Alaprajzi reform - hálófülkés lakás

A budapesti bérlakásépítésben a 19. század utolsó évtizedeitől egy olyan alaprajzi rendszer rögzült, amely közel egyforma, nagyméretű s méretükben funkciójuk szerint nem differenciálódó szobákból állt össze. Ebben a rendszerben a szobák száma a lakásban lakók társadalmi státushierarchiában elfoglalt helyét tükrözte. A két világháború között ezzel szemben egy egészen más logika szerint szerveződő alaprajzi rendszert kezdett el az építészek egy része propagálni: a nagyobb méretű nappali szoba plusz kisebb hálószobák (hálófülkék) rendszerét. A mintát a korszerű kislakásépítés külföldi, elsősorban holland és német gyakorlata képezte.
A hálófülkés lakás, mint követendő ideál, az 1920-as évek végétől a II. világháború éveiig folyamatosan témája volt a lakásépítéssel, lakhatással foglalkozó írásoknak. A lakáson belüli tér felosztásának ezen rendszere mellett felsorakoztatott érvek részben a „lakásnyomor” 19. század utolsó évtizedeitől kezdve folyamatosan létező toposzaira támaszkodtak: a lakásreform-mozgalomnak a higiéniára és az erkölcsre alapozott érveire. Propagálói a túlzsúfolt lakások, mint a testi és erkölcsi betegségek – járványok, tüdőbaj és nemi züllés – fészkei ellenében a szülők és gyerekek hálóhelyének elválasztását, a gyerekek nemek szerinti elkülönítését, illetve a nappali tartózkodási hely és a hálóhely elválasztását sürgették a nagyobb nappali szoba és a kisméretű hálószobák, illetve hálófülkék rendszerében jelölve meg az ennek megfelelő lakáson belüli térfelosztást. A hálófülkés lakás ugyanakkor ezen az érvkészleten túlmenően egy megváltozó emberképpel is társult. Alapját az autonóm ember eszménye, illetve a „modern emberekből” álló tömegtársadalom elgondolása képezte, ahol az egyén számára biztosítani kell a családon és a lakáson belüli elkülönült tevékenység lehetőségét: „Az igazi jó alaprajz, amire törekedni kell, minden egyes felnőtt személynek külön szobát, visszavonulási lehetőséget nyújt, ha egyedül akar lenni, és ha vendége jön, ha akarja, tudja külön is fogadni és nem kell az egész házat mozgósítani. Egy ilyen rendeltetésű szobához 8–10 m2 elegendő.” (Vándor Miklós: Kis családiházakról. Tér és Forma, 1937, 11, 330.) Ehhez az elvhez képest az erkölcsi és egészségügyi megfontolások másodlagos szempontként jelentek csak meg: „Ezért minden lakás magja egy tágas életteret biztosító lakószoba, amelyhez a mi felfogásunk és megszokásunk szerint kis hálószobák sora csatlakozik. De a nyugati építészek ezzel egy erős és ösztönös emberi szükségletet szolgálnak: a családtagoknak legyen megadva a mód arra, hogy a pihenéshez és a szellemi munkához kiki a maga bármilyen kicsi szobájában izolálhassa magát. Ezenfelül úgy morális, mint higiéniai szempontokból is szükség van a külön hálószobákra.” (A zürichi Werkbundsiedlung. Tér és Forma, 1929, 8, 304.) Hazai hívei normaként fogalmazták meg, hogy a családtagoknak meglegyen „a maga külön szobája, melyben zavartalanul alhat, dolgozhat, pihenhet” (Botha József: A korszerű családiház-építésről mit kell tudnia az építtetőnek és az építőnek? Budapest, 1932. 259–260.) „Egyetlen nagy közös lakószoba mellett inkább sok külön kis háló, illetve egyúttal dolgozószobára törekedjünk, hogy mindenki számára, nemcsak a felnőttek, hanem a fiú- és leánygyermekek számára is megadassék az elkülönülés lehetősége. Mert ez a legelemibb életfeltétele a jól működő családi organizmusnak. A személyiségérzés, amit minden családtag átvihet a saját szobájába, annak bútorozásába.” (Barátosi-Szabó Ferenc: Családiház és kislakásproblémák. A Magyar Mérnök és Építész-Egylet Közlönye, 1933, 17–18, 102.)
