A társasházrendszer és a fővárosi lakáspolitika az 1920-as években

Bár a társasházak építése a társadalmi önszerveződés, majd a magánvállalkozás keretei között már 1907-től megindult Budapesten, a fővárosi lakáspolitikai diskurzusba ezzel párhuzamosan nem került be. A főváros nem reflektált a lakásépítés ezen irányának kibontakozására, miközben a társasházépítés úttörői már az I. világháború előtt a fővárosi lakásrendszer egészébe illesztve gondolkodtak erről a lakástulajdonlási konstrukcióról. A társasházépítésben a bérlakásrendszert felváltó, az abban termelődő bajoktól való megszabadulást elhozó lakásrendszert látták. A főváros által követett lakáspolitika viszont nem próbálta meg integrálni a társasházat, mint új lakhatási formát a háború előtt.

A fővárosi lakásügyi vitákban az 1920-as évek közepén fogalmazódtak meg első ízben olyan elképzelések, amelyek a városnak a lakhatás átalakulásának irányába mutató, a társasházeszmére épülő folyamatokba való bekapcsolódását sürgették. Az öröklakás-építés kérdése ekkor jelent meg a fővárosi lakáspolitikában, egyidőben a lakásépítés I. világháború utáni újraindulásával, a házszövetkezetek alakulásának újbóli fellendülésével és új öröklakásépítő vállalkozások létrejöttével. A községi lakásépítés iránya körüli elvi vitákban több várospolitikus a lakáspolitika gyakorlati céljait illetően a társasházépítés támogatását sürgette: javaslataik a budapesti lakhatást a társasházrendszer felé próbálták orientálni.

A fővárosi szakpolitikai bizottságok munkájában és a közgyűlésben 1926-tól a lakáskérdés lett az egyik fókuszpont. A lakásügyi cselekvés előtérbe kerülését a pénzügyi stabilizáció, az államháztartás szanálása és a még fennálló háborús kötött lakásforgalom kilátásba helyezett megszüntetése idézte elő. A kérdés kiemelt jelentőségének megfelelően 1926 májusában a közgyűlés külön lakásügyi bizottságot állított fel, amelynek feladatkörében a magánépítés támogatása és a társasházépítés ügye is meg lett jelölve. A bizottság felállítása mellett pedig sorban fogalmazódtak meg azok a javaslatok, amelyek a magánépítés hatósági támogatását tekintették kiindulásnak, és a támogatás módozatainak kialakítását sürgették. Ezekben a társasházépítés mint lakáspolitikai cél jelent meg.

A társasház-gondolat első felvetésére 1925 közepén annak kapcsán került sor, hogy miként lehetne a háború által megakasztott fővárosi szociális lakásépítés fonalát újra felvenni. Egy fővárosi kislakásos bérház építése körüli pénzügyi vitában fogalmazódott meg először az elgondolás, hogy a lakáskérdés megoldásában élni kellene az öröklakás-építés eszközével. Becsey Antal állt elő azzal a javaslattal, hogy a kötött lakásforgalom felszámolását megelőző lakástermelés érdekében a fővárosi szociális lakásépítést össze kellene kötni a társasház-kérdéssel, oly módon, hogy az épülő fővárosi bérlakásokat öröklakásként értékesítsék, az ily módon befolyó összeget pedig fektessék újabb városi lakásépítésbe. (Fővárosi Közlöny, 1925. augusztus 14. 862.) Ez a javaslat a háború előtti fővárosi szociális lakásépítésnek a munkáslakások mellett szintén részét képező tisztviselői bérlakások építését helyezte volna át a társasház intézményének keretébe, azok lakásonkénti értékesítésével. Az elképzelés az 1920-as évek elején egy lakásépítés hiányában kibontakozó gyakorlatot, fennálló bérházak lakásonkénti eladását és társasházzá alakítását követte, egy önfenntartó finanszírozási folyamatot beindítva: a tőke forgása mindaddig működhetne, ameddig a középosztály fizetőképes része ehhez anyagi erőforrással rendelkezik.

