Budapesten lakni. Bérházvilág - bérháztársadalom az Az asszony beleszól című Móricz Zsigmond regényben

Móricz Zsigmond az irodalmi köztudatba elsősorban mint parasztíró, a paraszti társadalom irodalmi szociográfusa került be. A faluregények, -novellák alkotója azonban számos budapesti tárgyú írást hagyott maga után, bár ez kevés visszhangot váltott ki. Élete utolsó tíz-tizenöt évében Móricz igyekezett „megírni Budapestet”. Ennek az írói programnak az egyik térbeli-irodalmi kerete lett a bérház. Móricz Az asszony beleszól című Budapest-regényében saját fiatalkori lakhatási élményeit is feldolgozva egy kétudvaros ferencvárosi bérház kulisszái között mesél az 1930-as évek Budapestjének társadalmáról, annak elsősorban a középosztályi lét peremén billegő, a lecsúszástól rettegő értelmiségi rétegéről.

Az író egyik első budapesti emléke 1896-ból, a millenniumi kiállításon tett látogatása idejéből származott. Ekkor Móricz nagybátyjával egy ismerősüknél, a Ganz-gyári munkássá vált falubeli kovácsnál, annak Teréz körúti lakásában szállt meg. Móricz emlékei szerint: „Mi bent az udvarban laktunk a kovácséknál, valósággal olyan lakásban, ahová a napsugár soha be nem jutott. De milyen büszke és gazdag élet volt az. Hogy el volt bizakodva a kovács, hogy nem a falusi tehén- és disznószagú kisházban él, hanem ebben a pompás palotában. És szombaton hozza haza a pénzt… Csak úgy sistergett a fővárosi élet büszkesége ezekben a sötét udvari lakásokban. Ne felejtsük el, hogy ezek a varázslatos bérpaloták akkor olyan nagyszerűek voltak, hogy Bécs és Párizs nem adott náluk modernebb és jobb lakást ugyanennek a lakótömegnek. Ki törődött akkor azzal, hogy az udvar mélysége kilenc méter volt. Az egész nép az utcán lakott, csak enni jártak haza, s dagadt a szívük az örömtől, hogy ha beléptek a hatalmas lépcsőházba, és meglátták a gipszfaunt és a dagadó keblű nimfát, akik álmaik felett őrködtek.[…]” 

A vendéglátó családot az iparosodó Budapest kínálta, jól fizető gyári munka vonzotta a fővárosba. A formálódó metropolisz folyamatos növekedéséhez szükséges emberi erőforrás: a gyári munkások, iparosok, de a középosztályi háztartásokban alkalmazott cselédek, bejárónők tízezrei is – Móricz falubelijeihez hasonlóan – a Nagykörút és az elnyúló belvárosi negyedek (Teréz-, Erzsébet-, József- és Ferencváros) ekkor épülő bérházainak hátsó, udvari traktusában, bérkaszárnyáiban leltek otthonra. 

Móricz 1900-tól élt kisebb-nagyobb megszakításokkal – 1936-ig, végleges leányfalui kiköltözéséig – a fővárosban, amelyről fiatal újságíróként is készített egy-egy riportot, cikket, de Budapest mint téma, megírandó anyag csak az 1920-as évtized végétől kezdte foglalkoztatni. Ekkortól szaporodtak el fővárosi cikkei, szociografikus írásai a Pesti Naplóban, Az Estben.

„Már azt hittem sohasem fogok tudni Budapestről írni [mikor rájöttem], hogy Budapest vidék... Ha az emberek vidékiek, […] akkor ezeket látom és ismerem” – írta.  A feloldozó felismerést kis- és nagyregények egész sora követte. Ezekben a szereplőkkel is gyakran ismételtetett tételmondatként bukkant fel a „Budapesten mindenki vidéki” felismerése.

A fecskék fészket raknak 1931-ben, Az asszony beleszól 1933-ban, a Jobb mint otthon 1934-ben, A rab oroszlán 1935-ben, a Csibe-novellák pedig 1935-36-ban jelentek meg a Pesti Napló hasábjain. 

Az író – több-kevesebb sikerrel – próbált alapos háttérmunkát végezni budapesti írásaihoz. Harmincas évekbeli anyaggyűjtő sétái során számos külvárosi városnegyedet bejárt. Felfedezte magának a húsz esztendeje lakott Ferencvárost, a számára addig ismeretlen Angyalföldet, a Kiserdei nyomortelepet, és felfigyelt az épülő modern bérházas Újlipótvárosra is. Móricz szeme előtt élménygyűjtő körútjai során két cél is lebegett: nyersanyagot gyűjteni a folyamatosan gyártott újságcikkekhez, illetve ihlető témákat, modelleket találni Budapest-regényei számára. A terepszemlék mellett az író igyekezett „megtanulni” is Budapestet. Komolyan beleásta magát a főváros életéről szóló statisztikai kiadványokba, foglalkoztatta a fővárosi bérlakáshelyzet. 

