A I. világháború idején bevezetett kötött lakásgazdálkodás megszüntetése, (vagyis az hogy korábban a lakbéreket nem a piaci viszonyok, hanem az 1917-es bérszint határozta meg) alapvető változásokat hozott a budapesti lakáspiacon. Az 2830/1926. M. E. számú rendelettel a fővárosban elviekben helyreállt a korábbi szabadforgalom, a lakáspiac teljes felszabadításáról azonban csak 1933. november 1-től, a 1300/1933. M. E. rendelet hatálybalépésétől beszélhetünk. Ez időpontig, az érvényben lévő a lakásforgalmat szabályozó kormányrendeletek szerint kötött és szabad lakásokat különböztettek meg. A kötött lakásokban élőknek védelmet biztosítottak a jogszabályok a felmondással, valamint a törvény mértékét meghaladó lakbéremelésekkel szemben. Így a "védett" lakásokban lakók csak a lakbér tartós meg nem fizetése esetén kerülhettek utcára. A lakások szabad forgalomba helyezését követően, a korábban védelem alatt álló lakások bére is szabad megegyezés tárgyát képezte, vagyis a továbbiakban a lakbérleti szabályrendeletek által meghatározott felmondási szabályok vonatkoztak ezekre a lakásokra is.
1926-tól kezdődően jelentősen emelkedtek a lakbérek, a lakók helyzete pedig a harmincas évek eleji gazdasági válság hatására még tovább romlott, hiszen egyre többen veszítették el a munkájukat, és így a lakbérfizetési képességüket is. A bérhátralékot felmondás, per majd jogerős bírói ítélet után, több ezer kilakoltatás követte. A fedél nélkül maradtak pedig bútoraikkal együtt kapualjakban húzták meg magukat (Egy 1931-es felmérés 300 ilyen családról számolt be), vagy nyomortelepekre hurcolkodtak. 1930-ban több mint 12.000 felmondási pert folytattak le Budapesten, ezek a felmondási perek száma a gazdasági válság mélypontján, 1933-ban tetőzött. A perek kevesebb, mint fele zárult tényleges kilakoltatással, a többi esetben vagy a felek közötti megegyezés, vagy a lakó önkéntes elköltözése jelentette a megoldást. Ekkor a lakások piaci forgalom által kialakított bére még nem igazodott a lakosság fizetőképességének romlásához. A lakbérek csökkenése (korabeli szakszóval élve: a lakbérlemorzsolódás) tehát csak ez után indult meg, ami különben sem sokat javított a helyzeten.
A bér nem fizetése miatt bekövetkező kilakoltatások a korszak egészében komoly problémát jelentettek a fővárosban. 1936-ban a magánbérházakban lakók 49%-ának volt lakbérhátraléka, az érintett bérlők egynyolcadának pedig a negyedévet is meghaladta a tartozása. E ténnyel való szembesülés ösztönözte a székesfővárost arra, hogy a következőkben már rendszeresen ellenőrizze a szükséglakásokban lakók segélyre való jogosultságát, illetve téli időszakokban közbenjárjon a kormánynál a kilakoltatások időszakos felfüggesztése érdekében. Ettől függetlenül kilakoltatások Budapesten és annak környékén a továbbiakban sem szűntek meg.
"Az újpesti városházán új szokás jött divatba. Ínségbizottság vizsgálja meg, ki jogosult szükséglakásra. Kilakoltatnak, hogy helyükre kilakoltatottak kerüljenek. Július 1-re harminc család kapott kiköltözési felszólítást, szerdán július 3-án pedig 14 családot lakoltattak ki, akiket tévedésből a Chinoin gyár melletti üres telekre telepítették, úgyhogy át kellett telepíteni őket a barakkszertárhoz, de ott is szabad ég alá kerültek. Közben az UMTE pályán, a pamut gyár közelében ma több ínséges is letelepedett... Újpest azt tervezi, hogy a kilakoltatottakat kitelepíti a Phőbus sportpálya közelében lévő szeméttelepre." [„Újpesti szociálpolitika", Népszava, 1935. július 5., 5.]
Hasonló történetről számolt be 1936-ból később a Népszabadság is: Egy magánházba, a Sibrik Miklós utca 88-ba a székesfőváros, a háztulajdonos adóhátraléka fejében ínségeseket telepített be, majd az adóhátralék letöltése után a hajléktalanokat, akik azután sem fizettek lakbért, kilakoltatták. Ők először az udvaron telepedtek le bútoraikkal, majd a hatósági felszólítást követően elhurcolkodtak, mert ellenkező esetben kilátásba helyezték az illetékesek, a gyermekeik menhelyre, illetve bútoraik raktárba való szállítását. A tudósításkor már 3 hete laktak a közeli mezőn, a számukra kiutalt 6-12 P-s kilakoltatási segélyből. [Vadász Ferenc: "A Sibrik telepi legenda", Népszabadság, 1960. szeptember 8., 7.]