1926 februárjában a közgyűlés lakásügyet érintő vitájában Becsey újra előhozta a kérdést. (Fővárosi Közlöny, 1926. február 5. 212.) Úgy vélte, hogy nem hatósági lakásépítésre van szükség, hanem a magánépítés ösztönzésére, ezért azt a kérdést kell körüljárni, hogy milyen eszközökkel lehet bevonni a magánépítő tevékenységet a lakásépítésbe. Ennek elemeként kell megvizsgálni a társasházak minél intenzívebb építésének lehetőségeit, hozzátéve, hogy szükséges lenne a lakásépítő szövetkezetek hatósági ellenőrzés alá helyezése is. Azt javasolta, hogy készüljön előterjesztés a magánépítő tevékenység fővárosi lakásépítő programba történő bevonásának lehetséges módozatairól, s ennek részeként a társasházépítésnek, valamint házhelyek örökbérletbe adásának lehetőségeiről.

Ezzel egyidejűleg a fővárosi bérházak társasházzá alakításának elképzelése is vita tárgya maradt. Nagy István még 1925 decemberében nyújtotta be indítványát a főváros által újonnan építendő kislakások társasházzá alakítása ügyében (Fővárosi Közlöny, 1925. december 18. 1566.), amit azután 1926 februárjában tárt elő részleteiben. (Fővárosi Közlöny, 1926. február 19. 346.) Abból indult ki, hogy a fővárosnak az alsóbb társadalmi rétegek mellett a középosztály lakásügyi megsegítése is kötelessége, ezért a kislakásokkal párhuzamosan középlakásokat is építenie kellene. Becsey felvetésével összhangban ő is azt az elgondolást képviselte, hogy a főváros a tisztviselőknek szánt bérházakat elkészültük után alakítsa át társasházakká, a lakásokat értékesítse, a befolyó összegből pedig újabb házak építését finanszírozza. (Fővárosi Közlöny, 1926. április 16. 725–726.) Az illetékes ügyosztály a társasházépítés támogatásával egyetértett, s ez ügyben vállalta, hogy javaslatot fog tenni. A fővárosi bérházak társasházzá alakításának javaslatát ugyanakkor elvetette, nem tartván járható útnak meglévő bérházak tulajdonjogi átalakítását egyfelől a bérlők elhelyezésének nehézségei, másfelől a bérház és a társasház eltérő építészeti kívánalmai, harmadrészt pedig a folyamat pénzügyi körforgást ellehetetlenítő lassúsága miatt.

A Tabán rendezése: örökbérlet, öröklakás, fővárosi házkezelés

1926 tavaszán a társasházépítés gondolata a fővárosi beruházási kölcsön és program kapcsán került újra elő, amibe a lakásépítés kérdése is beágyazódott. A beruházási kölcsön keretei közé illeszthető lakásépítés kérdésében Wolff Károly fogalmazott meg átfogó koncepciót. (Fővárosi Közlöny, 1926. április 30. Melléklet, 32–33.) Wolff abból kiindulva, hogy a magántőke nem épít lakást, a lakást építeni akaró és egyben hitelképesnek is tekinthető köz- és magántisztviselőkben jelölte meg azt a csoportot, akiknek segítséget kell nyújtani ehhez. Erre látott lehetőséget a Tabán beépítésében.

A Tabán rendezésének kérdése, amely a lakásépítés elősegítésének problémájával összekapcsolva terítékre került, ekkor már húsz éves múltra tekintett vissza: Bárczy István polgármesteri időszakára nyúlt vissza a gondolat, hogy a területen egy új középosztályi-tisztviselői városrészt kell felépíteni. A budai oldal közművek nélküli, elavult negyedére vonatkozóan ugyan már 1907-ben elfogadta a főváros a szabályozási tervet, a világháború kitörése azonban megakasztotta a folyamatot, a szabályozási terv megvalósítására nem került sor. Az egységes rendezést és beépítést lehetővé tevő kisajátítások mentek csak végbe, a bontás és a közművesítés azonban már nem zajlott le. Ez az állapot állt fenn az 1920-as évek közepén is. A háborút megelőző években elkezdődött kisajátítások nyomán az ingatlanok immáron fővárosi tulajdonban álltak. A bontás elindításához a fővárosnak gondoskodnia kellett volna a lakók elhelyezéséről, az építési munkák – első körben a közművesítés és a tereprendezés – megkezdéséhez pedig a finanszírozást kellett volna megoldani. A megindítandó lakásépítési program viszont újból fókuszba állította a városrész ügyét, amibe új elemként vonódott be 1926 tavaszán a társasház-építés kérdése is, ami ebben a keretben városépítési léptékben érvénnyel bíró tartalmat nyert.

