1900 szeptemberében a kerületi elöljáróságok nyilvántartása szerint 5650 fővárosi illetőségű (tehát budapesti születésű, és ezért fővárosi ellátásra jogosult) munkaképtelen szegényt tartottak számon. Közülük az akkor működő 9 szükséglakás telep egyikén 470 felnőtt és 554 gyermek élt családi szobában, a közös termekben pedig a hónap folyamán összesen 5339 fő lakott, ez napi 230 főt jelentett. A szükségbarakkokban azonban nem csak helyi illetőségű lakosok nyertek felvételt, hanem sok volt közöttük a vidéki is, az ő ellátásuk költségeit elvileg a honosságuk szerinti település viselte.
A telepek felügyelőin keresztül a főváros külön figyelmet szentelt a közegészségügyi viszonyok ellenőrzésének, hiszen a szükséglakások eredeti rendeltetése a járványok terjedésének megelőzése volt. Emiatt kapott hangsúlyt az ivóvíz, a vízöblítéses wc, vagy a csatornázás megléte, bár ezek kiépítése sokszor csak a telep alapítása utáni években valósult meg, a „pöcegödör rendszerű árnyékszék” alkalmazása teljesen általános volt.
A Kárpát utcai szükséglakók például sokáig szenvedtek a szennyvíz elvezetésének megoldatlanságától. Az áldatlan állapotokról Farkas István telepfelügyelő a következőképpen számolt be egy 1897-es keltezésű levelében: „Tekintetes Elöljáróság! A szükségtelep kútjai teljesen tönkrementek, élvezhető vizük nincs, a lakók javarésze elköltözött, a többi is már indulóban van a vízhiány végett. Másik veszély: a barakk környéke ki van adva Czipaner úrnak ácstelepnek és annak feltöltése végett, a nagy esőzések következtében az udvar fele részét a víz elöntve a nagykapu közlekedését tisztára megakadályozza. Az egész süllyedékben van, nem lehet se ki, se bemenni.” (BFL IV.1407.b 4415/1901-IX.) A helyzet a következő években sem sokat javult, mivel a szennyvízelvezetés a magas talajvíz miatt továbbra sem oldódott meg. Kresz Géza tisztifőorvos beszámolója szerint „az udvar csaknem felét egy nagy kiterjedésű tócsa lepi el, melynek zöldes színű felületén mindenféle rothadó anyagok úszkálnak.” (BFL IV.1407.b 51253/1896-XI.) A telep sorsa végül a remélt felújítás helyett a megszüntetése lett.
A Váci úti lakók sem éltek sokkal jobb körülmények között. Egy Budapesten rendezett közegészségügyi konferencia alkalmával a Lancet tudósítója meglátogatta a telepet. „Ennek a helynek a megtekintése elég ahhoz, hogy mindenki meggyőződjön, hogy Budapest hatóságának fogalma sincs arról, hogy a szegények lakhatásait illetőleg minő kötelességei vannak […] hogyan kényszerítheti a város, mint egészségügyi hatóság a magántulajdonosokat arra, hogy egészséges épületeket emeljenek, hogy jó csatornázást alkalmazzanak, csatornáikat rendbe tartsák, öblítsék szellőztessék, ha maga a hatóság saját területén több száz szegény számára olyan lakást tart fenn, amelyekben a közegészségügyi kívánalmak teljesen hiányoznak… Hogy építhették a Külső Váci úti szükségbarakkokat olyan helyre, ahol a csatornázás oly nehézségekkel jár, hogy mind máig nyoma sincs a területen… a mosókonyhák vize a lakások ablaka előtt fekvő árnyékszék gödörbe ömlik, minek következtében az havonta megtelik és folyamatosan elképzelhetetlen bűzt áraszt.” (A Lancet cikket idézi Farkas Jenő: A munkások lakásairól. Gyógyászat, 1895.).
A kerületi elöljáró 1896. évi jelentése szerint pedig: „… a barakkokban lakó 420 ember számára, falazott pöcegödörrel bíró 3, a legprimitívebb üléssel ellátott árnyékszék áll a rendelkezésre. Az ülések teljesen nyitottak, leülésre csupán egy hosszában húzódó gerenda szolgál, így az árnyékszékek a felnőtteknél is óvatosságot igényelnek, a gyerekek viszont könnyen beleeshetnek a gödörbe, ezért ők a környéket rondítják […] A szennyvíz, a mosogatóvíz és a moslék, más hely nem lévén, az udvaron szerteszét öntöződik, így van ez az alapítás óta, így a talaj jócskán szennyezett […] [a közös barakkok lakói számára – UL] nincsen gondoskodva még arról sem, hogy arcukat vagy kezüket megmoshassák, hacsak el nem mennek az udvaron szabadon elhelyezett két vízvezetéki csaphoz, amely két csap az egész barakkot látja el.” (BFL IV.1407.b 31321/1896-IX.)
