1932-ben a gazdasági válság elérte mélypontját. Egyre nőtt a munkanélküliség és mind több ember maradt fedél nélkül. A hajléktalan családok mihamarabbi elhelyezése érdekében a székesfőváros 870/1932. kgy. számú határozatával egy városszéli-telep létesítése mellett döntött. Ez a Magyarországon addig előzmények nélküli intézmény, külföldön már több esetben bevált. Többek közt ilyenek létesültek Bécs XXI. kerületében, a németországi Mannheimben, és Angliában is.
A külföldi példákhoz hasonlóan, a főváros e nagy jelentőségű szociális akciójának alapgondolatát – az ún. produktív szociálpolitika (saját lábra állítás) elvének megfelelően – az képezte, hogy a rászoruló családoknak olyan munkásházakat építsenek, ahol a bérlők a házhoz tartozó telken, kertgazdasággal is foglalkozva, képesek megtermelni élelmiszer szükségletük egy részét.
Tovább növelte a szociális akció eredményességét, sőt a gazdaságosságát is, hogy szükségmunka keretében (segélyezési forma) a nyugati mintához hasonlóan a telep potenciális lakókit is bevonták az építkezésbe. Ugyanez a tudatosság fedezhető fel abban is, hogy a székesfőváros, a munkanélküliség elleni küzdelem jegyében, ekkor nem szükséglakásokat létesített, hanem ahhoz képest költségesebb, de több munkaalkalmat teremtő városszéli telep építése mellett döntött. Az építkezés négy ciklusban folyt 1932–1939 között. Az utolsó szakasz kivételével a beruházáshoz szükséges egymillió pengő összeget 1933 januárjában a Magánalkalmazottak Biztosító Intézete, (MABI) által nyújtott, öt év alatt visszafizetendő, 5%-os kamatozású kölcsön fedezte.
A telep számára a telket a külső Jászberényi út és a Mór-Szolnok vasútvonal által bezárt, 118.500 négyszögöl nagyságú 42.528/4 hrsz. telket jelölték ki, ahol az eredeti tervek szerint, 240 lakás felépítését tervezték.
1932 novemberében a telep és az épületek megtervezésére nyilvános jeligés tervpályázatot írtak ki, amelyre 185 tervrajz érkezett. Ezek közül 40-et vásárolt meg a főváros, de végül saját hivatali mérnökeivel terveztette meg a telepet, amit a korabeli sajtó nehezményezett.
A telep létesítésénél nehézséget okozott a telek vízelvezetési szempontokból kedvezőtlen fekvése, ugyanakkor vízelvezető csatorna létesítését mégsem vették tervbe. Így az utak megtervezésekor kellett figyelembe venni a csapadékvíz legcélszerűbb levezetési irányát, de a mérnökök kezét megkötötte a meglévő út és ösvény megtartásának kötelezettsége. A házak tájolásánál többségében szem előtt tartották a kelet-nyugati fekvést, illetve azt, hogy a külső Jászberényi útra merőlegesen helyezzék el az ikerházakat oly’ módon, hogy négy-négy telek találkozási pontján, egy-egy betongyűrűs kút biztosítsa az építkezéshez és a telkek megműveléséhez szükséges vizet. A vízprobléma még sokáig nehezítette a lakók életét.
A kivitelezés munkálatait a 72.500/1932. B. M. rendelet értelmében, (a munkanélküliség elleni küzdelem jegyében) több vállalkozó és alvállalkozó között osztották meg úgy, hogy egy-egy vállalat maximum 5-10 ház építésére kaphatott megbízást. Az építkezésen a IX. (Közjótékonysági és szociálpolitikai) ügyosztály által nyilvántartott munkanélküliek számára is akadt munkaalkalom, ugyanis a vállalkozókat kötelezték a név szerint kijelölt, munkalappal ellátott ínségesek alkalmazására. Így 1933-ban közel 500 szükségmunkás dolgozott a telep építésén. E téren visszaélésre is fény került, mivel a polgármesteri rendelet ellenére akadt olyan vállalkozó, aki nem fővárosi ínségeseket foglalkoztatott 32 fillér órabérért, hanem vidéki lányokat 18 fillérért.
Az első ciklus munkálatai 1933 tavaszán vették kezdetüket, amikor 54 ikerház, gondnoki lakás, iroda, üzletház, és egy iskola épült meg. 108 lakás lakhatási engedélyét 1933. május 27-én adták ki azzal a megkötéssel, hogy közülük 4-et, a középületek elkészültéig közcélra (bolt, iroda) kell hasznosítani. A 17.000 pengő költségen létesült üzletházban a szatócsbolt, a hentes és a pékség kapott helyet, az év utolsó hónapjában kezdte meg működését, a három tantermes, Bálint Sándor építész tervei alapján készült iskola is.