A Wolff Károly által vázoltak szerint a városrész rendezésének keretében nagytömegű lakásépítést lehetne megvalósítani, ehhez csak a közművesítést, az útépítést és a parcellázást kellene biztosítania a városnak. Az építkezéshez külföldi tőke érkezne, amit az építtető tisztviselők vennének fel. A telek drágasága miatt azonban nem az értékesítést, hanem angol mintára az örökbérlet intézményét javasolta, vagyis a telkeket a város nem eladná, hanem bérbe adná az építőknek, ami egy idő után akár át is mehetne a tulajdonukba. A tisztviselői lakásépítés részben villa, részben társasház formájában történne: az alsó övezetben szövetkezeti házak, a felső övezetben pedig villák formájában.

Wolff Károly elgondolásához Harrer Ferenc csatlakozott. (Fővárosi Közlöny, 1926. április 30. Melléklet, 38–39.) Ő is hangsúlyozta, hogy a Tabán rendezése kapcsán a főváros részéről a lakók kitelepítése van csak hátra, hiszen a telkek rendelkezésre állnak, és a szabályozási terv is megvan. A társasházakkal való beépítés kapcsán viszont általános szinten is megfogalmazta az ezen lakhatási formával kapcsolatos véleményét. Úgy vélte, hogy a bérházépítés már világszerte a múlté, mert a lakásügyi szociális követelmények ma már lehetetlenné teszik a más részére való lakásépítést, s helyette a társasházak rendszere a követendő építési mód, még ha ennek mikéntje egyelőre nem is kiforrott.

A beruházási kölcsön és program közgyűlési vitájában került ismét szóba a lakásépítés, a társasházak és a Tabán rendezésének egymással összefonódó kérdése 1926 áprilisában. (Fővárosi Közlöny, 1926. április 23. 845.) A javaslatot támogatva Harrer Ferenchez hasonlóan Bródy Ernő is letette voksát a társasházrendszer mellett. Bródy a lakásépítést hatósági feladatnak látta abban az esetben, ha a rentabilitás hiánya miatt a magántőke nem tesz eleget az ezzel kapcsolatos igényeknek. S azt a véleményt fogalmazta meg, hogy „az építkezés terén is meg kell barátkozni azzal a gondolattal, hogy ne egyes embereké legyen a háztulajdon, hanem forszíroznunk kell olyan formákat, amelyek több embernek juttatnak részt abban a házban, azaz a társasháztulajdon eszméjét, az öröklakásnak, az örökbérletnek eszméjét kell a mai korban hangsúlyoznunk.”