Az új ideál propagálása nem rekedt meg az építészszakma határain belül. Megjelent a háztartási tanácsadó könyvekben – „Több kisebb szoba többet ér, mint egy nagy! Zavartalanabb munkát, elkülönítettséget biztosít, amit a ma embere feltétlenül megkíván.” (Z. Tábori Piroska (szerk.): A család tanácsadója. Budapest, Dante, [1929], 69.) –, és a napilapok nevelő célú cikkekben is: „De a célkitűzés mindenesetre egyértelmű: a család minden egyes tagjának meg kell találnia a lakásban a maga kényelmes és a többiektől lehetőleg elkülönített alvó-, pihenő- és munkahelyét.” (Szimon Istvánné: Költözködés. Tolnai Világlapja, 1936. április 29., 29.) Az „elkülönülés” által biztosított „személyiségérzés” megfogalmazása egyértelműen elárulta, hogy a hálófülkés lakás propagálásában nem egyszerűen csak a 19. század vége óta kontinuus higiéniai és erkölcsi követelményekről, az elkülönített légterű hálóhelyekről vagy a külön gyerekszobáról volt szó, hanem az egyénnek a családdal azonosított lakáson belül biztosított személyes, autonóm teréről, a családon belüli elkülönülés lehetőségéről, vagyis egy megváltozó ember- és családeszményről: „Amint látjuk a hálófülkék nagysága alatta marad a nálunk szokásos szobaméretnek, ellenben lehetőséget nyújt az egyénnek, hogy visszavonulhasson, ha ennek szükségét érzi. A napi munka fáradalmaiban felgyűlt agresszióit zavartalan pihenéssel vezethesse le, ne pedig a család többi tagjain keresztül, a kényszerű együttélés folytán.” (Fischer József: Lakást emberi méretre. Tér és Forma, 1944, 2, 30.) A régi lakások térfelosztása és a korszerű lakás alaprajzi megoldása a családon belüli érintkezés, kommunikáció átalakulását hordozta magában, illetve generálta azt: „A polgári lakás, a régimódi beosztásával, melynél minden szoba átjáró ház, ahol állandóan zavarják és nyugtalanítják egymást a családtagok és a személyzet, szintén nem alkalmas a csendes visszavonulás számára.” (Stern Károly: A CIRPAC magyar szekció kollektív-ház kiállítása. Tér és Forma, 1931, 10, 333.)
A hálófülkés lakás hazai gyakorlatban ismeretlen térszervezési módja radikálisan megkérdőjelezte a lakhatás fennálló normarendszerét, amely a szobaszám és a társadalmi státus megfeleltetésén alapult. A hálófülkés rendszer a lakásnagyságot a hierarchikus logika helyett a társadalmi státustól független tényezővel, a háztartásszerkezettel állította kapcsolatba, s propagálói kifejezetten kritizálták azt a gondolkodásmódot, amely a lakás szobaszámát a társadalmi státus függvényeként kezelte. Ehelyett a lakás megfelelőnek tekintett nagyságát a hálószobák, illetve hálófülkék és a családtagok számának és nem szerinti megoszlásának összefüggése adta ki. Mivel a lakáson belül az egy egyénhez tartozó elkülönített egység nem a szobát, hanem az annál kisebb, szokatlan méretű hálószobát, hálófülkét jelentette, így a lakást nem is szobaszám alapján mérték, hanem az egyénre jutó helyek száma alapján definiálták: az ágyak, vagy a hálófülkék száma szerint. Az „elv az legyen, hogy a helyiségek száma, a lakás nagysága az ágyak számából adódjék” (Forgó Pál: Sorház, bérház, családi ház? (II.) Tér és Forma, 1929, 8, 325.) – mondták a hálófülkés lakás hívei. Ebben a szemléletben, ahol a lakhatást a háztartásszerkezet határozta meg és ennek megfelelően a lakást az ágyak számával definiálták, a lakások bevett kategorizálása is értelmét vesztette. A Tér és Forma Preisich Gábor és Oblath György 1933-as erzsébetvárosi pályatervét ismertető cikke például hangsúlyozta, hogy „miután ma luxuslakásokra Budapesten igény nincs és nem is várható, hogy luxuslakást kívánók bérházba fognak költözni (villanegyedeink bő lakáslehetőséget nyújtanak nekik), a többszobás lakást sem mint luxuslakást, hanem mint nagyobb lélekszámú család lakását fogtuk fel és sikerült a bért is ennek megfelelőleg megállapítanunk.” (u. a.: Városi telektömbök újjáépítése. Oblath György és Preisich Gábor pályadíjnyertes terve. Tér és Forma, 1933, 4–5, 123.) A terven megjelenő ötszobás lakást a cikk mint hat-nyolc ágyas típust határozta meg, és ezt nem a bevett „nagylakás” kategória képviselőjének tekintette, hanem a nagyobb létszámú háztartások lakóterének.