Minden ikerházban 2 db szoba-konyhás lakás létesült. Egy lakás 20 m2-es szobából, 10 m2-es konyhából, pincéből, padlásból és tornácból állt. Ehhez csatlakoztak a különböző gazdasági épületek (disznó-, kecske-, tyúkól), illetve egy tőzeges árnyékszék. A konyhákat egysütős csikótűzhellyel, a szobákat pedig kétaknás folyton égő kályhákkal szerelték fel. Egy-egy lakás építési költsége 8080 pengőt tett ki.
A bérbevételkor a lakókkal aláíratott haszonbérleti szerződés külön hangsúlyozta, hogy a telep létesítésének fő célja a bérlők egzisztenciájának megerősítése volt.
A telep alapgondolata szerint, a lakóknak nem csak lakást, hanem – megélhetésükhöz nyújtott segítségképpen – a házhoz tartozó 300 négyszögöles telket is rendelkezésükre bocsátottak. A gazdálkodás megindulását az első évben ingyenes palánták, majd ezt követően gyümölcsfák kiosztásával támogatták. A földterület megművelését kötelezővé tették, elmaradása a bérlet felmondását vonta maga után. A kertgazdálkodásnak kedvezett a homoktalaj, amelyre a telep épült. A tervezők a trágyázás érdekében az illemhelyeket és az ólokat egymás mellett helyezték el a könnyen tisztítható, betonnal burkolt pöcegödör felett. Az első évek tapasztalata szerint a kertekben közel 20 féle zöldséget termeltek, elsősorban burgonyát, kukoricát és babot, hangsúlyt helyezve arra, hogy azzal mind a nyári, mind a téli élelmezést segítsék. A számítások szerint a kertek megművelése évi 600–800 munkaórát igényelt, a maximális hozam pedig 548 pengőnek felelt meg 1934-ben. Ugyanebben az évben a családok által felhasznált vagy eladott termények átlagos értéke 284 pengőt tett ki, amely az éves lakbért meghaladta.
1934 tavaszán tovább folytatták az építkezést. A második ciklusban átadott 34 ikerház kivitelezésekor figyelembe vették az előző építkezés tanulságait. Így az új házakban takarékossági szempontból, illetve a kihasználatlanságukra hivatkozva nem alakítottak ki pincét, a padlástér megközelítését kívül épített padláslépcsővel oldották meg, tornác helyett zárt előteret terveztek, valamint a kisebb ablakméretet részesítették előnyben a szobák könnyebb berendezhetősége érdekében. Az újításoknak köszönhetően egy-egy ikerház építési költsége 7.160 P-re mérséklődött. Szintén ebben az építési ciklusban létesült a telep orvosi rendelője és a hozzá tartozó lakás. Az építkezés az egymilliós MABI kölcsönből megmaradt 300.000 pengő terhére történt. Az új telepesek pedig az ősz folyamán vehették birtokba lakásaikat.
Az építkezés harmadik periódusában, 1935 őszén újabb 14 ikerházat adtak át, amelyek létesítése fedezetét a MABI kölcsönből még rendelkezésre álló 101.000 pengő nyújtotta. Ebben az évben készült el 20.000 pengő befektetéssel a telep kultúrháza, amely tanfolyamoknak és állandó olvasóteremnek adott otthont.
A telep további bővítése csak három évvel később, 1938-ban valósult meg, amikor az újból meginduló székesfővárosi kislakásépítő akció keretében, 216/1938. kgy. határozat alapján 100.000 pengő igénybevételével 25 lakást adtak át a korábbiakhoz hasonló kivitelben.
A telep építését végül újabb 11 lakás létesítésével 1939-ben zárták le, holott a területen még voltak szabad házhelyek. A Városszéli-telepen így, az eredeti terveknek megfelelően, összesen 120 ikerházban 240 lakás létesült.
Kik és hogyan laktak a telepen?