Wolff Károly a közgyűlés előtt immáron részletesen taglalta a Tabán beépítésének mikéntjét. (Fővárosi Közlöny, 1926. április 30. 903–905.) A területre Warga László által a háború előtt elkészített rendezési terv egy modern középosztálybeli városrész felépítését tűzve ki célul, a beépítést hármas tagolásban képzelve el: az alsó, sík területen zártsoros beépítésű nagy bérházakkal, a hegyre felvezető, újonnan megnyitandó utak melletti középső részen családi házakkal, a legmagasabb területen pedig villákkal. A tervezett kertvárosban a telkek fővárosi tulajdonban maradtak volna, azokat csak bérbe adta volna a város. Wolff Károly javaslata ebbe a szabályozási tervbe illesztette be a társasházat. Megőrizte a villanegyed-, illetve kertváros-jelleget és a tagolt beépítést, azonban a bérházak és a családi házak helyett a társasházi formát tette a villák mellett meghatározó elemmé. A Warga-féle tervnél lényegesen kisebb telkekből indult ki: nem a tág lehetőséget biztosító 150 és 400 négyszögöl közötti intervallumot javasolta, hanem 200 négyszögöles parcellákat. A meglévő rendezési-beépítési tervvel összhangban a tervezett kertvárosi beépítés vertikális tagoltságát megőrizve a terület felső, magasabban fekvő részében négy-hatlakásos villákat, az alsó, alacsonyan fekvő részében pedig három-négy emeletes, tizenkét lakásos társasházakat javasolt, a telektulajdon kérdését 90 évre szóló bérlettel megoldva. Részben a fejlesztés által megcélzott középosztály számára is megfizethetetlennek ítélt telekárak, részben telekpolitikai elvek miatt ugyanis a telkeket nem gondolta értékesítendőnek, hanem fővárosi tulajdonban való megőrzésüket és örökbérlet formájában történő átengedésüket javasolta újfent. A beépítés tekintetében a meglévő koncepciót felhasználó javaslat új elemét a társasház mint tulajdonlási forma integrálása adta azon meggyőződés alapján, hogy másképp az építtetők nem bírnák el a telekvétellel és az építkezéssel járó pénzügyi terheket.

A Wolff-féle indítványt érintően a közgyűlés arról döntött, hogy a fővárosi tulajdonban álló tabáni telkeknek tisztviselői egyéni és társasházak építésére történő átengedése ügyében további előkészítés történjen. A közgyűlés májusi ülésén a magánépítkezés ösztönzése feletti vitában Bródy Ernő megint a társasházak mellett foglalt állást, a jövőbeni lakásépítés járható útját látva azokban: „Én a jövőt a társasház eszméjében látom, amint a jövő egyáltalán az erők kollektív egyesítése felé halad és a nagy tömegek kielégítése a cél. És látjuk, hogy egyes emberek nem képesek a maguk erejével sem magukon segíteni, máson még kevésbé, míg ha többen összeállnak kollektíve, akkor van mód és lehetőség. Véleményem szerint a jövő építkezése a társasházak eszméjéhez, az örökbérlet, vagy az öröklakás eszméjéhez fűződik.” (Fővárosi Közlöny, 1926. május 18. 1083.)

A költségvetés pénzügyi bizottsági vitájában a lakásépítés kérdését előhozva ugyanezt a véleményét fogalmazta meg 1926. május végén, összhangban Becsey Antal, valamint Wollf Károly javaslatával. (Fővárosi Közlöny, 1926. május 28. Melléklet. 10–11.) Pár nappal később a közgyűlésben megint csak a társasház-építés előmozdítását sürgette. Mivel az embereknek önmagukban nincs tőkéjük a házépítéshez, az egyedüli megoldás az összefogás házépítő szövetkezetek formájában, a városnak pedig az a kötelessége, hogy a társasházépítést, mint a jövő házépítési típusát elősegítse telkek kedvezményes átengedésével és közművesítéssel, és ezen az úton lakástulajdonosokat termeljen: „A jövő építés formájának a társasházépítést tartom, a társasházat öröklakással, vagy örökbérlettel. Az egyes embereknek nincs ma erejük arra, hogy házakat építsenek maguknak. Aki teheti, tegye meg. De ha többen összeállnak, ha többen felhasználják a szövetkezeti formát, ha nemes altruizmussal megalakulnak itt a házépítő szövetkezetek, azok az emberek összekuporgatott filléreikből megvásárolhatnak maguknak egy öröklakást, egy örökbérletet. Szerintem ez a jövő házépítésnek a típusa és a városnak mindent el kell követnie és minden támogatást meg kell adnia […], hogy ezt a formát felélessze és felvirágoztassa […].” (Fővárosi Közlöny, 1926. július 2. 1509.) Mellette Wolff Károly is változatlanul azt sürgette, hogy a város szabad telkek rendelkezésre bocsátásával és társasházak építésével keresse a kivezető utat a lakásépítési válságból, a Tabánra kialakított koncepció egész városra történő kiterjesztésével. (Fővárosi Közlöny, 1926. július 2. 1448.) Az év végén pedig megint előkerült a fővárosi lakásépítési program közgyűlési tárgyalásán a gondolat, hogy ha a főváros társasházakat építene, a befektetett tőke az értékesítés révén részben újra használható lenne további építkezésekre. (Fővárosi Közlöny, 1927. január 7. 42.)