Egy kimutatás szerint, 1894. január 1. és május 20. között e szükséglakások forgalma elérte az 52.942 főt, ami azt jelenti, hogy egy hajléktalan átlagosan 7-8 napot töltött a telepen. Bár a szabályzat négy hétben, külön engedély esetén pedig három hónapban maximálta a tartózkodási időt, mégis sokan évekig tengették az életüket a főváros szükségtelepein. A barakklakások a kerületi elöljáróságok vezetése alatt álltak, a telepeket pedig egy-egy felügyelő irányította. Ennél szerteágazóbb feladatot látott el a városi házgazda, akinek a megbízása az általánosabb gondnoki teendők mellett egyfajta építés vezetési szerepkör ellátására terjedt ki, hiszen ő vezette a tatarozásokat, az esetleges barakk áthelyezéseket, de a fertőtlenítések elrendelése is hozzá tartozott.
A folyamatos elhasználódás, a gyenge kivitel, illetve a város növekedése miatt a telepek közül 1910-ig jónéhányat felszámoltak. Az így kieső szálláshelyeket a megmaradt telepek bővítésével, illetve újabbak létesítésével pótolták. Ennek keretében került például sor a Lenke úti barakktelep kialakítására, illetve a legtöbb kibővítésére is, valamint 1910-ben szükséglakás céljaira vették bérbe az addig iskolai célra használt Aréna út 63. sz. ingatlant is. Így 1910-ig a 206 megszüntetett szükséglakást 138 új megépítésével pótolták, a férőhelyek száma pedig ennek következtében a korábbi 2770-ről 1932 -re csökkent.
A szükséglakásokba való elhelyezést elsőként az 1906-os szegényügyi szabályrendelet minősítette közsegélynek, amelyre önhibájukon kívül nyomorban élők tarthattak igényt. A fővárost ezzel kapcsolatban elsősorban az mozgatta, hogy a közsegélyben részesült segítséget kapjon a felemelkedésre, vagyis a támogatott minél hamarabb ismét a társadalom hasznos tagjává válhasson. Ezt az elvet tükrözi az is, hogy elvileg ugyan egy hónapban korlátozták a benntartózkodás idejét, a gyakorlatban azonban az illetékesek megelégedtek azzal, hogy az első hónap leteltével a használati díj némiképpen megemelkedett. Ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy a fővárosban tapasztalható lakbéringadozások ellenére a hatósági szükséglakások díja az első harminc évben egyáltalán nem emelkedett, és még a nem fizető lakók számának növekedése ellenére sem váltak e létesítmények veszteségessé.
A hosszú távon nem fizető lakókra kilakoltatás várt. Egy ilyen esetről számolt be 1909 augusztusában a Népszava: „… cifra villák környezetében lapulnak meg a szükséglakások, ezek a kátrányborítású rozoga sátrak. Zimmermann Ármin pincér, hosszú idő óta lakott a Gizella utca 10. szám alatti szükséglakások egyikében, békében élt, de mostanában elkezdtek intrikálni ellen, s Fodor Béla a VII. kerületi elöljáró segédtiszt, a barakkcsoport legfőbb ura, felmondott neki… kiköltöztette őket és csak hosszas könyörgés után engedélyezte, hogy a bútorok bennmaradhassanak. A lakást bezáratta, és ott hagyta az embereket az udvaron a szakadó esőben… Fodor Béla hozatott egy rendőr ellenőrt, aki az egész családot tolonckocsira rakatta és elvitte a VII. kerületi rendőrkapitányságra, ahonnan elengedték őket és most a család szétszórva, ismerősöknél él.” (Hajléktalanná tettek egy tízgyerekes családot. Népszava, 1909. augusztus 12. 4. p.)
A szükségtelepekről való kilakoltatások folyamatosan zajlottak, pedig a telepek kihasználtsága általában 40-60% között mozgott. Ez a tény annak fényében is érdekes, hogy a lakásínség továbbra is fennállt a fővárosban, illetve a magánbérleményekben szerezhető hajlékok sem mindig voltak kedvezőbbek. A potenciális lakók mégis elkerülték ezeket a hatósági ellenőrzés alatt álló intézményeket, s e tekintetben párhuzam figyelhető meg az olcsó és viszonylag jó minőségű étkezést biztosító népkonyhák népszerűtlenségével is. A magyarázat az is lehet, hogy a teleplakók mindennapjait belengő hatósági szigor egyszerűen távol tartotta a potenciális rászorulókat.
Ráadásul a teleplakók hétköznapjai a folyamatos felügyelet ellenére sem voltak rózsásak. A VI. kerületi elöljáró a szükséges tisztítások és karbantartások elvégzését kérelmezve maga jelentette a fővárosnál a közös barakkokban lakók helyzetét ismertetve, hogy: „emberemlékezet óta nem mosott szalmazsákon, szennyes pokrócokban kénytelenek feküdni, s alusznak, amennyire az ágyon a bogarak százai és ezrei őket aludni hagyják.” (BFL IV.1407.b. 31321/1896-IX.) Egy másik tudósítás pedig a Lenke úti viszonyokról számol be: „… egy istállószerű nagyobb szoba tárul elém, középen egy kályha és egy takaréktűzhely. A szobát rekeszekre osztó, zsinegeken lógó színes lepedők, meglibbennek… betekintek Erdélyi Károlyné szobájába, ágya nincs csak szalmazsákja… a két lépésnyi kuckóban öten laknak.” (Huszonkilencen. Népszava, 1910. május 6. 6. p.)
Umbrai Laura
(2024. április)