Méretezés, standardizálás, racionalizálás
Az I. világháborút követően a nemzetközi progresszív építészeti gondolkodás lakhatást érintő központi eszméi a tértakarékos lakhatás, a lakásminimum, illetve a lakásstandard lettek. A kulcsprobléma a tömegek olcsó lakhatásának megoldása, az olcsó és tömeges lakásépítésnek a lakásminőség javításával összekapcsolt megvalósítása volt. Mindenekelőtt a lakásdrágaság, valamint a kisebb méretű, így olcsóbb lakások kategóriájában jelentkező hiány miatt önálló lakáshoz nem jutó társadalmi csoportok vagy háztartástípusok (például az egyedülállók) számára akartak megfelelő minőségű, a higiénia modern elveinek (napfény és levegő) eleget tevő lakást biztosítani. A háborút követően megdrágult hitelek és építőanyag által előidézett lakásdrágaság körülményei között az olcsó lakásépítés kulcsát két tényezőben látták: a tömeges építésben és a tértakarékos alaprajzi megoldásokban.
A modern építészet nemzetközi szervezetének, a CIAM-nak (Centre International de l’Architecture Moderne) 1928-as la sarrazi nyilatkozata a racionalizálás és standardizálás szükségességét mondta ki a gazdaságilag leghatékonyabb lakásépítés biztosítása végett. Magyarországon Forgó Pál Új építészet címmel ugyanebben az évben megjelent programadó könyve ezeket az elveket propagálta, a modern lakhatás gyáripari tömegtermelés útján való biztosításának hitvallásaként. Az olcsó építkezés kulcsának tekintett szériagyártás gondolata – „tömegesen, egyenlő minta szerint, úgyszólván gyárszerűleg épít” (Egy közhasznú házépítő-társaság szüksége és előrajza különös tekintettel munkás-lakókra. Közli: Orsz. Magyar Iparegyesület. Pest, 1870. 13.) – már évtizedekkel korábbi igény, illetve gyakorlat volt a munkáslakótelepek építésében, az I. világháborút követően azonban már szélesebb, a középosztályt is magába foglaló rétegek lakhatási problémájának megoldását látták benne. Az önálló építészeti folyóiratként ugyancsak 1928-ban meginduló Tér és Forma első évfolyamában több írás is szóba hozta a lakásépítés racionalizálását, a standardizálást, normalizálást, illetve sorozatépítést, de Molnár Farkas azt is megállapította, hogy „míg külföldön kész eredmények vannak, addig nálunk még kísérletre sem volt alkalom”. (Molnár Farkas: A lakásépítés racionalizálása. Tér és Forma, 1928, 3, 102.)
A sorozatgyártás hazai hívei a tömeges építéshez a gyáripari módszerek lakásépítés terén történő alkalmazását sürgették az 1920-as évek második felétől, elavultnak, a korhoz nem illőnek ítélve a lakásépítés terén még domináns kisipari, kézműipari gyakorlatot. Fischer József az albertfalvai OTI-telepről írt kritikájában emelte ki, hogy „a külföldi kislakásos-telepek nagyrésze, gépi erő segítségével, új építőelemekkel készült”, amihez képest a budapesti építkezés „középkori” szinten van. (Fischer József: Az albertfalvai építkezéshez. Munka, 1929, 10, 316.) Molnár Farkas programszerűen fogalmazta meg, hogy „a ház túlnyomó része kerül fokozatosan az ipar kezébe, melynek elvei a célszerűség, tipizálás, variálhatóság, gazdaságosság. Eszköze racionális munkamenet, melyre a Ford-üzem a példa. Az építésznek így nem lesz módjában a házat fantáziája területének, érzései kifejezésének, tisztelt tradíciói szolgálatának rendelni. Mert a nagyipar, melynek lényegéhez tartozik a sorozat termelés nem tűrhet egyéni kikötéseket, szeszélyeket, indokolatlan individuális változatokat.” (Molnár Farkas: Szabad építészet. 100%, 1927–1928, 53.) A gyáripari módszerek bevezetésével viszont elengedhetetlenné vált volna a modern tömegtermelés alapját képező tipizálás, standardizálás, mint a sorozatgyártás feltétele.
