A fővárosi tisztviselők társasházas tömbje a Lenke téren: a FANSZ-társasházak az 1930-as években

A Lágymányos körtereit szegélyező jellegzetes háromszög alakú háztömbök egyik képviselője a Kosztolányi Dezső tér – Bocskai út – Tas Vezér utca – Edömér utca által határolt tömb. Kiépülését egy fővárosi tisztviselői érdekvédelmi szervezet kezdeményezte 1928-ban. Az 1919-ben alakult Fővárosi Alkalmazottak Nemzeti Szövetsége, röviden FANSZ célja az ingatlan beépítésével a fővárosi tisztviselők lakáshoz jutásának elősegítése volt. 1928 szeptemberében nyújtottak be beadványt a fővároshoz azon célból, hogy a főváros támogassa a szervezet tagjainak családi ház- és öröklakás-építését. A tömb kiépülése 1931 eleje és 1938 vége között zajlott le, öt telken, öt társasházzal. Az eredmény egy csatlakozóudvaros tömb lett, a telekszéleken álló lakóházak mögött belsejében egy nagy, kertesített udvarral, a Kosztolányi Dezső tér (akkor Lenke tér) átellenes háztömbjéhez hasonlóan. A másik Lenke téri tömbtől eltérően azonban kiépülése nem az I. világháború előtti lakásreform-mozgalom jegyében ment végbe, hanem a beépítési módok és alaprajzi rendszerek korszerűsítésének két világháború közötti modern építészetbe illeszkedő tendenciájának keretei között: a keretes beépítés és a háromtraktusos, hallos lakástípus budapesti terjedésének időszakában. Itt már a tulajdonformák sem a reformer szemléletű tapogatózás, illetve kísérletezés nyomán formálódtak – ami a másik Lenke téri tömb kialakulását meghatározta –, hanem megszilárdult keretek között alakultak, a kiinduló szövetkezeti elképzelés helyett az 1924. évi társasházi törvény alapján létrehozott, lakástulajdonra épülő házakkal. Bár az öt telek közül majd mindre másik építész tervezett – Wihart Ferenc volt az egyetlen, aki két, egymás mellett álló házra is megbízást kapott 1935/1936-ban, illetve 1936/1937-ben –, a FANSZ általi közös szervezés egységes keretet biztosított a tömb kiépülésének, még ha az építkezés itt is telkenként zajlott le. Az 1930-as évek soklakásos házait jellemző külső építészeti jegyek pedig a tömb egységes megjelenését is megteremtették.

Telekviszonyok

A tömb az 1925–1926-ban újrainduló fővárosi kislakásépítés céljából 1927-ben került a főváros kezébe kisajátítás útján Herz Ármin örökösei és Beimel Jakab örököse, Beimel Sándor tulajdonából. 1927 elején ugyanis a főváros újabb kislakásépítési akció megindítására készült. A létesítendő kislakásos telepekhez részben fővárosi tulajdonban álló, részben pedig e célra megvásárolandó területek kijelölésekor került látókörbe az úgynevezett Herz és Beimel-féle telekkomplexum is, amelynek érintett részét a tulajdonosok megvételre ajánlották fel a városnak.

Mivel a tömb kiépülése nem üzleti vállalkozásban ment végbe, hanem fővárosi tulajdonú területen, a főváros támogató közreműködésével, a telek több részletben történő kedvező árú átengedésével, így a telekszabályozás és -felosztás nem a bevett pályán haladt. A főváros birtokát képező területet egy vállalkozó használta kaszálóként, az 1928-ban kötött megállapodás szerint 1931 őszéig, amikor is 1928 szeptemberében a FANSZ lakásépítéshez nyújtandó támogatásért fordult a városhoz. 1929. májusában született a határozat arról, hogy a főváros kész telkeket átengedni nekik társasházépítés céljára. A városépítési ügyosztály ennek nyomán két területet jelölt meg átengedésre 1929 novemberében: a Horthy Miklós út (ma Bartók Béla út) és a Bertalan utca sarkán álló telket, valamint a szóbanforgó tömböt (4491. hrsz. alatt). Pontosabban az ezen helyrajzi szám alatti több, mint hét holdas ingatlan 1669 négyszögölnyi részét, amire még nem terveztek el beépítést. 1930 tavaszán a közgyűlés határozott is egy ekkor már csak 637 négyszögöles terület átengedéséről a FANSZ társasházépítésére, 10 éven át kamatmentesen fizetendő hitel révén támogatva a lakásépítési akciót.