A bérház társadalma Az asszony beleszól szövegében

Móricz Budapest-prózájának meghatározó kerethelyszínei a bérház és a lakás, illetve – a Rab oroszlán és a Jobb mint otthon esetében – a munkahely. A budapesti regényekben felvonultatott szereplők társadalmi státuszuknak megfelelő fővárosi helyszíneken laknak, mozognak. A „középosztályi” vagy a „középosztályi lét peremén egyensúlyozó” hősök kávéházba, színházba, a Margit-szigetre járnak, bérházban élnek, hivatalban, bankban dolgoznak. Távol Móricz legerősebb Budapest-prózai műveinek, a Csibe-novelláknak nagyvárosi, munkás helyszíneitől: a bérkaszárnyáktól, a külvárosi kocsmák világától. A konszolidáltabb regénymiliőket azonban Az asszony beleszól és a Jobb mint otthon esetében átjárja az elszegényedéstől, a „prolilétbe” süllyedéstől való rettegés, főleg utóbbi regény esetében.  

Az asszony beleszól egész cselekményszövése, a történet vonalvezetése egy kétudvaros, ferencvárosi bérháztömb külső és belső terein visz végig. Móricz szinte teljes áttekintést nyújt az épületkomplexum első emeleti lakásállományáról, az ott élők társadalmáról. Regénye – jól azonosíthatóan – az első feleségével Holics Jankával, házasságuk kezdetén kibérelt hátsó udvari kislakásban és az otthont körülvevő bérházközegben játszódik. A regénydíszlet olyannyira hiteles, hogy a történetben bejárt lakások és bérházrészletek pontosan megegyeznek a Móriczék által lakott Üllői út 91. szám alatti épületről fennmaradt alaprajzi, helyszínrajzi dokumentációval. Ez nem amiatt érdekes, mert így centiméterről centiméterre ellenőrizhetjük Móriczot. A tervrajzok segítségével a regényszövegből összeálló bérháztársadalom térbeli strukturáltsága érthető meg jobban, amely együtt mozog a dokumentált/fiktív lakásállomány elhelyezkedésének és minőségének eltéréseivel.

Lakók, lakások

A regény tehát egy ferencvárosi bérházban játszódik, az 1930-as években. A történet néhány színházi ingyenjegy köré épül, amelyek a hátsó udvar pereméről indulva bejárják az első udvar és az utcai front lakóinak otthonait. A bonyodalmakat az okozza, hogy a hónap végén a megajándékozott középosztályi bérlők többsége nem engedhet meg magának rangjának megfelelő színházi látogatást, még szabadjegyekkel sem. A történetben haladva, a tikettek útját követve, kirajzolódik előttünk a bérház többzónás tagolódása. Háromféle, a lakásfekvés, lakásminőség és a lakók foglalkozása, státusza alapján meghatározott társadalmi térben léteznek a regény szereplői. 

Leghátul (a bérháztársadalom peremén) komfort nélküli, zömében szoba-konyhás kislakásokban munkás, és néhány lecsúszott kisiparos család illetve egyéb „kétes” hátterű bérlők élnek. Találunk itt mosónőt, a családját verő, részeges bérkocsist, magános iszákos (egykori) tanárt, egy vidéki főhadnagy fiatal szeretőjét, susztert, és a második emeleti gang végén, a többiektől kis kerítéssel szeparálva magát, gyári munkást, akinek a lánya már gépírókisasszony. Él még a hátsó udvarban állástalan lakatos, munkanélküli pipametsző súrolóasszony feleségével. Róluk pletykákból, javarészt az újságírónénak mesélő mosónő részletes elbeszéléseiből tudjuk meg az alapinformációkat. Erre a tájékra nem kanyarodik a regény cselekménye, a hátsó udvar mélyének lakásbelsői is rejtve maradnak. Annál többet mesél Móricz lakásukat a hátsó és az első udvar peremén bérlő, főszereplő újságíró házaspárról. Otthonuk a két udvart összekötő folyosó mentén fekszik, bejáratával és ablakaival a második udvar felé néz, konyhaablakából a lichthofon át egy első udvari lakás szobaablakára lehet látni. Móricz élvezettel ír az egyszoba-alkóvos lakás minden részletéről, annak berendezésével egyetemben. A regénybeli elhelyezkedés, kilátás, lakásbeosztás pontosan egyezik az író 1905-ös bérlakásának a tervrajzokon rögzített paramétereivel. A kislakást azonban a Móricz-házaspár eredeti, nehéz fabútorai helyett – tornyos, oszlopos kredenc, csúf, negyvenpengős hálóbútor – az 1930-as évek trendjét követő modern, könnyű fémbútorokkal rendezte be az írói fantázia. A bútor annyira egyedi és izgalmas, hogy a regényben „valósággal látványossággá is vált, [az újságíróné] az udvarbeliekkel ismeretségbe került a lakás miatt, még az első udvariakkal is.” Mi több, az utcai nagylakások egyikében élő méltóságos asszony is elzarándokol megnézni a berendezést.