A Tabán beépítésének új javaslata a fővárosi vitákban 1925 közepe óta körvonalazódó társasházrendszer-elgondolás kiformálására adott alkalmat. Képviselői egy olyan lakásépítési rendszer kidolgozásának lehetőségét látták benne, amit azután mintaként az egész városban alkalmazni lehetne. Rendszerben való gondolkodásukról árulkodott a fővárosi házkezelés addig még csak utalásszerűen felbukkanó eleme is. A Wolff-féle indítvány elfogadása után egy évvel Warga László egy vele készült interjúban arról beszélt (Gy. V.: Az új Tabán lesz Európa egyik legszebb városrésze. Az Est, 1927. március 17. 5.), hogy a telkek örökbérletével összekapcsolt társasházrendszer előnye a terület fővárosi tulajdonban tartása lenne, ami nemcsak pénzügyi tekintetben lenne az egyetlen helyes megoldás a város számára, kikerülve a telkek elidegenítésével járó komoly ráfizetést. Az egységes beépítés is csak ilyen módon valósítható meg, s a terület tulajdonjogának megtartása azt is biztosítaná, hogy „a lakók között elmaradnának a szokásos társasház-súrlódások, mert a főváros kezelné a Tabán házait”. Vagyis az örökbérlet révén a város jogalapot formálhatna a létrejövő társasházak kezelésének kézbentartására. Mindez arra utalt, hogy a társasházra alapozó várospolitikusi elgondolások túlmentek a lakásépítés támogatásának sürgetésén, s az elképzelt társasházrendszer működtetésének megteremtését is célozták.

A Tabán beépítési koncepciója azonban nem vált a fővárosi döntéshozás által elfogadott és megvalósítandó tervvé. 1927 nyarán még mindig nyitott kérdés volt, hogy a terület beépítésében kövessék-e az örökbérlet és a társasházak rendszerét vagy sem. 1927 szeptemberében a lakásügyi bizottság Tabán-programja elkészült ugyan, 1928 júniusában viszont új Tabán-bizottságot küldtek ki, amivel az egész folyamat elakadt. A lakók kitelepítését nem oldották meg, az 1920-as évek végén pedig már az általános gazdasági helyzet is ellehetetlenített bármiféle gyakorlati lépést. 1929-re a Tabán újjáépítése már nem volt aktuális ügy a súlyos anyagi nehézségek miatt, majd az 1930-as évek elejétől már a turisztikai érdekeket középpontba helyező fürdőváros-koncepcióba illesztve lépett ismét előtérbe, eltávolodva a modern lakónegyed eredeti elképzelésétől. Ekkor már nem volt elszigetelt vélemény, hogy „szerintem a Tabánból elegáns kertvárost csinálni elhibázott dolog lenne.” (Az új Tabán. Pesti Napló, 1933. május 24. 8.)

A FANSZ társasházépítő akciója

1928 őszén egy újabb lakásépítési akció adott alkalmat a fővárosi lakáspolitika társasház felé nyitandó irányát érintő vitákra. Szeptemberben a Fővárosi Alkalmazottak Nemzeti Szövetsége (FANSZ) családi ház- és öröklakásépítéshez kérte a főváros támogatását. A döntéshozatal folyamata ezúttal is a társasházrendszer gondolatát hívta elő a várospolitikusok kis csoportjában.