A sorozatgyártás útján történő olcsó lakásépítés ugyanakkor az egyidejű tömeges építést is megkívánta volna, amely igény a típustervet használó sorházas, valamint telepszerű építkezés felé mutatott. A sorházas építkezés azonban csak szórványosan jelent meg Budapesten, és miután a hatósági szabályozás az egyéni építkezést is megengedte sorházas beépítés esetén, még a megvalósult sorházak között is elenyésző volt a vállalkozásban, egységes terv alapján építettek száma (XI. Györök utca 25–33., XI. Takács Menyhért utca 26–34.). E magánvállalkozások mellett a főváros és az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) telepépítései használtak egységes terveket a lakások alaprajzi beosztásához. (Magyar Építőművészet, 1941, 10, 306 – 312.) Az egységes terv szerinti építkezés azonban, annak ellenére, hogy a modern építészet hívei sürgették a használatát – „rámutathatok Padányi Gulyás Jenő tisztelt barátom ama igen találó megjegyzésére, mely szerint kívánatos volna az, hogy a városok egyes negyedeiben találni lehessen a, b, c … típus szerinti lakásokat” (Bierbauer Virgil: A XIII. római nemzetközi építészkongresszus eredményei és tapasztalatai. MMÉEK, 1936, 1–2, 4.) –, nem vált bevett gyakorlattá ebben az időszakban. Mivel a típustervek a sorozatgyártáson alapuló lakásépítés elengedhetetlen kellékei voltak, az előbbi szórványos használata szorosan összefüggött az utóbbi kialakulatlanságával. Kotsis Iván 1942-ben is úgy látta, hogy „[…] nálunk a lakásalaprajzi kérdések nincsenek kellőleg kimunkálva, vagyis nincsenek meg azok a tervszerűen kialakított lakástípusok, amelyek a nagytömegek igényeinek megfelelnének.” (Kotsis Iván: Közép- és kislakások alaprajzi megoldásai bérházakban. Budapest, [1942] (1.)) A több európai országban – mint például Németországban, Svájcban, Csehországban – is kibontakozó (kísérleti) telepépítés Budapesten egyetlen ilyen létrejöttéhez vezetett a pasaréti Napraforgó utcában. A Napraforgó utcai kislakásos mintatelep azonban szintén nem használt típusterveket, hanem minden egyes lakóház egy-egy építész egyedi terve szerint épült fel, maga a kísérlet pedig nem vezetett tovább ahhoz, hogy a jól sikerült tervek további családi házas építkezések prototípusaivá váljanak.
Az alaprajzi standardizálás programja mindenekelőtt a kor építészeti és szociálpolitikai gondolkodásában is központi szerepet játszó kislakásépítésre irányult: az olcsó, mindenki számára elérhető, gyáripari módszerekkel sorozatban előállítható tömeglakás építési feltételeinek biztosítása, megteremtése volt a cél. A modern igényeknek, azaz a komforttal és a modern, dolgozó ember életformájával kapcsolatos elképzeléseknek, illetve elvárásoknak megfelelő tömeglakás eszméje ugyanakkor a gyári előállítás módszerei mellett a takarékosság elvét egy másik szempontból is integrálta: a térrel való takarékosságot szintén a megfizethetőség járható útjának tekintették.
A tértakarékos lakhatás megoldási módjairól folytatott gondolkodás ugyanannak az átalakuló szemléletmódnak képezte részét, mint a gyáripar területén a 20. század elején kidolgozott és bevezetett taylorizmus. A 19–20. század fordulóján született meg a tudományos üzemvezetés eszméje, majd gyakorlata a nagyiparban, ami – a további gépesítés, illetve technológiai fejlesztés helyett – a munkaszervezet átalakításával és az emberi test kiaknázásával gondolta megvalósítani a munkaidő hatékony kihasználását. Tudományos alapokra helyezett módszerekkel, úgymint mozdulatelemzés, mozgástanulmányok, útvonaltervezés, illetve munkapszichológia, a munkát végző emberi test többlet-erőkifejtése nélkül tették hatékonyabbá és megtervezhetővé a munkavégzést. A taylorizmus kiiktatta a fölösleges mozdulatokat, a szükségeseket pedig összetömörítette a munkaállomás megfelelő térbeli kialakításának és berendezésének segítségével.