„– Még Pesten ritkaság ez a modern berendezés. Mondják, hogy olyan konyhaszekrényed van, amilyen nincs több a városban.

– Igen, nagyon modern. Mariska néni vette meg az én kérésemre. Egy mintakollekció volt kis lakás számára s nekünk tetszik tudni nagyon parányi a lakásunk, ki kell használni a helyet.

– Csőbútor, fiam – szólt Gizi néni. – Az ágyak valami csodálatosak. S oly könnyű a kezelése mindennek, a tisztántartása. Olyan, mint egy orvosi rendelő […]

– Szívecském – mondta a méltóságos asszony –, én mondom neked, hogy a mai világban ez a legnagyobb boldogság, ilyen kislakás. Nem kell cseléd, nem kell agyonstrapálni az embernek magát.” (Móricz Zsigmond: Az asszony beleszól. Budapest, 1955, 45.)

Az alkóvos kislakás félkomfortos, használóinak nem kell a hátsó udvar közös wc-it igénybe vennie, de elvileg a fürdőszoba kényelmét már nélkülöznék, ha a modern bútorhoz nem tartozna egy állózuhany is, amihez reggelenként autogejzír melegítővel készítik a fürdővizet. Móricz visszaemlékezéséből tudjuk, hogy fiatal házasként szégyenkezve vitte egyszobás-alkóvos hátsó udvari lakásba feleségét, és akárcsak regénye hőse – Vígh Imre – igyekezett minél gyorsabban kikerülni a bérháztömb mélyéről. 

A bérház középső sávjában, az első udvarban néhány egyszobás kislakás mellett zömében kétszobás, félkomfortos bérlemények helyezkednek el.  Itt a nagyobb lakások mindegyike az előszobából két irányba nyíló, szeparált, így jól kiadható szobákkal rendelkezik. A regényben két első udvari lakásba tér be Móricz, mindegyikben albérlőtartásból élő, egyedülálló nőket mutat be. „Zöld néni” (nevét kötelező kiegészítőjéről, zöld sáljáról kapta) abban az újságíróékkal szomszédos otthonban lakik, amelynek szobaablakára a fiatal pár konyhájából, a világítóudvaron keresztül rá lehet látni (ennek következtében Imre egy feltételezett bűnügy/megírandó szenzáció szemtanúja is lesz). Ebben az otthonban a lakáskiadó özvegyasszony a konyhába húzódva él, miközben két szobáját albérlőknek adja ki. A házbeli pletykák szerint a lichthofra néző szobában általában „pesti erkölcsű nők” laknak (a történetben éppen egy kaszírnő). A másik regénybeli első udvari lakásba egy ezredes feleségét, Véghelynét helyezi el Móricz két serdülőkorú lányával, „szerencsés berendezésű” (különnyíló szobákat tartalmazó), háromszobás lakásuk kisszobájába. Az ezredes férj elhagyta családját, ezért az asszony kézimunkák készítéséből és két szoba kiadásából tartja el magukat (egy szigorló jogász és egy válófélben lévő vidéki földbirtokos a két szobaúr). Móricznak az albérlőtartó háztartásról is saját tapasztalata volt, hiszen második kétszobás, cselédszobás otthonukba a magas – 650 koronás – bérleti díj (és valószínűleg a házaspár első gyermekének halála) miatt ők is albérlőt fogadtak.