A hálófülkés lakástípus melletti érveléseknek visszatérő eleme volt az alapterület-számítás, annak alátámasztásaként, hogy a hálófülkés rendszerrel ugyanakkora család számára kisebb alapterületű lakás is megfelelő lenne. A Tér és Forma német Werkbund által 1929-ben épített zürichi telepet bemutató cikke a lakástípusok leírásában kitért a méretbeli megfeleltetésre is. (A zürichi Werkbundsiedlung. Tér és Forma, 1929, 8, 304–307.) A cikk egy földszinti 22 m2-es lakószobából és három darab, 15, 9 és 6 m2-es emeleti hálóból álló négyszobás sorházat, a maga 52,5 m2-ével, a magyarországi kétszobás lakásnak feleltetett meg. Egy hatszobás sorházat pedig – 33,5 m2-es lakószobával és összesen négy, 14, 12, 8 és 7 m2-es hálóval – a hazai háromszobás lakásnak. Kotsis Iván szintén egy német bérlakástípussal végzett összehasonlító számítást, amely kisebb alapterületen, 85 m2-es képes nappali-ebédlő és három hálószoba felosztásban egy család életét biztosítani, szemben a budapesti 110 m2-es kétszoba-hallos lakással, mint kevésbé gazdaságos alaprajzi típussal. (Kotsis Iván: A magyar lakásépítés a háború után. Búvár, 1936, 12, 817–821.) Emellett az általa is megszüntetendőnek ítélt egyszoba-konyhás lakástípus helyett (57 m2) az alapterületét tekintve alig nagyobb (60 és 68 m2-rel számol), de helyes alaprajzi elrendezésű lakókonyhás-hálófülkés lakás mellett foglal állást. Ezek az összehasonlítások azt szándékoztak megmutatni, hogy a budapesti alaprajzi rendszer ugyanakkora alapterületen lényegesen kisebb családnak képes megfelelő lakóteret nyújtani, mint a hálófülkés rendszer, a családtagok számára elkülönített kisebb szobáinak sorával.
A háztartásszerkezeten alapuló lakhatás rendszerét Kotsis Iván összegezte a műegyetemi építészképzés tananyagaként. (Kotsis Iván: Lakóépületek tervezése. Kézirat gyanánt. Budapest, 1944.) Az életciklusokhoz kötött lakásmobilitási modelljében a fiatal házasokhoz az olcsóbérű, könnyen ellátható kislakást, a gyerekes családokhoz a nagyobb lakásokat, az idős házaspárokhoz pedig megint csak a kislakásokat kapcsolta, szemben azzal a budapesti gyakorlattal, amely az albérlőtartás rendszerét termelte újra. Meglátása szerint ugyanis a fiatal, még gyermektelen házasok az olcsó kislakások lakáspiaci hiánya miatt albérletben kénytelenek élni, s az idős, már gyerekek nélkül élő házasok sem költöznek át kisebb lakásba gyerekeik önállóvá válásával, hanem megmaradnak a nagyobb lakásban, aminek egy részét albérlőknek adják ki. E gyakorlatot elutasítva bevezette az úgynevezett csonka lakás kategóriáját, ami alá az egy- vagy kétszobás, a mellékhelyiségeknek csak egy részével, vagy azok egy redukált változatával rendelkező lakástípusokat sorolta. A teljes lakásokkal szemben, amelyekben előszoba, konyha, kamra, cselédszoba, fürdőszoba és wc is van, a csonka lakásokban csak főzőfülke és fürdőszoba (wc-vel) vagy zuhanyzófülke található, cselédszoba és kamra egyáltalán nincs. Ezek a lakások Kotsis szerint a fiatal vagy idős gyermektelen házaspároknak, az egyedülállóknak, gyermektelen, dolgozó házaspároknak megfelelőek, illetve nem állandó lakás céljára is alkalmasak. Véleménye szerint ezek azok a lakások, amelyek az egyéb lakáspiaci lehetőség híján albérletben élők szükségletét elégíthetik ki. S mivel ezek a lakástípusok meghatározott életformához, háztartási formához kötöttek, így nem érvényes velük szemben az a kritika, miszerint gyermektelenségre késztetik a lakosságot.