A főváros anyagi támogatásával kibontakozó lakásépítési akcióban a telekszabályozás és -felosztás ebben az esetben nem az ingatlan megvétele után, parcellázási kérelem engedélyezése nyomán zajlott le, még az építkezést megelőzően, hanem azzal párhuzamosan. Miközben 1931. július közepén a tömb elsőként felépülő, Lenke térre néző házának bokrétaünnepélyét tartották, csak két hónappal előtte, 1931 májusában, az építkezés alatt került sor a tömb első felosztására. A nagy kiterjedésű területet két részre osztották, egy több mint hat holdas részre, és a Lenke térre nézően egy 641 négyszögöles telekre (4491. hrsz kettéosztása 4491/1. és 4491/2. hrsz. ingatlanra, ez utóbbi képezte a háztelket). Ez volt az első lépés abban a sorozatban, amely az egykoron Herz és Beimel-féle tulajdonba tartozó, majd a főváros által 1927-ben megszerzett több mint hét holdnyi területből egymást követően kihasításra került egy-egy társasház felépítése céljából, az eredetileg még nem létező utcák és így maga a tömb kialakításával együtt.

1933 májusában zajlott le a második háztelek kialakítása 290 négyszögölnyi területtel (4491/1. hrsz. ingatlan kettéosztása 4491/3. és 4491/4. hrsz. telekre, melyekből az utóbbi alkotta a háztelket). 1935 októberében egy újabb telket vágtak le, ezúttal a Lenke téri tömb területén kívül, majd a hátramaradt területből 1936 februárjában hasították ki a következő háztelket (4491/8. hrsz. alatt). Végül az utolsó két telek kialakítása 1936 szeptemberében ment végbe, 156 és 337 négyszögöles kiterjedéssel (4491/9. és 4491/10. hrsz. alatt). Ezzel a lépéssel a tömb öt telekre osztva 1936 elejére kiformálódott az 1931 májusában megkezdett, s öt évig tartó telekszabályozási és -felosztási folyamat eredményeként, míg a terület több mint 5 holdas hátramaradó része további felosztások tárgyát képezte. Az öt telek egy kivételével mind az építési tervek megszületése után, illetve az építkezésekkel párhuzamosan került kihasításra, csak az utolsóként beépülő saroktelek kialakítása történt meg az építkezés megindulását megelőzően (4491/9. hrsz.). A telekkihasítás és az építkezés párhuzamos folyamata a Lenke térre néző telek esetében jól nyomon követhető: a telek létrehozását megelőzően, 1931 márciusában az ide tervezett három külön társasház intéző bizottságai együttesen kérelmezték, hogy az építési engedélyt az eredetileg elképzelt három különálló társasház helyett a három lakóház egyesített terveire adják ki, s azok telekkönyvi elkülönítését sem kívánják. A megváltoztatott szándék hátterében az állt, hogy a sarokházra az eredeti, három különálló házzal számoló tervek szerint túl kicsi telekméret jutott volna. A telek kihasítására ezen kérvény nyomán került sor, három különálló telek helyett mindössze egyetlen létrehozásával.