A FANSZ részére engedélyezendő olcsó telkek ügyét a lakásügyi bizottság 1929 elején tárgyalta első ízben. Az előterjesztést a Kelenföld szabályozási tervét még a háború előtt kidolgozó Warga László városrendezési szakértő ismertette: a főváros saját telkeiből örökbérlet formájában adjon ingatlant a tisztviselői családi házak és társasházak építésére, ugyanúgy, ahogy ezt a Tabán esetében is javasolták. (Fővárosi Közlöny, 1929. január 15. 75.) Ahogy két évvel korábban a Tabán kapcsán, úgy a FANSZ akciójában is a magánlakásépítés fővárosi támogatási módjának kidolgozására adódó alkalmat hangsúlyozta, oly módon, hogy a sajátlakás-építés legolcsóbb módjaként a társasházépítés irányába terelje azt a főváros. A magánlakásépítés támogatására legmegfelelőbb rendszer a társasház és az örökbérlet összekapcsolása, ami egyúttal a fővárosi telekpolitika egészséges működését, azaz a telkek közszükségletek szerinti felhasználását is képes biztosítani.

A saját tulajdonú otthon megteremtésének támogatására irányuló kereteken belül Warga egyértelműen a társasházat preferálta a családi házzal szemben. Úgy vélte, hogy bár korábban a városfejlesztési törekvés a családi ház-építés elősegítése volt, hogy mindenki a sajátjában lakhasson apró telkeken, ez az elgondolás anyagi okokból nem reális, helyette a saját lakás megszerzésének járható útját a társasházépítés jelenti. Azonban még ez is csak úgy érhető el a kistőkék számára, ha kikapcsolják a lakásépítésből a telekárat. Az örökbérlet révén ugyanakkor a főváros telektulajdonosként része maradna a rendszernek, ami – a Tabánnal kapcsolatosan vázolt elgondolást ismételve – lehetővé tenné számára a társasházak működésének felügyeletét a tulajdonosok közötti viszályok kiiktatása végett, s ehhez idővel a karbantartás intézése is társulhatna. A hatósági szabályozás és felügyelet gondolata változatlanul a társasház mint lakhatási forma rendszerré szervezése felé irányította volna a folyamatokat.

Az ügyet a lakásügyi bizottság 1929. május közepén tárgyalta ismét. (Fővárosi Közlöny, 1929. május 21. 939–944.) A vitában többen is azon az állásponton voltak, hogy a konkrét lakásépítési akció kérdését általános szintre emelve a társasházépítés egészével kapcsolatban kell állást foglalni, mégpedig abban az irányban, hogy azt a magánépítés hatósági támogatási módjaként, a fővárosi lakáspolitika eszközeként alkalmazzák. A társasházrendszer gondolatát már két évvel korábban felvető Becsey Antal kifogásolta, hogy az ügyosztály a lakásépítést a perifériákon zajló családi ház-építés irányába akarja tolni, a belső területeken is életképes társasházépítés helyett. Úgy vélte, hogy a telkek elidegenítése helyett azok örökbérletbe adása révén össze kellene kapcsolni egymással a városi telekpolitikát és a társasházépítő politikát: szabályrendelet útján határozzák meg a város mint telektulajdonos és a társasházépíttetők közötti jogi viszonyt, amely szabályozás a társasházak karbantartására is alapot adhatna, fővárosi ellenőrzés alá helyezve azt.

A tanács 1929 májusában azonban a társasházépítés fővárosi támogatásának általános ügyét elkülönítette a FANSZ kérelmétől, vagyis a problémát a konkrét ügyre szűkítette, s elhárította, hogy a lakhatás rendszerének egésze szintjén próbálja meg kezelni azt. (Fővárosi Közlöny, 1930. március 21. 716.) A FANSZ akcióját illetően több fővárosi telek társasházépítés céljából való átengedése ügyében határozott, a telkeket viszont nem örökbérletként engedte át, hanem a tulajdon átadása mellett döntött. A városépítési ügyosztály 1929 novemberében jelölt ki e célra konkrét ingatlanokat: a mai Bartók Béla út és a Bertalan utca egyik saroktelkét, valamint a mai Kosztolányi Dezső tér, Bocskai út, Tas vezér utca és Edömér utca által határolt tömböt. A közgyűlés 1930 tavaszán hozott határozatot a megjelölt háztelkek eladásáról. A FANSZ terve az volt, hogy 1931 májusában megkezdik az építkezéseket, novemberre pedig elkészülnek a házak, szándékuk azonban nem valósult meg, az öt telekre osztott tömb teljes kiépülése csak 1938 végére zajlott le.