Ezek az elgondolások és az azokon alapuló megfigyelési és elemzési módszerek jelentek meg az I. világháború utáni progresszív építészeti gondolkodásban, illetve gyakorlatban. A hazai építészek is sűrűn megfogalmazták az új életszemléletet, a „gyors átalakulások korszaká”-nak „fokozott életütem”-ét (Molnár Farkas: Az új építészet magyarsága. In: Gallus Sándor (szerk.): Új magyarság és az új Európa. (Bartha Miklós Társaság kiadványai VI.) Budapest, 1942. 60.): „A világháború óta az életmenet koncentráltabb lett, mint azelőtt: gyorsabban és tömörebben kívánunk élni, és többet akarunk meríteni az életből.” (Kotsis Iván: A korszerű lakás építésének problémái. Budapest, 1932. 6.); „E mellett figyelembe kell vennünk az élet tempóját, mely véleményünk szerint ma körülbelül két és félszer gyorsabb ritmusú, mint 50 évvel ezelőtt, azaz ennyivel hamarabb állnak be gyökeres változások, melyek a lakástípus átalakulását is maguk után vonják.” (Déznai Viktor: A lakás fejlődése az utolsó 100 évben. Városi Szemle, 1932, 6, 821.) A lakhatást érintő új szemlélet központi magját, a takarékos, racionális térkihasználás eszközét a tér tömörítése jelentette: a lakófelület redukálása oly módon, hogy a kihasználás intenzitása növekedjen közben, így összességében – korabeli szóhasználattal – a lakóérték ne csökkenjen, hanem az is nőjön. (Kauffmann, E.: A legkisebb lakás problémái. Tér és Forma, 1930, 4, 184–187.) A háború utáni modern építészeti gondolkodásban megjelent a „legkisebb lakás”, a „minimállakás” fogalma (a modern építészet 1929-es frankfurti kongresszusának és kötetének témája: Die Wohnung für das Existenzminimum), amely a lehető legkisebb, így legolcsóbb területen képes a lakhatás modern követelményeinek – a legnagyobb lakóértéknek – eleget tenni. (Kaffka Péter: Budapesti lakásépítés. Magyar Szemle, 1931, 4 (11. kötet), 358–366.) Meghatározásának alapját a társadalmi helyzettől függetlenül, egyforma biológiai szükségleteivel létező ember, az átlagember minimális szükségleteinek körülhatárolása alkotta. A lakásszükséglet meghatározását tudományos számítás feladatának tekintették: „A kiállításon bemutatott cella tudományos számítások és tapasztalatok szerint éppen elegendő légtér egy felnőtt számára.” (Stern Károly: A CIRPAC magyar szekció kollektív-ház kiállítása. Tér és Forma, 1931, 10, 333.) „Ma már nem hangzik fantasztikusan az sem, hogy valamikor ezt a tudományos megállapítást gépszerkezet fogja elvégezni. Az építő vagy lakástkereső beállítja a kívánságait és a számológép továbbfordítása után megkapja a neki legmegfelelőbb lakás méreteit.” (Kaffka Péter: Budapesti lakásépítés. Magyar Szemle, 1931, 11. kötet 4. szám, 364.) Forgó Pál 1928-as programadása is „szigorúan számba vett szükséglet”-ről és „annak logaritmus-léc útmutatása szerint történő kielégítésé”-ről beszélt, így kötetének ismertetése is ezt a látásmódot hangsúlyozta: „A lakás célja az új építők szerint nem e pöffeszkedő reprezentálás, hanem az, hogy minél higiénikusabban és minél nagyobb kényelemben tölthessük el benne munka után a szabad időnket. A tudomány pontosan megállapítja, hogy egy-egy személy egészséges életéhez mennyi levegő és világosság, tehát mennyi ablakfelület, mennyi lakóterület, fűtés, háztartási hely, mosdóhely stb. kell. A lakásnak a lehető legtökéletesebben kell ezt nyújtania, de egyúttal úgy is, hogy a lehető legökonomikusabban, tehát a lehető legkisebb területen tudja ezt nyújtani és így a bére ne lépje túl az átlagember lehetőségeit. A modern ház, a modern lakás matematikai feladat épúgy, mint a gép, a híd, bármely műszaki munka.” (Bor Pál: Forgó Pál: Új építészet. (Könyvismertetés.) Magyar Iparművészet, 1929, 72.) A mérésen és tervezésen alapuló jellegzetes gondolkodás- és beszédmód a kritikus élcelődésnek is tárgyává vált: „A férfi többször kiszámította, hogy a levegő teljesen egészséges az új lakásban, néhány – talán három-négy – légköbméterrel bőségesebb is, mint feltétlenül szükséges a légzéshez és az élethez. […] A levegőbe nézett, az éppen elégséges légköbméterek egyik üres köbméterébe s halkan mondta […].” (Márai Sándor: Tévedés. Tolnai Világlapja, 1940. augusztus 21. (34. sz.), 24.)