Beépítési formák és alaprajzi rendszerek

Az öt társasház 1931 eleje és 1938 vége között egymás után épült fel, évenkénti eltolásban. A terület átengedése fejében a beépítésre vonatkozóan a főváros által tett kikötéseknek megfelelően a tömb kiépülése a Lenke tér felől indult meg, a következő ház mindig a szomszédos telken épült fel, utoljára a Tas vezér és az Edömér utca torkolatában. A tömb egészének beépítési vonala már a legelsőként felépült Lenke téri házegyüttes helyszínrajzán megjelent 1930 márciusában. Eszerint a tömb kiépítése a csatlakozóudvaros beépítés elvét fogja követni. A megvalósítás megfelelt ennek a tervnek, az öt lakóház tömege úgy valósult meg, ahogyan az 1930 tavaszán körvonalazódott, a homlokzaton kívül elhelyezett lépcsőházak helyét illető kisebb eltérésekkel. Az öt ház mindegyike a csatlakozóudvaros beépítés szerint épült meg, négy az udvari homlokzaton kívülre került lépcsőházakkal. Csak a Tas vezér utca és az Edömér utca torkolatában utolsóként megépült társasház készült zárt lépcsőházzal, gang nélkül, a háromszög alakú saroktelek szűkös méreteihez alkalmazkodva, ahol egy függőfolyosó már nem fért volna el a tömbbelső felé nyitva hagyott udvarban. A többi házban a lakások nem közvetlenül a lépcsőházból, hanem az onnan vezetett kisebb-nagyobb függőfolyosó-szakaszok révén voltak megközelíthetők. Az 1931–1933 között martonosi Baráth Lajos, illetve Hübner Tibor tervei szerint felépült első két házban a függőfolyosók lényegében végigértek az udvari homlokzaton az épület teljes szélességében, bár a martonosi Baráth Lajos által tervezett, Lenke térre néző sarokházban a lépcsőházak megsokszorozása – mintegy az eredetileg tervezett három házra való felbontás maradványaként – oldotta ezt, egy-egy lépcsőház és az azokhoz tartozó gangszakaszok esetében háromra csökkentve az arra utalt lakások számát. Itt a két szélső lakásnak udvarra néző szobája is volt, bár azok előtt már nem zajlott folyosói forgalom, a csatlakozóudvarnak köszönhetően pedig ezek nem zárt, körülépített udvarra, hanem a tömbbelső nagy, kertes udvarára néztek. A Tas vezér utcai oldalon 1936–1937-ben felépült ház tervezőjeként Wihart Ferenc ezekhez képest már a függőfolyosó minimalizálásával élt, eltérően az udvar felől szemközti telken egy évvel korábban, 1935-ben ugyancsak általa tervezett háztól, ahol a függőfolyosó nagyobb szerepet kapott: majdnem végigért az udvari homlokzat előtt, bár lakószobákat nem nyitott ide az építész. Az 1936-ban tervezett Tas vezér utcai ház esetében viszont a megkettőzött, de közvetlenül egymás mellé helyezett két lépcsőházból két-két lakás volt megközelíthető egy-egy rövid folyosószakasz révén, viszont egyrészt e folyosóra néző, másrészt azon kívül eső udvari szobája is volt a lakásoknak. Az egy lépcsőházból megközelíthető, illetve egyazon emeleten elhelyezett lakások számának alacsony volta az össze házat jellemezte: emeletenkénti 3–5 lakás volt található. Ez a fajta szeparáltságra törekvés az I. világháború előtti lakásreform-mozgalom gondolkodásában gyökerezett, az 1914 előtt megjelenő, majd a két világháború között terjedő budapesti társasházak családi házat pótló középosztályi lakhatási ideáljának felelt meg: az építészetileg elkülönülő saját lakás eszméjének.

Valamennyi ház az 1930-as évek új térszervezési rendszerét, a háromtraktusos, hallos alaprajzi megoldást követte, csak éppen négy ház esetében ez a homlokzaton kívülre helyezett lépcsőházzal és függőfolyosóval kombinálódott, ami gangra, illetve udvarra néző szobákat is eredményezett, ha nem is minden esetben. A lakáskínálatban a kétszoba-hall (és cselédszoba), valamint a háromszoba-hall-cselédszoba dominált, bár az egyik ház négyszoba-hallos-cselédszobás lakásokat is kínált. Egyedül a Szentgyörgyi József tervezte, 1937–1938 folyamán a Tas vezér és Edömér utcai torkolatában felépült sarokházban járt együtt a háromtraktusos, hallos alaprajz a gangot kiiktató zárt lépcsőházzal. Ily módon a tömböt alkotó, 1931 és 1938 között készült lakóházak a budapesti lakásalaprajzi rendszerek két világháború közötti alakulásában azt a köztes fázist képviselték, amely a lépcsőházak elhelyezésében és a lakások megközelítésében egy korábbi mintát őrzött meg, s azt kapcsolta össze a hallos lakástípus alaprajzi újításával.

