„Az a semminek feltűnő pár lépés, mely a tűzhelyet és a konyhaszekrényt elválasztja egymástól, a mai emberi energia-megtakarításnál évente sok ezer munkakilogramm-többletet jelenthet az amúgy is túlterhelt anyára vagy háztartásvezetőre nézve.”
(Konyha-problémák. Magyar Iparművészet, 1928, 46.)
A nagyvárosi lakhatás megreformálására irányuló gondolkodás és cselekvés az I. világháború után új irányt vett. Míg addig a lakásreform-mozgalom elsősorban a szociálpolitikai szakemberek és az orvosok ügye volt, addig az 1920-as évektől mindenekelőtt az építészek ügyévé vált. A lakásreform gondolatát a két világháború közötti időszakban már nem a lakásügyi intézményrendszer szociálpolitikai megteremtése jelentette, hanem az alaprajzi kísérletezés építészi tevékenysége.
Az I. világháború után az alaprajzot érintően kétféle változás ment végbe a budapesti bérlakásépítésben. Egyrészt az építkezés radikális megdrágulása miatt csökkentették az egyes helyiségek méretét, anélkül, hogy az alaprajzi rendszer egésze bármiféle módosításon ment volna keresztül. Másrészt a beépítési mód megváltoztatásának hatósági engedélyezésével összefüggésben egy alaprajzi váltás zajlott le az 1930-as években, ami a garzon- és a hallos lakás kialakulásához, illetve az egy-, kettő-, három-, esetleg négyszoba-hallos, valamint garzonlakásokból összeállított többlakásos házak tömeges építéséhez vezetett.
Az 1920-as évek végén a modern építészet hazai hívei a többlakásos házforma és lakástípus megújulási lehetőségét a telek körülépítésétől megkülönböztetett tömbkörülépítésben, másképpen a keretes beépítési módban látták. Alig néhány év elteltével azonban ugyanazok az építészek a keretes beépítést már nem tartották megfelelőnek. Építészeti szaklapokban 1932–1933 körül sűrűsödtek azok a cikkek, amelyek a keretes beépítést túlhaladottnak ítélve a sávos beépítésre való áttérést sürgették. Innentől kezdve a sávos kontra keretes beépítés az építészeti írások egyik állandó témájává vált több mint egy évtizeden keresztül, miközben a hatósági szabályozás nem, illetve csak nagyon lassan követte az építészek által újra és újra megfogalmazott igényeket.
„Ma minden a racionalizálás útján halad, munka, játék, sport, politika, mind ezt az evolúciót követi, így a lakásépítés is be kell, hogy kapcsolódjék előbb-utóbb a kor eme szellemébe. […] Mindent racionalizálnak, így a magánélet racionalizálása is elkerülhetetlen, mert ez az egyedüli út, hogy a családok életszínvonalukat megtarthassák, vagy növelhessék.”
(Wossala Sándor: A modern városrendezés és építkezés a berlini építési kiállítás világításában. Városi Szemle, 1931, 5, 779.)
"Kívánatos lenne, hogy minél szélesebbkörű propagandával kedveltessükmeg a sorházat a nagyközönséggel [...]." (Münnich Aladár: A sorházakról. A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, 1933, 17-18, 107.)
A budapesti lakhatási formák közül a sorház, mint választási lehetőség, az 1920-as évek végéig lényegében hiányzott. Az első sorházas együttes 1926–1927 során épült fel a budai oldalon (XII. Kiss János altábornagy utca 56–80.), illetve az 1929-ben épült albertfalvai OTI-telep szintén tartalmazott sorházakat. Az 1930-as években és az 1940-es évek elején azután – döntően a budai oldalon – felépült néhány sorházas lakóházegyüttes, ezek azonban csak szórványosnak voltak mondhatók. Azon építkezési forma, amely egységes tervezés alapján, egységes szervezésben hozott volna létre sorház-együtteseket (telepet alkotva, vagy más házformákat is magába foglaló telepbe illeszkedve), Budapesten nem alakult ki.
Budapest Főváros Levéltára, Teve utca 3-5, 1139
Nagy Ágnes/Valló Judit/Sipos András
(1) 298 7500
A Levéltár honlapja
Impresszum
Készült az (OTKA) 105953. sz. projekt támogatásával.
