Szociális, egészségügyi és kulturális létesítmények a telepeken
A Bárczy István polgármester építési programja (1909–1913) keretében emelt kislakások (bérházakban és a telepeken elhelyezettek) esetén elsősorban a higiéniás igények kielégítéséről és a magas gyermeklétszám következtében szükséges iskolai és óvodai férőhelyek megteremtéséről kellett gondoskodnia a fővárosi hatóságnak.
Budapest ezekben az években nem csak a kislakásépítések szempontjából járt elől, hanem a túlzsúfoltság és a tüdővész terén is Európa éllovasai közé tartozott. A közegészségügyi problémák megoldását a kolera 19. századi megjelenése óta fő küldetésének tartotta a városigazgatás. Éppen ezért minden telep esetén törekedtek arra, hogy a lakásszámhoz mérten megfelelő számú mosókonyha létesüljön, hiszen ezek hiányában a mosás és a ruhák szárítása a szobákban történt volna, az pedig önmagában is komoly egészségügyi veszélyt jelentett a kislakásokban élőkre. A mosókonyhákat ezért vagy a házakhoz kapcsolva, vagy külön mosópavilonokban helyezték el, és ugyanitt alakították ki a mángorló helyiségeket is.
Az Ernő utcai telepen például 16 mosókonyha, 2 mángorló helyiség és 2 fürdőszoba létesült, amelyek a három közeli (Mihálkovits, Telepy, és Haller utcai) telep összesen 347 családját látták el, akik telepenként felváltva használhatták a létesítményeket.
A korábbi hatósági (szükséglakás-) építkezésekhez képest mérföldkőnek számított az egyes telepek fürdőhelyiségekkel való felszerelése. Korábban ezek hiányában a lakosság a kutakat, illetve a közfürdőket használta tisztálkodásra, a Bárczy-féle építkezések kapcsán már öt telep büszkélkedhetett saját fürdőpavilonnal. Ezekben fürdő, zuhanyzó, lábfürdő, orvosi rendelő várta a lakókat, miközben egyéb helyiségek (könyvtár, gondoki iroda, tanácsadó, sőt jogvédő iroda) is otthont kaphattak az épületekben. A Százados úti közjóléti épület vizesblokkja például 9 kádfürdőből és egy zuhanykamrából állt, valamint a hozzájuk tartozó ruhatárból és öltöző helyiségből. Az előírások szerint olyan vízmelegítő kályhák szolgáltatták a melegvizet, amelyek kapacitása percenként 50 liter 40 fokos víz előállítása volt.
A Vágóhíd úti szükséglakás-telep fürdőszabályzata (BFL IV. 1407/b.3337/1913-XIV.) szerint a fürdő reggel 6 és este 9 (vasárnap 5) óra között volt igénybe vehető előzetes jelentkezés után, pontos időpontot egyeztetni a fürdőfelügyelőnél lehetett maximum egy héttel korábban. A fürdőt nem használhatták fertőző betegek, de a hozzátartozóik sem, valamint azoknak is mellőzniük kellett a szolgáltatás igénybevételét, akiket korábban szemérmetlen viselkedésen kaptak. A kádat a fürdést követően lúgos vízzel kellett kimosni, majd száraz ronggyal áttörölgetni. Aki ezt nem akarta maga végezni, a munkát a kályha kitisztításával együtt 30 filléres tisztítási díjjal megválthatta a fürdő felügyelőjénél, aki egyébként a kulcs visszavételekor ellenőrizte a rendet. A használat a Vágóhíd úti szükséglakásoknál ingyenes volt, de a víz felmelegítéséhez a fűtőanyagot a lakónak kellett biztosítania.
A Palotai úti telepen, ahol a szükséglakások lakóinál valamivel jobb anyagi körülmények között élők laktak, 40 fillérbe került egy kádfürdő. Ebből viszont nem csak egy felnőtt, hanem további három 12 évnél fiatalabb gyermek is megfürödhetett a rendelkezésre álló 40 perc alatt, ugyanakkor a 20 perces zuhanyfürdő mindössze 10 fillérbe került. A fürdővendég további 6, illetve 16 fillérért törülközőt és fürdőlepedőt is bérelhetett, 2 fillérért szappant is kapott. E nagy lélekszámú telek-komplexumon a népfürdő mellett külön népjóléti épület is létesült.