Társasházi forma

1930 tavaszán a FANSZ lakásépítési akciójának támogatása ügyében született közgyűlési határozat a telek átengedése fejében tett kikötések között előírta, hogy a leendő társasházak szövetkezeti formában alakuljanak meg. 1930 novemberében viszont ezt a kikötést módosítani kellett, ugyanis az építkezést a tisztviselők az államilag támogatott úgynevezett LÁB-kölcsönből tervezték megvalósítani, amit azonban csak személyek kaphattak meg, bejegyzett cégként működő szövetkezet nem. Ennek folytán a tömb házai az 1924. évi társasházi törvény alapján szerveződtek meg, albetétek formájában telekkönyvezett lakástulajdonnal.

A társasházi forma előírása a főváros átfogó lakásépítési koncepciójába illeszkedett. Az 1920-as évek közepén a pénzügyi stabilizáció és azzal szoros összefüggésben a kötött lakásforgalom kilátásba helyezett megszűnése előtérbe állította a lakásügyi cselekvést a fővárosi döntéshozásban. A lakásépítés újbóli fókuszba kerülése a magánépítés támogatásának lehetőségein keresztül a háború előtt megindult budapesti társasházépítés ösztönzésének gondolatát is magával hozta 1925–1926-tól. A hatósági lakásépítés helyett a magánépítés hatósági támogatásának előnyben részesítése ugyanis a támogatás módozatainak kialakítását sürgette. E módozatok formálódásában a társasház kezdett kulcsszerepet betölteni. Az 1925–1926 folyamán zajló vitákban több fővárosi politikus is a társasházban látta a jövő domináns lakhatási formáját, s nem egy alkalommal beszéltek úgy a társasházról, mint a fővárosi lakhatás megteremtendő rendszeréről. A társasház-gondolat kezdett a lakásrendszer léptékében formát ölteni, mint a tarthatatlanná vált bérlakásrendszert felváltó új forma: az e tekintetben állást foglaló politikusok a bérházrendszerről a társasházrendszerre történő áttérést vizionálták. A tőke hiányában ellehetetlenülő magán és községi lakásépítés kátyújából kivezető utat látták abban, hogy a fővárosi lakosság fizetőképes középrétege a főváros által örökbérlet útján biztosított telkeken öröklakás-építés révén jusson lakáshoz, a város támogatásával. Sőt a társasházakat érintő várospolitikusi elgondolások túlmentek a lakásépítés támogatásának sürgetésén, s az elképzelt társasházrendszer működtetésének megteremtésére is kiterjedtek. Megfogalmazódott az elgondolás, hogy a főváros a társasházak felett hozzon létre hatósági felügyeletet, fő funkciójaként a házak kezelésének, karbantartásának biztosításával, arra az alapproblémára adva választ, miszerint a társasházaknak a tulajdoni közösségre bízott működtetése állandó viszályforrás. A hatósági szabályozás és felügyelet egyértelműen a társasház mint lakhatási forma rendszerré szerveződésének irányába tolta volna a folyamatokat.

A FANSZ lakásépítési akciójának fővárosi támogatása kapcsán ugyanezek a koncepciók fogalmazódtak meg 1929-ben is. Az alapot a fővárosi telkek örökbérlet formájában való átengedése képezte a sajátlakás-építés legolcsóbb módját jelentő társasházépítés céljára. A FANSZ-társasházak támogatása kifejezetten arra adott volna lehetőséget, hogy a főváros kikísérletezze a hatósági lakásépítés helyett előtérbe helyezett magánépítés elősegítésének módozatait. Ennek fő irányát a társasházrendszer hatósági kialakítása képezte volna, amihez az alapot a középosztályi kis tőkék rendelkezésre állása, valamint a bérlakással szemben a sajátlakás iránti igény nyújtotta. A bármily kis telken is épülő családi ház elérhetetlensége helyett a társasházban látták a sajátlakás-építés reális útját, különösen a fővárosi telkek örökbérletként való átengedésével társítva, ami a telekköltségek kiiktatását biztosította volna az építkezési költségek köréből. S ezen ügy kapcsán is a társasházak feletti hatósági felügyelet kialakításának gondolata társult mindehhez, a társasházak működésének hatósági ellenőrzésével, majd pedig a házkezelés átvételével.

Nagy Ágnes