A következő történet szemléletesen ábrázolja, hogy milyen körülmények között élhettek a kilakoltatottak: "A Selmeci út 7. sz. üres telek. A telken egy 40-cm magas, 160-cm hosszú, 50-cm széles tákolmányban lakik egy 27 éves anya két gyermekével, két öccsével és egy öregemberrel. Az ólba csak az anya fér be a két gyerekkel. Hét hete laknak a területen, de csak egy hete áll az ól. A régi lakásukból kitették őket, albérleti lakást a gyerekek miatt nem kapnak, az elöljáróság meg azt mondta, hogy efféle embereknek szükséglakást nem adnak." Szélpál Árpád: "Kutyaólban a szabadég alatt. [A kilakoltatottak sorsa" Népszava, 1930. augusztus 15., 8.]
A Népszava egy másik cikke arról számolt be, hogy Waldapel Ernőné tulajdonát képező, Szegedi út 35. alatti bódételepről kilakoltattak egy anyát újszülött csecsemőjével. A kilakoltatás jogos volt, hiszen lakbérhátralék miatt jogerős bírói ítélet rendelte el azt. ["Proletáranyák a szabad ég alatt" Népszava, 1930. augusztus 31., 10.]
A kilakoltatási hullámok következtében Budapesten elszaporodtak a nyomortelepek. Ezek többsége spontán módon, székesfővárosi tulajdonban lévő telkeken létesült, de magán bódételepek is keletkeztek, illetve voltak olyan telkek is, mint például a Pesterzsébet határán létesült Hangya, ahol a tulajdonos kért végül hatósági segítséget a nyomortelep felszámolására.
A kilakoltatottak mellett a vidékről feljött hajléktalanok népesítették be ezeket a telepeket. 1931 júliusában a székesfőváros bódészámlálást tartott, aminek eredménye szerint 1953 bódéban 7859 ember élt ilyen viszonyok között. Ezután kijelölték azokat a területeket, ahol a nyomortelepek továbbra is fenntarthatóak. Ezeket a továbbiakban már a hatóság ellenőrizte, hogy ezáltal akadályozzák meg a bódék számának további növekedését. A megfelelőbb életfeltételek kialakítása érdekében pedig megtiltották az albérlők-, valamint az állatok tartását is az ott élőknek.
A spontán kialakult nyomortelepek mellett voltak nyerészkedés céljából létesített, magántulajdonban lévő telepek is, amelyek közül az újpesti rakparton álló Globucsnik-, a Veszeli-, az angyalföldi Indusztria, illetve annak viszonylagos közelében található Suhajda-telep volt a leghírhedtebb.
A Suhajda-telep, jóval a nagy kilakoltatási hullám előtt, 1924 nyarán létesült, amikor Suhajda János vállalkozó, a Vígszínházhoz közeli telken (Pannónia u. 14.), építési engedély nélkül, az ottani istállókat bódételeppé alakította át. Csatorna nem volt, 20 illemhely és 3 vízcsap látta el a 260 lakásos 1000 embernek hajlékot biztosító telepet.
A főváros e szégyenfoltjait 1926–1927-ben számolták fel, amikor a lakókat az újonnan létesült Ceglédi úti szükséglakástelepre helyezték át, amelyet utóbb több lépésben bővítettek.
Eközben újabb és újabb telepek létesültek, akár olyan hatóságilag már kiürített bérházakban is, mint amilyen a Váci utca 11. volt, ahol az ott tapasztalt életveszély ellenére 100 fő lakott, a Szvetanay utca 7. pincéjében pedig 8 albérlő család zsúfolódott össze. Emellett elhagyott téglagyári telkeken, illetve egyéb üres területeken is kialakulhattak spontán lakóközösségek, ahol földbevájt kunyhókban, vagy egyéb tákolmányokban találtak menedéket a hajléktalanok. Természetesen a számtalan helyszint ma már lehetetlen rekonstruálni, így a teljesség igénye nélkül, csak pár ismertebbet sorolunk fel: Budafoki földbevájt kunyhók, óbudai Bőhm-féle téglagyár, Röppentyű utca 43. alatti földbevájt kunyhók, Kispesti gödörlakások, Tarnai-puszta, illetve a Bihari utca.