Az 1910-es évek végén a Palotai úti telep, valamint a közelében létesített Babér utcai szükséglakás telepen élő összesen 4000 fő számára létesített fürdőház napi forgalma 57 fő volt. Utóbb pedig, a Madarász utcai állami telep létesítése kapcsán felmerült a népfürdő bővítésének kérdése, amikor további 6 kádfürdő létesült, ugyanis a tapasztalatok szerint a zuhanyozás kevésbé volt kedvelt tisztálkodási forma.
A telepek létesítésekor gondoskodni kellett azok közművesítéséről is. Többségüket gázvilágítással szerelték fel, de akadt még példa a petróleumvilágításra is. Az elektromos áramot csak az 1920-as években vezették be. Eredetileg petróleumvilágítással felszerelt volt pl.: a Váci úti, a Tattersall, az Aréna úti és a Ciprus utcai telep.
A kislakások létesítésével párhuzamosan a lakók kulturális igényeinek kielégítéséről is gondoskodni kellett. Ezek közül az iskolák és az óvodák létesítse volt az egyik legégetőbb feladat. E ponton kapcsolódott össze az akció a Bárczy-féle beruházó program iskolaépítési ágával. Ennek keretében, főleg az olyan területeken ahol a telepek mellett kislakásos bérházak is létesültek a terület megnövekedett lakosságának ellátása érdekében, állandó (ma is működő) iskolákat létesítettek. Ilyen volt – a teljesség igénye nélkül – például a Szörény utcai, a Vág utcai, a Mester utcai, a Miklós téri, a Lehel úti vagy a Váci úti.
A telepek azonban gyakran hamarabb benépesültek, mint ahogy a közelükben tervezett iskolaépületek elkészültek volna, így legtöbbször ideiglenes barakkiskolákban kezdődött meg az oktatás, amelyeket utóbb más célokra (pl. gyermekotthonokként) hasznosítottak. Több telepen könyvtár is létesült, amelyek közül például a Százados úti olyan nagy forgalmat bonyolított, hogy 1940-ben a polgármesteri hivatal, fontos kultúrmissziós feladatát hangsúlyozva, a szomszédos két szobás lakással való egybenyitását szorgalmazta.
A kislakások kezelése
A fővárosi kislakások kezelését eleinte a tanács Elnöki Ügyosztálya, majd 1912-től a szociális feladatok egyöntetű irányítására alapított XIV. (Szociálpolitikai és Közművelődési) Ügyosztály végezte, míg a további építkezések, beleértve a tervek elkészítését, a XIII. (Építkezési) Ügyosztály munkakörét képezték. A fővárosi lakásviszonyok változásait követve a XIV. Ügyosztálynak kellett javaslatot tennie az újabb építkezések helyszínére, típusára, valamint a már elkészült lakások esetén a lakbérek mértékére. A telepek irányítására az XIV. Ügyosztály gondnokokat, telepfelügyelőket és egyéb segédszemélyzetet alkalmazott.
A lakók a különböző ügyes-bajos dolgaikkal először a házmestert, illetve a telepfelügyelőt keresték meg. Ők a gondnok, valamint az illetékes (Elnöki, majd XIV.) Ügyosztály ellenőrzése alatt álltak, s szolgálatukért természetbeni juttatást (a család lélekszámától függően egy-, vagy kétszobás lakást), illetve a lakóktól a rendeletben megszabott (a lakbér 2%-ában meghatározott) házmesterpénzt és szemétpénzt kaptak. Azok a telepfelügyelők, akik 50 lakásnál kevesebbet láttak el, természetbeni illetményként csak a lakáshasználatot kaptak, azok viszont, akik 51-100 lakást gondoztak, megkapták az évi lakbér 3%-át, és abból vonta le a tanács a szoba-konyhás lakásuk bérleti díját, 101 lakásnál többel foglalkozók pedig 3,5%-ot kaptak, szintén levonva belőle a lakbért.
A telepfelügyelők maximum 150 lakást felügyelhetett. Ők figyeltek a házirend betartására, kinyomozták a nem bejelentett albérlő- vagy háziállattartást, valamint tájékoztatták a tanácsot a lakások megüresedéséről, ők helyezték el az új lakókat, valamint ők szedték be a lakbért is. Jelezték a meghibásodásokat a gondnoknak, irányították a segítő személyzetet, pl. a takarításért felelős viceházmestereket. A vicék szolgáltatását minden lakónak kötelessége volt igénybe vennie, és fejében a kétszobás lakást bérlők 1 korona, az egyszobás lakásban élők 80 filléres díj lefizetésével tartoztak.