A csonka lakásoktól ugyanakkor még további két, szintén sajátos háztartási formával jellemezhető kategóriát is megkülönböztetett Kotsis. Egyrészt a garzonlakást, amely szerinte még a csonka lakásnál is kevesebb mellékhelyiséget tartalmaz, mert csak egyetlen szobából, valamint előszobából és fürdőszobából (benne wc-vel) áll (Kotsis Iván ebben a formában szűkebben határozta meg a garzonlakás kategóriáját, mint ami a korban bevett volt). Másrészt a boardinghouse-rendszert, amely közös háztartási szolgáltatásokkal összekötött garzonlakás-kínálatával átmenetet képezett a szálloda felé, attól eltérően azonban állandó lakásként szolgál. A garzonlakás építészeti kereteit a modern építészetnek a fejleszthető, növelhető házról alkotott elgondolásai szerint értelmezte. Eszerint a lakásnak, illetve a lakáskínálatnak követnie kell a családok és a háztartások változékonyságát, immáron nem a családot, hanem akár az egyént tekintve a legkisebb, önálló térben elhelyezendő egységnek. Mivel a keretes beépítéssel elterjedő új alaprajzi elrendezésű házakban a garzonokat a teljes lakások között helyezték el, Kotsis ezzel a jellegzetes elhelyezéssel kapcsolatban a háztartások változó igényeit követve az egymás melletti lakások összekapcsolhatóságára hívta fel az építészhallgatók figyelmét: „A teljes lakások közé helyezett garszonlakás alkalmas arra, hogy a szomszéd lakáshoz hozzá legyen kapcsolva, amiáltal sokszor szerencsés beosztású és jól használható lakás-alakzatok keletkeznek. Így pl. a teljes lakás mellett álló garszonlakás különbejáratú iroda, vagy orvosi rendelő részére használható, amely utóbbi esetben előny, hogy külön fürdőszoba van a rendelő mellett. Avagy hozzávéve a szomszéd lakáshoz, kiadódik egy olyan lakásegyüttes, amelyet, két bejárata és két fürdőszobája folytán jól lehet használni nagyobb taglétszámú, vagy felnőtt gyermekeket tartalmazó családok esetében.” (Kotsis Iván: Lakóépületek tervezése. Kézirat gyanánt. Budapest, 1944. 41.)
A garzonlakások és a boardinghouse-ok a háztartástípusokból kiinduló, kialakulóban lévő rendszer elemeként kezdtek lakhatási formákat kínálni Budapesten. Ezen lakhatási gondolkodás további elemeként ugyanakkor a hálófülkés lakás ebben az időszakban nem tudott bevett alaprajzi megoldássá válni a budapesti lakásépítésben. Egyértelműen gátja volt a kisebb szobák rendszerére való áttérésnek, hogy az 1940-es új építésügyi szabályzat kiadásáig nem lehetett 15 m2-esnél kisebb szobát építeni Budapesten.