A telep lakóit olyan budapesti illetőségű, többgyermekes, közsegélyre szorulók közül választották ki környezettanulmányt követően, akiknél a családtagok összjövedelme nem érte el a létminimumot, a család valamely tagja képesnek tűnt a házhoz tartozó telek belterjes megművelésére, és mind erkölcsi, mind pedig egészségügyi állapotuk alkalmassá tette őket a telepre való költözésre. Az első évben a körülbelüli száz helyre 250 jelentkező akadt. A telepet 1934-ben alig több mint 800 fő lakta, ez a szám 1936-ra meghaladta az 1000-et, majd 1939-re 1200-ra duzzadt. A telep lakói megszervezték a Budapesti Városszéli Telepesek Egyesületét. A lakások heti bérét 1933-ban 5 pengőben állapították meg, ami éves szinten 260 pengő megterhelést jelentett a bérlők számára. Az esedékes bérleti díjat vasárnaponként kellett befizetni a gondnoki feladatot ellátó, gazdasági akadémiát végzett telepfelügyelőnél, akit a bérleti szerződésben foglaltak betartásának ellenőrzésével is megbíztak. Az említett haszonbérleti szerződés nem csak nevében különbözött a főváros által kötött lakásbérleti szerződésektől, mert az itteni lakóknak, mint haszonbéreseknek a telep rendbetartásában is nagyobb szerep jutott, vagyis a kert megművelése mellett a házuk előtt található út, járdaszakasz, vízelvezető árok tisztántartását is vállalniuk kellett.
A lakóterület közművekkel való ellátottsága bőven hagyott kívánnivalót maga után. Rendelkezett ugyan villanyvilágítással, de a csatornázással nem, és az ivóvizet 3 közkút szolgáltatta. A telep közegészségügye mégis megfelelő lehetett, hiszen jelentősebb fertőzésekről nem számoltak be a források.
Az egyik legnagyobb orvoslásra szoruló problémát a telep tömegközlekedésbe való bekapcsolása jelentette, mivel a lakosság túlnyomó többsége a város belső területeire járt dolgozni. Az első években a lakók vagy villamossal (28-as) közlekedtek, aminek legközelebbi megállója 3 km-re volt, vagy pedig a ritkán közlekedő autóbuszt vették igénybe. Az áldatlan állapotok megszüntetése érdekében a székesfőváros 1934 folyamán tárgyalásokat kezdeményezett a Rákoshegy felől érkező, magántulajdonban lévő autóbusz tulajdonosával, hogy a járatok számát napi 6-ról 10-re emelje. A telep tömegközlekedési problémájának megszüntetésére, kézenfekvő megoldásnak tűnt egy önálló vasútállomás létesítése, hiszen az közvetlenül a szolnoki vonal mentén helyezkedett el. Az erre vonatkozó tárgyalások 1933-ban megindultak a MÁV-val, de anyagi problémák következtében megszakadtak. Végül a kereskedelemügyi miniszter közbenjárásával 1936 novemberében született megállapodás a 30.000 pengős beruházásról, de az első szerelvény csak 1938 februárjában állt meg a telepen. Az építkezés elhúzódása annak köszönhető, hogy a tárgyaló felek nem tudtak megegyezni abban, hogy az állomás területét az Államvasutak használatra, vagy örök tulajdonba kapja-e a székesfővárostól.
A Városszéli-telep a székesfőváros korabeli lakáspolitikájának egyik legsikeresebb kezdeményezése volt. Az itt lakók szociális gondozását a Kozma úti Népgondozó és Népművelő Otthon látta el, amely 1941-ben a telepen található kultúrház bővítését kezdeményezte annak érdekében, hogy minél több helyiség álljon rendelkezésükre családgondozói feladatik ellátására. A szervezet munkatársai ugyanis rendszeresen látogatták a telep családjait. A látogatásaik során alakították ki a „szociális képet”, amelynek alapján családra lebontva egyedi gondozási tervet készítettek. A gondozók nemcsak a lakók ügyes-bajos dolgaiban segítettek, hanem népművelő előadásokat, tanfolyamokat is szerveztek. „… [A] megfelelő ismeretek közlését, felnőttek részére nem könnyű dolog megoldani, amikor fáradt, gondokkal terhelt, a tovább fejlődés iránt sokszor közömbös munkásemberről, asszonyról van szó. Kedves keretet, kört kell teremtenünk a részére, hogy szívesen jöjjön és így csokoládéban tálalva vegye be, szinte észrevétlenül a nagy gonddal előkészített és szervírozott tudásanyagot [… a közösségi életre nevelés, a jószomszédi viszony, […] és a teleplakók közvetlen kontaktusának megteremtése szolgálják a különféle körök (asszony-, férfi-, leány-, dolgozó ifjak köre)”.
Umbrai Laura
(2024. június)