A telepfelügyelőket gondnokok ellenőrizték, és egyben ők képviselték a lakók érdekeit a tanács felé. A gondnokok további feladata az 1912-es házirend szerint a lakások hivatalos bérbeadása, a befolyt lakbér és a hátralékok számontartása, valamint ezen összegek befizetése a Központi Pénztárba, de azoknak a problémáknak a megoldása is rájuk hárult, amelyek meghaladták a telepfelügyelők jogkörét.
Ők kérelmezték a tatarozásokat, irányították a házilagosan elvégzett javításokat, valamint tájékoztatták a tanácsot a telepeken előforduló közegészségügyi hiányosságokról és a közrendészeti kihágásokról. A gondnokok kezelték a létesítmények leltárát, és tartották a kapcsolatot a Számvevőséggel, valamint nekik kellett eljárniuk a be nem jelentett albérlőtartás esetén. Az ő véleményük alapján engedélyezte a tanács a lakók közötti lakáscserét, de arra is van példa, hogy az ajánlásukra adtak valakinek bérbe lakást a telepen. Lehetőség szerint minden telep más-más, egyébként is a székesfőváros alkalmazásában álló tisztviselő „gondjaira” volt bízva. Ők munkájukért a rájuk bízott lakások évi bérértékének 1%-át kapták, ami kb. 400-1000 K-s tiszteletdíjat jelenhetett. Abban az esetben viszont, ha a lakóknak támadt problémájuk a gondnokkal, akkor a Központi Házkezelőséghez kellett fordulniuk.
Voltak a gondnokok között számvevőségi tanácsosok, fogalmazók, tanácsjegyzők, de még nyugdíjas főjegyző is.
A lakbér
A kislakásépítési akció eredményei élénken foglalkoztatták a szakembereket, ezért mind a folytatás érdekében, mind a politikai körök, illetve a közvélemény meggyőzése céljából széleskörű adatgyűjtésre került sor a lakók körében. A felhalmozott információkat Ferenczi Imre, a Szociálpolitikai Ügyosztály munkatársa rendszerezte. A hivatalnak elsősorban két dolgot kellett igazolnia az építkezésekkel kapcsolatban. Az egyik a gazdaságosság elve, vagyis annak bizonyítása, hogy Budapest adófizetőit a beruházással nem éri kár, tehát nem könyöradományt oszt a hatóság. A másik a szociális célnak való megfelelés és mintaadás az építtetők számára, vagyis hogy minél több szegénysorsú család, minél jobb körülmények közé jutva, a lehető legalacsonyabb, (de még mindig piaci) bérért lakhasson a hatóság lakásaiban.
Ferencziék az új lakások lakbérét összevetették a hasonló kategóriában lévő környékbeli lakások bérével. Az derült ki, hogy az új városi bérházakban az egyszobás lakások, a környék hasonló fekvésű lakásaihoz képest 35%-kal, a kétszobások 20%-kal, a háromszobások 10%-kal, a négyszobások pedig 5%-kal voltak olcsóbbak. A kislakásos telepeknél még beszédesebb a statisztika. Itt a hatósági lakások lakbére alig volt magasabb, mint a magánházakban található hasonló színvonalú lakásokért fizetendő bér fele (az egyszobások esetén), vagy kétharmada (kétszobások esetén).
Mindez persze csak átlagszám, az adatokat részleteiben vizsgálva már kiderül, hogy a budai építkezések drágábbak voltak, így a főváros által szedett lakbérek is magasabbak voltak a környékbelieknél, aminek az a magyarázata, hogy az ekkor emelt többemeletes modern bérházak lakbéreit a környékbeli földszintes házakban bérelhető lakásokéval kellett összehasonlítani. (Ugyanakkor a Ferenczi-statisztika sem teljesen megbízható, hiszen ugyanazokat a magánbérházi lakbér adatokat használja fel a főváros által épített bérházi és telepi lakásokkal történő összehasonlítás esetén is.)
