszer egésze bármiféle módosításon ment volna keresztül. Másrészt a beépítési mód megváltoztatásának hatósági engedélyezésével összefüggésben egy alaprajzi váltás zajlott le az 1930-as években, ami a garzon- és a hallos lakás kialakulásához, illetve az egy-, kettő-, három-, esetleg négyszoba-hallos, valamint garzonlakásokból összeállított többlakásos házak tömeges építéséhez vezetett.

 

Az 1920-as évek végén a modern építészet hazai hívei a többlakásos házforma és lakástípus megújulási lehetőségét a telek körülépítésétől megkülönböztetett tömbkörülépítésben, másképpen a keretes beépítési módban látták. Alig néhány év elteltével azonban ugyanazok az építészek a keretes beépítést már nem tartották megfelelőnek. Építészeti szaklapokban 1932–1933 körül sűrűsödtek azok a cikkek, amelyek a keretes beépítést túlhaladottnak ítélve a sávos beépítésre való áttérést sürgették. Innentől kezdve a sávos kontra keretes beépítés az építészeti írások egyik állandó témájává vált több mint egy évtizeden keresztül, miközben a hatósági szabályozás nem, illetve csak nagyon lassan követte az építészek által újra és újra megfogalmazott igényeket.

„Ma minden a racionalizálás útján halad, munka, játék, sport, politika, mind ezt az evolúciót követi, így a lakásépítés is be kell, hogy kapcsolódjék előbb-utóbb a kor eme szellemébe. […] Mindent racionalizálnak, így a magánélet racionalizálása is elkerülhetetlen, mert ez az egyedüli út, hogy a családok életszínvonalukat megtarthassák, vagy növelhessék.”

(Wossala Sándor: A modern városrendezés és építkezés a berlini építési kiállítás világításában. Városi Szemle, 1931, 5, 779.)

"Kívánatos lenne, hogy minél szélesebbkörű propagandával kedveltessükmeg a sorházat a nagyközönséggel [...]." (Münnich Aladár: A sorházakról. A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, 1933, 17-18, 107.)

A budapesti lakhatási formák közül a sorház, mint választási lehetőség, az 1920-as évek végéig lényegében hiányzott. Az első sorházas együttes 1926–1927 során épült fel a budai oldalon (XII. Kiss János altábornagy utca 56–80.), illetve az 1929-ben épült albertfalvai OTI-telep szintén tartalmazott sorházakat. Az 1930-as években és az 1940-es évek elején azután – döntően a budai oldalon – felépült néhány sorházas lakóházegyüttes, ezek azonban csak szórványosnak voltak mondhatók. Azon építkezési forma, amely egységes tervezés alapján, egységes szervezésben hozott volna létre sorház-együtteseket (telepet alkotva, vagy más házformákat is magába foglaló telepbe illeszkedve), Budapesten nem alakult ki.

„Egyetlen nagy közös lakószoba mellett inkább sok külön kis háló, illetve egyúttal dolgozószobára törekedjünk, hogy mindenki számára, nemcsak a felnőttek, hanem a fiú- és leánygyermekek számára is megadassék az elkülönülés lehetősége. Mert ez a legelemibb életfeltétele a jól működő családi organizmusnak. A személyiségérzés, amit minden családtag átvihet a saját szobájába, annak bútorozásába.”

(Barátosi-Szabó Ferenc: Családiház és kislakásproblémák. Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, 1933, 17–18, 102.)