A hálófülkés lakást és az abban testet öltő szemléletet értelmezésbeli bizonytalanság vette körül. A hálófülkés lakás eszméje a budapesti lakhatás-diskurzusban nem egy koherens jelentésmezőbe illeszkedett be, hanem többféle, egymást tagadó eszmekörbe integrálódott. Voltak építészek, akik „kislakásként”, „legkisebb lakásként” beszéltek róla, az új építészet társadalmi kategorizációtól független, az „átlagembert”, „tömegembert” tételező diskurzusának keretei között, anélkül, hogy bármilyen társadalmi csoporthoz kötötték volna azt. A jelentésbeli skála másik oldalán viszont szélső értékként ott állt a „munkáslakással” történő azonosítás. Az értelmezési tisztázatlanságnak, kiforratlanságnak is mondható párhuzamos, illetve egymásnak ellentmondó használatok jeleként arra is volt példa, hogy ugyanaz az építész is kétféleképpen használta azt. Az alaprajzi reformot kifejezetten sürgető Kotsis Iván a hálófülkés lakás bevezetését általában a budapesti lakásépítés megújítási módjának tekintette (Kotsis Iván: A magyar lakásépítés a háború után. Búvár, 1936, 12, 817–821.), néhány évvel később mégis a társadalmi hierarchiába helyezve beszélt róla. A „középpolgári családokat” a megszokotthoz képest több szobából álló lakásokba képzelte el, míg a lakókonyhás, illetve hálófülkés rendszert a „középpolgári” státustól megkülönböztetett „kiskeresetű családokhoz” kapcsolta. (Kotsis Iván: Közép- és kislakások alaprajzi megoldásai bérházakban. A Mérnöki Továbbképző Intézet 1941. évi tanfolyamainak anyaga. 2. füzet (A Mérnöki Továbbképző Intézet Kiadványai V. kötet 2. füzet) Budapest, 1942.)
Az 1940-ben rendezett „Új magyar otthon” kiállításon bemutatott lakásbelsők között a lakókonyha és a hálószoba egysége a „munkáslakás” kategóriájához kapcsolódott. Freund Dezső építész a Népszava egyik 1937 karácsonyi számában a munkások számára építendő olcsó, korszerű kislakás megoldását szintén hálófülkékre alapozta. Ugyanilyen értelemben bukkant fel a Népszavában 1943-ban kezdeményezett munkáslakás-vitában, mint ifj. Gyenes Lajos építész által javasolt alaprajzi típus (miközben a a hálófülkés lakás külföldi mintáit „polgári lakásként” definiálja. Rácz György egy 1942-es „hálófülkés munkáslakás”-tervében megint csak magától értetődően azonosítódott a „munkáslakás”-kategóriával. Ezekben a tervekben a hálófülkés alaprajzi megoldás alkalmazása csak az erkölcsi és higiéniai elvekre korlátozódott. Freund Dezső 1937-es terve kizárólag a hagyományos erkölcsi és higiéniai érvekre támaszkodott, az egyéni elkülönülés lehetősége nem került megemlítésre. Építészeti megoldása, a hálófülkék egy légtéren belül függönyökkel történő elválasztása ennek a gondolkodásmódnak felelt meg. De ugyanennek a gondolkodásnak felelt meg Rácz György „hálófülkés munkáslakás”-terve is, ahol a lakás egyetlen szobájából függönyök segítségével lehetett éjjelre három hálófülkét kialakítani. A függönyökkel történő elválasztásban, amit az építész a „szigetelő semleges tér” kifejezéssel illetett, csak a higiéniai gondolkodás elvei jutottak érvényre, az autonóm egyén eszméje nem.
A fővárosi bérlakásépítésben a hálófülkés lakás elsősorban szintén a „munkáslakás” szinonímája volt. 1939–1940-es építkezései során a főváros az „alacsonyabb keresetű, egyszerűbb néposztály” részére tett kísérletet az egyszoba-konyhás lakások, azaz a kimondott „munkáslakások” helyett lakókonyhás plusz két hálófülkés lakások építésére. A lakókonyhához és a két hálófülkéhez előtér és wc, esetleg zuhanyzófülke társult. Ezt a lakástípust a szoba-konyhás lakást felváltva a „munkáslakás” megreformálásaként képzelték el, a hagyományos higiéniai és erkölcsi elvek alapján a „munkáslakáskérdés” lehetséges megoldásaként, és sem a társadalmi helyzettől független alaprajzi alternatíva jelentését nem vette fel, sem pedig az autonóm egyén eszméje nem állt mögötte. Ilyen jelentéstartalommal a főváros nem is népszerűsítette azt.

Nagy Ágnes