A főváros három főbb lakbércsoportot alakított ki a telepi lakások bérének megállapításakor. Négyzetméterre vetítve a legolcsóbban a 34 m2-es, 230 K-s lakásokban lakók laktak, ahol a viszonylag alacsony építési költség mellé alacsony telekár társult. Ezután következtek az utolsó ciklusban épített emeletes telepek lakásai, ahol a 25 m2-es lakásokért 180 K-t fizettek a lakók, ez esetben ugyanis a beruházás költségei magasak voltak, míg a telekérték alacsony. Legrosszabbul a 24 m2-es lakásokért 200 K-t fizetők jártak, akik aránylag magas lakbére a drága telkeknek köszönhető, viszont ők legalább élvezhették a központi elhelyezkedésből adódóan a jó közlekedés nyújtotta előnyöket. Az első években a város még így is nyert egy keveset a szociális építkezéseivel, igaz ezt leginkább azzal érte el, hogy a korábban mezőgazdasági célokra haszonbérben forgalmazott telkei, most már beépítve, sokkal nagyobb összegeket „termeltek”.
Az önkormányzatok által épített lakások lakbérének maximumát az adómentességről szóló törvény határozta meg, amely házanként írta elő a beszedhető lakbér maximumát, így a város a bérházak kisebb lakásainak bérlőit, a több szobás bérlemények bérlőinek „kárára”, még mindig nagyobb kedvezményben részesíthette. Ez a játéktér kevésbé volt adott a többségében azonos minőségű lakásokat magába foglaló telepek esetén.
Ha a lakó huzamosabb ideig nem fizetett lakbért, és ennek összegét a főváros más csatornákon sem tudta behajtani, a városi lakások esetén is kilakoltatásra került sor. A lakbérhátralék kialakulását általában a lakók szegénységével, illetve a nagy gyermeklétszámmal indokolták. A kiköltözések adataiból azt látjuk, hogy csupán az elköltözések 7%-ának hátterében állt hatósági kilakoltatás, azon belül is csak 1,5%-ot tett ki a lakbérhátralék miatti kiköltöztetés. A telepi lakásokban a kislakásos bérházakéhoz képest kedvezőtlenebb volt a helyzet, ott 11% volt a lakbérelmaradás miatti eltávolítás aránya. Az önkéntes kiköltözések az első évben, ide számítva a lakáscseréket is, az összes bérlemény 12%-át érintette. Ez az adat az első ránézésnek soknak tűnik, de a kor szokásainak megfelelő volt, hiszen akkoriban a lakosság (és főleg az olcsóbb lakások bérlői) jelentős százaléka döntött bérnegyedről-bérnegyedre, hogy bérlemény váltással igyekszik csökkenteni a költségeit.
A lakások bérbeadásának elvei és a lakók
A bérbeadásnál elsődleges szempont volt a szociális cél. Ennek érdekében meghatározták azok körét, akik jogosultak voltak a lakásokra. Elsősorban a sokgyermekes családokat részesítették előnyben, hiszen ők éppen a gyermekeik száma miatt, másutt nehezebben találtak lakást. A hatóság vizsgálta a bérlőjelöltek anyagi helyzetét, és így a bérfizető képességét. Előnyt élveztek a főváros alkalmazottai. Mindezzel a hatóságnak az volt a célja, hogy hosszútávú bérleteket alakítson ki, miközben viszonylag megbízható bérfizető képességgel rendelkező, de potenciálisan a társadalom perifériája felé sodródó rétegnek nyújt segítő kezet a biztosabb egzisztencia megteremtése érdekében.
Ugyanakkor, a túlzsúfoltság ellen már évtizedek óta folyó küzdelem elveinek megfelelően, a közegészségügyi célt is érvényesíteni kívánták, amelyre hivatkozva korlátozták a telepeken az al- és főleg az ágybérlők tartását, valamint a többgyermekes családokat igyekeztek kétszobás lakásokban elhelyezni. Ferenczi adatgyűjtéséből megtudhatjuk, hogy a telepeken összesen 88-an tartottak albérlőt (72%-uk szoba-konyhás lakásban) a lakbérük kétharmadát biztosítva ez által. A magánbérházakban ennél jóval nagyobb mértékű volt az albérlőtartás, és később, a gazdasági helyzet romlásával a városi lakásokban is romlani fog ez a kedvező arány.
