Az 1920-as évek végén ezer új szükséglakást ígérő programot hirdetett meg Budapest. Az 1926 és 1932 között elkészült lakhelyek többsége mindössze egy lakókonyhából állt. A program létesítményei közül az építészeti szaksajtóban a legnagyobb érdeklődés az 1932-es Bihari utcai építkezést kísérte. Ennek különlegessége abban állt, hogy a kivitelezők, összerakható acélváz szerkezetet alkalmazva, alig 40 nap alatt készültek el a 123 lakásos épületcsoporttal.
„Az egész házat ugyanis amerikai rendszer szerint építették fel. Felállították az acélvázat, és csak a közbeeső részt töltötték ki műkővel és újrendszerű téglával. […] Ilyen acélvázas ház már 52 épült Budapesten. Nem olcsó építkezés, nagy előnye azonban, hogy a lehető legrövidebb idő alatt fel lehet építeni a házakat.” – írja a Magyarország 1932. március 18-i száma.
Az építkezéssel azonban nem volt mindenki elégedett.
A takaréktűzhellyel, villanyvilágítási lehetőséggel és gázcső csatlakozóval felszerelt szükséglakásokhoz külön pince- és szárítórekesz, illetve külső WC tartozott, továbbá a telephez 5 mosókonyha és 2 mángorló helység. Ugyanakkor „minden emeleten – szóval kilenc családnak – egyetlen vízcsap áll rendelkezésére és az is az illemhelyekkel közös helyiségben.” – elégedetlenkedett többek között a kivitelezés módja miatt a sajtó. („Nem lehet beköltözni 10-én a ceglédiúti új szükséglakásokba.” Magyarország, 1932. március 10., 5.)
A harmincas évek elején szabályozták a 6000/1931. M. E. és a 4780/1932. M. E. számú rendeletben a szükséglakások jogállását is. Kimondták, hogy szükséglakásnak az a létesítmény tekinthető, amelyet a hatóság hajléktalanok ideiglenes elhelyezésére tart fenn. A rendeletek a szükséglakáshoz való juttatást közsegélynek minősítették, amelyet csak Budapest területén kilakoltatott olyan személy vehetett igénybe, aki megfelelő nagyságú kereset híján lakást bérelni nem tudott.
Újabb építkezések
A harmincas évek második felétől ismét megerősödött a városházán az építkezéseket támogatók tábora, majd a tanács a 173/1936. kgy. sz. alapján 3 millió P-t különítettek el ezer szükséglakás felépítésére.
Kiknek szánták ezeket a lakásokat? Az államtól 1937-ben átvett szükséglakótelepeken 2565 lakást ítéltek mielőbbi lebontásra, elsősorban ezek lakóit kellett elhelyezni.
Az új szükséglakás-telepek létesítésénél fő szempontként szerepelt, a városközpont viszonylagos közelsége, az építkezéssel kapcsolatban pedig a tereprendezés alacsony költsége. Az érdekelt ügyosztályok együttesen tartottak terepszemlét, majd elhatározták, a Bihari utcában a már meglévő telep kibővítését, a Ceglédi úti használaton kívüli sertéstelep szükséglakássá való alakítását, illetve a Gubacsi úti telek beépítését.
A Bihari, illetve a Gubacsi úti telekre négyemeletes függőfolyosós épületeket terveztek. Ezekben 2-2 lakáshoz egy szélfogó előtér tartozott, amely magába foglalta a közös WC-t és a kiöntő alkalmatosságot. A főzőfülkével ellátott szoba nagysága 26 m2 lett. A lakásokhoz külön pincerekesz és padlásrész tartozott. A közös szárítópadlás mellett, 14–18 lakásonként egy mosókonyha is készült, s emeletenként egy fürdőhelyiség kád vagy zuhany megoldással állt a lakók rendelkezésére. Az építési költség m3-ként 20 P-t, lakásonként 3.000 P-t tett ki. A gangos megoldást helyességét utóbb a magánélet szentségének sérülése miatt kérdőjelezték meg, hiszen a függőfolyosón végig vonulva az arra járók betekinthettek a családok mindennapjaiba, de közegészségügyi szempontból is felmerültek aggályok. A Gubacsi úti telepet már ekkor Dzsumbujnak hívta a köznyelv, mások Darányi házakként említették.
A Ceglédi úti lakásokat az üzemen kívül helyezett hizlaldai épületek tetejének megemelésével, az igazgatási- és kanász házak átalakításával oldották meg úgy, hogy átlagosan 22m2 alapterületű lakások keletkeztek, egyenként 1.250 P költségen. Ezen a telepen 1939 decemberében egy gyermekotthon is létesült.
A fenti építkezéseknél szerzett tapasztalatok nyomán és a 197/1937. kgy. sz. alapján az akkori X. kerület Zách és Hős utcák által határolt 2561 négyszögöl telken, 900.000 P költséggel, két, összesen 300 válságlakást magába foglaló épülettel bővült a főváros szükséglakás állománya1938. májusában. E telepen nyertek elhelyezést az akkor bontásra kerülő állami szükségtelepek lakói.
Ezekre az évekre a még megmaradt állami telepek többsége ugyanis már szükséglakásként üzemelt. Ezek lakói a fővárosi telepek lakosságánál általában sokkal rosszabb körülmények között éltek, hiszen az állami telepek épületei közvetlenül a világháborút követően létesültek, többnyire katonai fabarakkok átalakításának eredményeként.