A társasház-koncepciók megvalósulásának korlátai

A társasházgondolat jól megragadható pályát futott be a fővárosi lakáspolitikában az 1920-as évek második felében. 1925-ben egy budapesti lakáspiaci tendencia visszhangjaként jelent meg: a bérházak társasházzá alakításába való bekapcsolódás javaslataként, pár év késéssel a lakáspiaci folyamat megindulásához képest. Majd a lakásépítés életre keléséhez kapcsolódva kezdtek el kibontakozni a társasházeszmére épülő koncepciók, és öltötték a lakásrendszer egészét érintő elképzelések alakját. Ezek, túllépve a hatósági lakásépítés gondolatán, a magánépítés elősegítésében tulajdonítottak kulcsszerepet a társasháznak: a lakásproblémák tömegét előidéző bérházrendszert felváltó új lakásrendszer alapját látták benne, a jövő domináns lakhatási formáját, a világban megfigyelhető általános megújulási irányra hivatkozva a bérházrendszer társasházrendszerrel történő felváltásának sürgetésében. A tőke hiányában ellehetetlenülő magán és községi lakásépítés kátyújából kivezető utat vélték megtalálni abban, hogy a fővárosi lakosság fizetőképes középrétege a külterületekre irányuló családi házas építkezés helyett belterületi öröklakás-építés révén jusson lakáshoz a főváros által támogatott formában. S míg a magánépítő tevékenység keretei erre nem nyitottak lehetőséget, a főváros szintjén a társasház mint lakhatási forma rendszerbe szervezésének gondolata bontakozhatott ki, a házkezelés kérdését is felölelve.

A társasházrendszert érintő koncepciók megfogalmazása azonban a várospolitikusoknak csak egy igen szűk körére korlátozódott. Az 1920-as évek második felében elképzeléseiknek hangot adó politikusok köre világnézeti különbségeik ellenére zártnak bizonyult, az évek alatt nem mutatott bővülést. S noha a társasházrendszer gondolata kitartóan jelen volt a vitákban 1925 és 1930 között, a gyakorlatban nem mutatkoztak a „társasház-politika” megvalósulásának jelei: a cselekvési programot meghatározó előkészítő munkák kilátásba helyezésével elakadtak. A Tabán egységes elgondolás szerinti beépítése a fővárosi társasház-rendszer elméleti kidolgozásának és egy egész városrészre kiterjedő, városépítési léptékű megvalósításának lehetőségeként merült fel. A beépítés elmaradásával viszont éppen a városrészléptékű komplex rendszerként való megteremtés lehetősége szállt el. Ennek hiányában a társasházépítés kérdése megrekedt az egy-egy telekre korlátozódó házépítés szintjén, rendszerré szerveződés nélkül. A társasházépítés megmaradt a piaci lakásépítő vállalkozás és a társadalmi önszerveződés, azaz az egy-egy társasház felépítésére összeálló tulajdonosi közösségek keretében, anélkül, hogy terjedésük és működésük beépült volna a városi lakáspolitikába, s így városi felügyelet alá került volna.

Míg az 1920-as évek második felében a probléma folyamatosan jelen volt a lakásügyi vitákban, az 1930-as évek beköszöntével ez a jelenlét elhalványult. Amikor a lakásügyi bizottság ülésén a külső területeken építendő családi házak vagy a belső területen építendő többlakásos házak, többek között társasházak kérdése körül forgott a vita 1928 elején, Becsey Antal jelezte, hogy hiába sürgette korábban a társasházépítés kérdésének tanulmányozását, ennek ügyében semmiféle lépés nem történt, indítványa elfekszik a fővárosi közigazgatásban. (Fővárosi Közlöny, 1928. március 9. 444.) Az 1930-as évek elején azután az ilyen irányú javaslatok, illetve elgondolások már említésre sem kerültek.

Nagy Ágnes

(2024. április)