A felsorolt kisebb telepek mellett létrejöttek több száz kunyhóból álló bódé városok is. Ide tartozott a Rákos-patak menti, a már említett Soroksári úti Hangya-, az albertfalvai Jeruzsálem-, a kelenföldi vasútállomás mögötti Bibic-telep, vagy a VII. kerületi, az Aréna és a Thököly út sarkán létesült, Lóverseny téri telep, és talán mindegyik közül a leghírhedtebb: a ferencvárosi Kiserdő. A főváros az említettek közül a legnagyobb figyelmet a Lóverseny téri telep, a Jeruzsálem-telep és a Kiserdő felszámolásának szentelte.
A Lóverseny téri földbevájt kunyhókból álló telep részleges felszámolására 1928 novemberében került sor, amikor az ott élők nagy részét át tudták helyezni a Ceglédi úti szükségtelep folytatásaként elkészült 120 szükséglakás egyikébe. A lakók nagy újdonságként vették tudomásul, hogy immáron gázt is használhatnak a főzéshez, igaz ehhez a felszerelt automatában egy köbméter gáz használata fejébe be kellett dobni 20 fillért.
Az albertfalvai Jeruzsálem-telep a Hengermalom utca mellett, a Duna töltésén kialakult szeméttelepen jött létre. A terület a Fővárosi Közmunkák Tanácsának tulajdonában állt, a bódék "bérlői" havi 20–40 P-t fizettek az FKT-nak a helyek bérletéért. A korabeli beszámolók szerint a területen dögletes bűz uralkodott, ami a szemétnek és a közelben, a Dunába ömlő gyűjtőcsatornának volt köszönhető. Áradáskor csak csónakkal lehetett közlekedni, ezért az emberek magaslatokat emeltek az épületeik számára. A szeméttelep persze megélhetést is biztosított az ottlakóknak, mivel a közelben működő szemétbörzén áruba lehetett bocsátani a „kincseket”. A telepen árnyékszék nem volt, csak olyan bódék, amikben a vödröket lehetett cserélni. A Jeruzsálem-telepen egy fűszeres és két vendéglő is üzemelt. A székesfőváros 1931 nyarán a szociálpolitikai ügyosztály felügyelete alá helyezte a területet, nyilvántartásba vették a lakókat, a telep élére pedig felügyelőt jelöltek ki. A telep felszámolása érdekében 1932-ben Horthy Miklósné és Goldberger Leó gyáros 20-20 szükséglakás felállításáról gondoskodott az Andor utcában. A többi bódélakón pedig lakbérsegély kiutalásával próbáltak segíteni, de számukra szükséglakás telep nem létesült.
A ferencvárosi Kiserdő (más néven Ínség-, vagy Kertész-telep) a Vágóhíd, a Lenkey, a Hungária körút és a Mester utca között helyezkedett el. A nevét onnan kapta, hogy valamikor erdő terült el a helyén, ahol a város családi kertbérleteket alapított, majd a kilakoltatások tömegessé válásakor a korábbi szerszámoskamrákat lakásokká alakították át. 1931-ben, a Jeruzsálem-telephez hasonlóan, az itt található 700 bódé is a székesfőváros felügyelete alá került, majd 1934-től a bentlakók számára a lakások használatát már hivatalosan is engedélyezték heti 50 fillér díj ellenében.
A telep felszámolása 1934-től a negyvenes évek elejéig folyamatosan zajlott. Az így felszabadult területen a székesfőváros a 633/1937. kgy. sz. határozata alapján kislakásos telepet létesített, mely lakásaiba szigorúan csak kiserdői lakókat lehetett betelepíteni.
A nagy kiterjedésű nyomortelepek általában a város külterületén, illetve a környező településeken jöttek létre. A tákolmányok többségét földbevájt kunyhók alkották, melyek elemeit a környező szeméttelepekről szerezték be tulajdonosaik. A gödröket a föld alatt bádogdarabokkal bélelték ki, a föld felett pedig rongyok és deszkák biztosították a védelmet. A telepek többsége már a húszas évek második felétől létezett, de rohamos fejlődésüket a harmincas évek eleji kilakoltatási hullám indította meg. A főváros megszüntetésük érdekében, hol szükséglakások építésével (pl.: a Lóverseny-téri családok számára a Külső Jászberényi úton 120 lakás), hol pedig lakbérsegély kiutalásával próbálkozott. A város küzdelme rövidtávon hasztalannak bizonyult, hiszen sok esetben az ellenőrzéssel sem tudták megakadályozni az újabb bódék születését.
A második világháború befejeztével Budapest felszámolta az összes nyomortelepét, s a korábbihoz hasonló problémát már csak a még fennálló, korábban állami lakótelepek (a Mária Valéria és az Auguszta felújítatlan részei) jelentettek, ahol az életkörülmények semmivel sem voltak kedvezőbbek, mint a harmincas évek nyomortelepein.
Umbrai Laura
(2024. augusztus)