Ezen a ponton tehát ellentmondásba került a rászorultakról gondoskodás és a megtérülés elve, hiszen általában a sokgyermekes családok voltak a legszegényebbek, így nem is lehetett tőlük elvárni a magasabb bérű nagyobb lakások kibérlését. Erre az ellentmondásra eleve felkészült a városvezetés az által, hogy a szoba-konyhás lakásokat viszonylag nagy alapterülettel és belmagassággal tervezték, javítva az egy főre jutó légköbméter arányt.
Abban az esetben, ha valaki egy ilyen városi házban szeretett volna bérleményhez jutni, kérvényt kellett benyújtania, amelyben nyilatkozott arról, hogy hol és milyen lakást igényelne, az előző bérleményében mekkora bért fizetett, tartott-e albérlőt vagy ágybérlőt, szenved-e ragályos betegségben. Azt is indokolnia kellett, hogy miért szeretne éppen abba a házban lakást kapni. Akinek a jelentkezését elfogadták, megköthette a lakásbérleti szerződést. Ilyenkor heti bérlet esetén a teljes heti díjat, havi vagy negyedéves lakás esetén a bérösszeg 20%-át kellett foglalóként letétbe helyeznie az új lakónak.
A lakások célszerű használatának érdekében egy tájékoztató füzetet is adtak a lakóknak. Ebben olyan általános higiéniai alapelveket tett közzé a város, amelyeket nem csak a saját, de a magánházak lakói is haszonnal alkalmazhattak. Ezért Budapest 25 000 példányban nyomtatta ki, és a magánbérházakban is terjesztette (ingyenesen) a füzeteket.
A főváros a kilakás-akció mérlegének elkészítésekor részletesen felmérte a lakók helyzetét, a családok összetételét, foglalkozását stb. A telepen lakók 44 %-a 14 év alatti gyermek volt, a családfők 75 %-a segédszemélyzet körébe tartozott, 39 %-uk az iparban, fennmaradó részük pedig a közszolgálatban dolgozott (2:1 arányban a főváros és az állam szolgálatában, ez utóbbiak főleg rendőrök vagy postások), ugyanis a főváros a bérlőkijelöléskor előnyben részesítette a hatósági alkalmazottakat.
Törekvések az életminőség javítására
A telepek közegészségügyi helyzetének felügyeletére a főváros nagy hangsúlyt fektetett. Az ellenőrzés feladata elsősorban a gondnokra hárult, és a legtöbb kilakoltatás is a lakások nem rendeltetésszerű használatából eredt.
A telepeken rendszeres problémát jelentett a hulladék elhelyezésének kérdése. Ebben az időszakban a szemétszállítást már a főváros végezte. A telepek különböző pontjain a lakók számának függvényében szemétgyűjtő ládákat helyeztek el, de arra is volt példa, hogy a telepen járó szemetes kocsikra a lakók helyezték rá a szemetet. Ebben az esetben (a telepeken bevezetett heti kétszeri) szemétszállításig a lakáson belül kellett tartani a hulladékot.
Ezt unhatták meg az Újpesti rakparton kialakított telep lakói, akik egyszerűen az utcára hányták a hulladékot. A lakók elégedetlensége feltehetően abból származott, hogy a főváros máshol naponta szállította a szemetet.
Volt olyan telep, ahol a hentes borzolta a kedélyeket, akinek működése eredményeként a környék „a melegebb évszakokban súlyos bűzt és legyeket termelő pocsolyává változott.” A hatóság közbelépését a kolerától való félelem is indokolta, ezért szabályozták a telepi hentesek működését tiltva a helyszínen a füstölést és a pörkölést is.
Mind szociális, mind higiéniai szempontból is fontos szerepet játszottak a telepek parkosított kertjei, ahol virágverseny szervezésével próbálták buzdítani a lakókat a kis kertek csinosítására. Maga a főváros is súlyt helyezett a környezet ápolására. Minden telep esetén külön parkosítási terv is készült, majd magáncégeket bíztak meg azok hosszútávú gondozásával. Mindezen közegészségügy intézkedéseknek köszönhetően a telepeken lakók körében a halálozási ráta is kedvezőbb volt a fővárosi átlaghoz képest, mert az 18,5 ezrelékkel szemben csak 15,9 ezrelék volt, míg ugyanez a fővárosi bérházak esetén 5,2 ezrelék.
Umbrai Laura
(2024. június)