A középső részen bemutatott lakók mindenképpen magasabb társadalmi státusszal bírnak a hátsó udvar munkás, lecsúszott kisiparos, „lumpen” bérlőinél. Számukra a megélhetés megteremtése nem a kétkezi nehéz fizikai munka és nem a (hátsó udvariak által gyakran látogatott) ingyenkonyhák világában zajlik. Móricz ebben a közegben valamiféle középosztályi peremlét megteremtésén, az úri/középosztályi látszat fenntartásán ügyködő női karaktereket mutat be. Nőket, akik özvegység, válás okán magukra maradva kézimunkák készítéséből, lakáskiadásból igyekeznek a felszínen maradni. Móriczot kifejezetten foglalkoztatta a női emancipáció kérdése, a női szerepek változása. Ebben a regényében a házasságon belüli női-férfi szerepek/szerepkonfliktusok érdekelték inkább, de a Jobb mint otthonban már egy gyermekét magántisztviselői fizetéséből nevelő egyedülálló nő életét, nehézségeit járja körül. 

A ház legelőkelőbb fertályán, az utcai fronton szintenként két lakás található. Ezek világos, komfortos nagylakások (3-4 szoba, fürdőszoba, cselédszoba, konyha, kamra, előszoba, wc), teremszerűen egymásba nyíló szobákkal, magas beosztású minisztériumi tisztviselő és nagypolgári otthont fenntartó gyáros főbérlőkkel. Schultheisz méltóságosék (minisztériumi tanácsos férj háztartásbeli feleséggel, három tizenéves gyermekkel) és egy gyermektelen, pipereszappangyáros házaspár, Flemmingék bérlik ezeket a nagylakásokat. Ők mindenképpen a bérháztársadalom csúcsán elhelyezkedő családok. Lakásaik azonban eltérő stílusúak, más-más életmódot, anyagi hátteret, ízlést tükröznek. Schultheiszéknél tekintélyt parancsoló régi bútorok, sötét tapéta, sötétbarna parketta jellemzi a szalon–háló–dolgozószoba hármasát, míg a Flemming házaspár újabb divatnak megfelelő, exkluzívabb lakást tart fenn. Szobáik fényes termeknek hatnak az egyszínű, világos falak, a hófehér mennyezet alatt futó színes csíkok és a mézszínű, tükörsima világossárga parkett miatt. Móricz hosszan elbíbelődik a Flemming-lakás apró részleteinek: „a csillogó, alacsony bútorok, a virágokkal teli óriási ezüst- és porcelánvázák” bemutatásával. Elidőzik Flemmingné kedvenc díványának, a „gazdagság mámorát” okozó selyem- és bársonypárnáinak már-már kéjes leírásán. 

A bérházon belüli viszonyok/ kapcsolatok

A regénybeli bérház sávjaiban tehát egymástól különválva, de szoros térbeli közelségben és hálózatszerűen körbefutó egymásrautaltságban háromféle társadalmi közeg tagjait találjuk. Ahogy a történet során előrearaszol a négy színházi ingyenjegy, feltárul a szereplők közötti szívességek/lekötelezettségek láncolata. Mindenki kér/kap valamit egy rangban, jövedelemben „felette álló” szomszédjától miközben maga is ad kisebb kölcsönöket, felesleges tárgyakat a nála szegényebb, kiszolgáltatottabb lakótársnak. A lánc egyik végén az egy kis zsírt és két fej hagymát zsákmányoló mosóné, másik végén az ingyenjegyekkel (a pipere-ajándékcsomagok ellen-szívességeként) megajándékozott szappangyáros feleség, Flemmingné áll.

Az itt élők bérházbéli kapcsolatait kétféle határrendszer tagolja. Egyrészt az udvariak közötti társadalmi különbségeket némileg felülírja a térbeli közelség, hiszen mindannyian függetlenül munkás- vagy éppen középosztálybeli, értelmiségi státuszuktól a bérház-nyilvánosság közvetlen ellenőrzése alatt állnak. Valamennyien a körbefutó gang mentén élnek: itt közlekednek és ellenőriztetnek, és ide nyíló konyha-, illetve szobaablakaik, amelyek révén „ellenőrzik” lakótársaikat.