A 4780/1932. M. E. és az 5400/1936. M. E. számú rendeletek alapján a Belügyminisztérium az állami szükséglakásokat annak a községnek a tulajdonába adta át, amelynek a területén azok elhelyezkedtek, kötelezve az adott települést a válságtelep fenn-, illetve karbantartására. Budapest hivatalosan 1937. július 1-ével vette kezelésébe az állami telepeket, így ettől az időponttól kezdve a főváros hajléktalanjairól való gondoskodás hatalmas terhe, egyedül a székesfőváros vállain nyugodott. A székesfőváros kezelésében lévő szükséglakások száma 2.959-ről 6.880-ra emelkedett.
A valamikori állami szükséglakás-telepek közül egy nem került a székesfőváros tulajdonába, a Sashalmi telep, bár az illetékes Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye már 1934-ben felajánlotta átvételre. A telepet az első világháború alatt orosz fogolytáborként használták, majd a háborút követően hajléktalanokat telepítettek ide. 1922-ben az Országos Lakásépítő Bizottság vette át, majd 1929-től félhivatalosan, 1932-től pedig már hivatalosan szükséglakás-telepként kezelte a Népjóléti Minisztérium. A telepen 1934-ben 3.050 fő élt. A 24 nem alápincézett, földszintes lakóházból mindössze 5 épült kőből. A lakások 16-10-8 és 5 m2 alapterületűek voltak. A telepen önálló vízvezeték-rendszert, közös csatornázott illemhelyeket, gyűjtőcsatornás szennyvízelvezetést és villanyvilágítást létesítettek. A székesfőváros annak ellenére, hogy a közigazgatási határa mellett feküdt a telep, beruházási problémákra hivatkozva, nem hagyta jóvá Budapesthez csatolását.
A következőkben korabeli újságcikkek segítségével tegyünk egy rövid sétát a régi állami szükségtelepeken. "Korhadt deszkából álló, kellemetlen szagot árasztó szükséglakások a barakksorok. A szükségszoba voltaképp nyomortanya, fülledt szinte tapinthatóan piszkos levegőjű." (Szécsy János: A pesti nyomorgyűrű, In: Gondos Ernő: A valóság vonzásában. Budapest, 1963, 1. kötet, 309.)
"A fal nedves, a tető folyik, a padló lyukas, a hibákat hiába jelentik be az ott lakók, mert a város nem törődik vele... A kultúrházat a főváros felparcellázta, rabicfalakkal 17 rekeszre osztották fel, de úgy, hogy egyik válaszfal sem ér fel a tetőig. Az ajtók helyén rongyok lógnak, s két-három ilyen lakásra csak egy ablak jut..." (Szélpál Árpád: "Auguszta-telep a főváros szégyenfoltja." Népszava, 1938. december 8., 11.)
A lakásokat felparcellázták, a szoba-konyhás lakásokat kettéosztották, a falak nedvesek, víz nincs, a világítás rossz, az ablak helyén pedig papírlap függ" Az ilyen és hasonló lakások havi díja 6 pengő volt, vagy ínségmunkával kellett kiegyenlíteni. A cikkírók keserűen jegyezték meg tudósításaik végén: "Hát igen, a főváros a gazda..." (Szélpál Árpád: "Mária Valéria-telep, a főváros szégyentelepe." Népszava, 1938. november 20., 4.)
1939-1940-ben kezdődött meg a régi állami barakklakások felszámolása, egy újabb kislakásépítő program keretében. Az volt az elképzelés, hogy azokat az olcsó bérű kislakásos telepen élő családokat, amelyek képesek lettek a magasabb bérű új kislakások lakbérének kifizetésére, áttelepítik az újakba, helyükre pedig keresettel rendelkező szükséglakás-lakókat költöztetnek. Az építési program keretében sor került átmeneti kislakástelepek létesítésére is, melyek szintén azt a célt szolgálták, hogy általuk a kis keresetű, sok gyermekes családok megfelelő lakáshoz jussanak. Ezek havi bére nem léphette túl a 26 pengőt, az igénylők közül előnybe részesítették a szükséglakásban lakókat, illetve azokat a családokat, akiknek a heti összjövedelme nem haladta meg az 50 pengőt (5-nél több tagú család esetén a 60 pengőt). Ilyen átmeneti telepek létesültek a negyvenes évek elején például az Aszódi és Füleki utcánál (476 lakás) a Maglódi út – Sibrik Miklós úti telepen (357 lakás) illetve a Mária Valéria telepen (388 lakás) is. Az építkezések eredményeként a negyvenes évek elejére a fővárosban a Mária Valéria és az Auguszta-telep kivételével eltűntek az addigra már nyomortanyákká züllött, közvetlenül az első világháború után létesített barakktelepek.
1937-től kezdte meg a munkáját az Alsó erdősor utcai épületben elhelyezett és a IX. ügyosztály irányítása alá tartozó Szükséglakás Hivatal, amely a hajléktalanok felvételét intézte, valamint ellenőrizte a bentlakók anyagi és szociális viszonyait, de felügyelte a gondnokokat is. A gondnokok feladata ugyanakkor a családok egészségügyi, gazdasági, szociális és erkölcsi viszonyainak nyomon követése volt, így ő figyelmeztette a hivatalt arra is, ha időközben a segélyezés indokolatlanná vált. A telep rendbetartásáért, illetve a használati díjak beszedéséért felelős telepfelügyelők szintén a gondnok irányítása alá tartoztak.
Umbrai Laura
(2024. június)