A lakás újfajta elgondolása a taylorizmus nagyipari módszereihez hasonlóan az emberi test méreteire és mozgására irányuló megfigyelésekre is támaszkodott. A tér racionális felhasználásának, gazdaságos kihasználásának elvével a méretezés központi kérdéssé vált. A kor elvárásaihoz, a háború nyomán átalakult életformához igazodó lakást, az átlagember tömeglakását egyrészt a megfelelő méretezés, másrészt a helyiségek megfelelő csoportosítása, a közöttük lévő kapcsolatok megfelelő elrendezése szerint képzelték el. A biológiai meghatározottságokon nyugvó emberkép, mely szándékosan nem vett tekintetbe kulturális és társadalmi különbségeket, a mozgáson keresztül ragadta meg a lakótérhasználatot, s mind a méreteket, mind a belső térkapcsolatokat az ember lakáson belüli mozgását modellezve gondolta el. A modellezés, azaz a méretszámítások és útvonaltervezések az emberi erő hatékony felhasználását célozták a lakás keretei között is. Olyan új típusú építészeti ábrák születtek, amelyek a lakótérhasználatot jellemző mozgásokat vonalakkal jelenítették meg, s azok elhelyezkedéséből, metszéseiből mutatták ki a jó és a rossz alaprajzi rendszereket. A racionalizálás, gazdaságosság, takarékosság ideája az otthon és a háztartás szférájára is kiterjeszkedett: „mérnökök vizsgálják a mindennapi használat tárgyait abból a szempontból, szükség van-e sokféle alakjukra, különbségeikre, a velük való munka minimális erővel és idő alatt végezhető-e el?” (Forgó Pál: Új építészet. Budapest, 1928. 143.) A lakás a dolgozó, munkában kifáradt ember otthonában való pihenését kellett, hogy szolgálja, ennek érdekében a lakáson belüli mozgásban és a háztartási munkában is kerülni kellett a felesleges erőkifejtésre kényszerítő építészeti és belsőépítészeti megoldásokat: „Az a semminek feltűnő pár lépés, mely a tűzhelyet és a konyhaszekrényt elválasztja egymástól, a mai emberi energia-megtakarításnál évente sok ezer munkakilogramm-többletet jelenthet az amúgy is túlterhelt anyára vagy háztartásvezetőre nézve.” (Konyha-problémák. Magyar Iparművészet, 1928, 46.) A tér építészeti felosztását úgy kellett megoldani, hogy az a mozgást, illetve a háztartási munkát racionálisan, minimális erőkifejtés útján tegye megoldhatóvá. A „takarékos, ökonomikus életfelfogás” (Kozma Lajos: Kislakások minimal-helyiségeiről. Tér és Forma, 1936, 2.) határozta meg a lakáshoz való újfajta viszonyt, magába foglalva az olcsó építést biztosító építészeti tértakarékosságot és az azzal szerves egységet alkotó, az emberi erőt kímélő racionális térhasználatot.
A lakás méretezésének problémaköre, a lakótér racionális, takarékos és gazdaságos kihasználása a bútorozás kérdését is felvetette. A tértakarékosság elvéből következő tervezés, amely a méretek lehetséges minimalizálására és ennek érdekében a térhasználat, a mozgás kiszámítására törekedett, nem volt kompatibilis a hagyományos bútortípusokkal és lakberendezési mintákkal. A megfelelő térkihasználás érdekében az építészi tervezés a bútorozásra is kiterjedt. Kialakultak azok az újfajta alaprajzi ábrázolások, amelyeken a bútorok elhelyezését is bejelölték. A bútorok méretezése a helyiségek, és a helyiségeken belül elhelyezett bútorok emberi testből, illetve annak mozgásából fakadó méreteivel foglalkozott. Mérnöki számítás alapján tervezték meg a tárolóbútorokat, pontosan kiszámolva az átlagember tárgyaihoz szükséges tér mértékét. A lakások racionalizáláson alapuló tervezési elveinek megfelelő bútorozás újfajta felfogása több aspektusban is jelentkezett: a beépített bútor fogalmában, a standardizált, gyári sorozattermelés eredményeként létrejövő típusbútor formájában, valamint az összecsukható, többfunkciós bútorok kifejlesztésében.
Nagy Ágnes