Bolyka a tanácsosék lánya, életében először – a színházjegyek okán – lép be udvari lakásba. Miután túlteszi magát a sötét és csúnya lakás látványának sokkján, már utcai otthonuk túlzott elkülönülésén bánkódik. „Ha az ablak alatt a folyosón valaki elment, rögtön megbeszélték azt, aki elment és ő egy óra alatt többet tanult, mi van a házban, mint a tíz év alatt összesen, mióta itt lakik. Ők nagylakásban laktak, amelynek csak a konyha és a cselédszoba ablaka nyílt a folyosóra, így ők soha senkit nem láttak, aki bejött, vagy kiment. Nem is tudták, kik élnek itt a házban, de erről a helyről, mint valami őrhelyről számontartották Véghelyék az összes lakót, s azoknak minden dolgát.” Míg az utcai lakásokban élők nagyobb magánszférával bírnak, nincsenek jelen intenzíven a ház mindennapjaiban, alig látni, hallani őket: szobaablakaik a szabadba nyílnak, lakásaikhoz zárt lépcsőház (egyikük esetében kétlépésnyi belső folyosó) vezet. A házmesteri ellenőrzés azonban a lakások fekvésétől és a lakók rangjától függetlenül minden, a bérházban élő lakóra kiterjed. Móricz a regényben leginkább az este tíz utáni beengedés, kapupénz-szedés rendszerét, a házmester Cerberus őrző szerepét karikírozza ki. Főhőse, Imre nem egyszer dohog azon a lehetetlen rendszeren, hogy az ember saját lakásába is csak pénz ellenében juthat el, miközben Berlin új épületeiben már mindenki kapukulccsal közlekedik és az ottani házak mind lépcsőházzal épülnek.

Másrészt a társadalmi elkülönülés minden kényszerű összezártságot felülír. A mosóné ugyan bejár az újságíróék lakásába, de annak csak konyhájáig jut, ott dolgozik, segít a háziasszonynak vagy éppen terjeszti az aktuális pletykákat. Viszonya az asszonnyal valamiféle szolga–úr, cseléd–háziasszony kapcsolat mindössze. Míg a színházjegyet cirkuláltató „úri asszonyok”: az újságíróné, ezredesné, méltóságos asszony, szappangyáros négyes minden közöttük fennálló jövedelmi, rangbéli különbség ellenére sokkal egyenrangúbb partnerei egymásnak.

Móricz a regényben részletes kalkulációt készít az újságíró pár, az ezredesné és a tanácsosék rangjuknak megfelelő színházlátogatási költségeiről. Ugyanaz a négy ajándék színházjegy Víghéknél (otthonról hozott cukorkával, az újságíró férj villamos szabadjegyével és kalapnélküli – egy ruhatárpénzt spóroló – feleséggel) 4 pengőre, a még takarékosabb ezredesné és lányai számára 2 pengő 44 fillérre, Schulteisz méltóságosék esetében (színházi lappal, cukorkával, taxival) 7-8 pengőre jön ki.

Ők más-más körülmények között, de ugyanannak a tágan értelmezett „középosztálynak” a tagjai. A pályakezdő újságíró vagy az elhagyott ezredesné élethelyzetükből adódóan „kispolgári” életnívón élnek, de társadalmi kapcsolatrendszerük, az őket körülvevő baráti, rokoni hálózat valamennyiüket felfelé húzza. Számukra egy jó házasság (a történetben felsejlik az ezredesné lánya és a vidéki földbirtokos szobaúr közötti házasság reménye) vagy szakmai/anyagi gyarapodás (az újságíró főhős írása, ügyessége révén a történet végére befut, így kétszobás lakásba költözhet a házaspár) nyomán létezik átjárás az utcai nagylakások világa felé, ahogy Móricz életében valóban végig is járta mindhárom bemutatott lakástípust. 

Pályakezdő újságíróként laktak az elemzett hátsó udvari egyszoba-alkóvban, ezt követte az első sikerek után, 1906-ban az Üllői út 95.-ben kibérelt kétszoba-cselédszobás első udvari lakás, majd 1911-ben a már befutott író három-, illetve négyszobássá bővített utcai nagylakása. 

A fiktív szöveglakók és a valós századfordulós bérházlakók közötti egyezés, átfedés az 1900-as Budapesti cím és lakásjegyzék adatai alapján rekonstruálható. Eszerint azokban az években, amikor Móriczék az Üllői út 91/a.-ba költöztek, a bérház lakóösszetétele némileg eltért a regénybéli lakóközösségtől. Egyeznek a nagylakásokban bemutatott réteg: magas beosztású köztisztviselők, néhány nagykereskedő és magas rendfokozatú katonák összlakosságon belüli arányszámai (15%), illetve a hátsó udvarokban bemutatott segédek (30%) jelenléte, ahogy megtalálhatóak nyugdíjasok, lakáskiadók, altisztek, magánzók (néhány százalékokkal) is a lakásjegyzékben, de a leglényegesebb eltérés a regényszövegből teljes egészében hiányzó kisiparosok és kiskereskedők magas (25%-os) aránya.

Verő-Valló Judit

(2024. október)