Az alaprajzi reform ideája az 1920-1930-as években

A nagyvárosi lakhatás megreformálására irányuló gondolkodás és cselekvés az I. világháború után új irányt vett. Míg addig a lakásreform-mozgalom elsősorban a szociálpolitikai szakemberek és az orvosok ügye volt, addig az 1920-as évektől mindenekelőtt az építészek ügyévé vált. A lakásreform gondolatát a két világháború közötti időszakban már nem a lakásügyi intézményrendszer szociálpolitikai megteremtése jelentette, hanem az alaprajzi kísérletezés építészi tevékenysége. A magát „új építészetként” meghatározó irány az építészek társadalmi küldetésének tekintette a tömegek lakhatásának jobbá tételét. Nem társadalmi kategóriákban gondolkodtak, hanem a modern tömegtársadalom dolgozóinak kívánták az életszínvonalát emelni az I. világháború után kialakulóban lévő újfajta életmódnak megfelelően. A szándék, hogy a lakástípusok társadalmi kategóriákhoz kötésétől elszakadjanak, a lakáskategóriák terminológiájának átalakítására is kiterjedt. Mindenekelőtt a „munkáslakás” fogalmának eltörlését sürgették: „Az egyszoba konyhás lakás fogalmát végleg ki kell törölni szótárunkból és a törpe lakás fogalmának kell helyébe kerülni, amely mindezeket a helyiségeket tartalmazza.” (Molnár Farkas: A racionális építkezésről. Tér és Forma, 1928, 5, 198.) Cél a mindenki számára elérhető, olcsó, egészséges, korszerű lakás megteremtése volt, mégpedig az alaprajzról való gondolkodás tudatosításából kiindulva. A lakhatás megújításának középpontjába az alaprajzot állították.
A gondolat, hogy a lakhatás radikális megújítására van szükség, az életmód háború utáni gyökeres átalakulásának tudatával fonódott össze az 1920-as években. Megjelent egy olyan gondolkodási séma, amely a lakhatási formákat a társadalom szerveződése által meghatározottnak tekintette, és élettartamukat az utóbbihoz kötötte:

„Lakás- és lakóházzal szemben támasztott és megszokott igényeink elavult életformák, megszűnt társadalmi és gazdasági tagozódás eredményei, csökevényei; ártalmas, de élő és ható tradíciók, tartalmukat vesztett hagyományok és szokások maradványai, melyek a jelen lényegét adó bármelyik jellemző ténnyel nem férnek össze.” (Forgó Pál: Új építészet. Budapest, 1928. 21.)

„A lakás az életmód, ez viszont a világszemlélet és az ebből folyó társadalmi rendszer kifejezője. Az emberek többségének rendszerint elavult világszemlélete miatt, a gazdasági és technikai követelmények a lakásügyben csak lassan érvényesítik hatásukat. Az építkezés, a helyett, hogy amint természetes és logikus volna, legalább egy nemzedékkel előre tervezne (városépítésben is!), az építtetők konzervatívsága és tudatlansága miatt átlag 50 évvel el van maradva. A leírt lakástípus 1930-as alakja tulajdonképpen 1880-ban volt korszerű és a tényleges szükségletnek megfelelő.” (Déznai Viktor, dr.: A lakás fejlődése az utolsó 100 évben. Városi Szemle, 1932, 6, 821.)

Ebben a szemléleti keretben a jelen állapotát eltolódásként, az aktuális társadalmi szerveződéshez, életformához képest időben elmaradtnak, a múlthoz tartozónak érzékelték. Az új formák szükségessége mellett az új társadalom- és emberképpel érveltek:

„Ez a mi átmeneti korunk kitermelt magából egy új életformát, ez az új életforma a saját képére formálja életünk edényét: magát a házat is. A mai ember sok mindenben másképp él és gondolkozik, mint az előző generáció.” (Kozma Lajos: A ház, mint használati tárgy. Tér és Forma, 1933, 12, 375.)

„Az új körülmények és a technikai lehetőségek diktálta változott életmód szükségszerű következménye az új lakás – a modern lakás – kialakulása.” (Vasvári László: A korszerű kislakás építészeti szempontból. In: Szegedy-Maszák Aladárné - Stumpf Károlyné (szerk.): A magyar úriasszony otthona. Az otthon kultúrája. Budapest, 1934. 13.)

„A mai emberek nagyobb része már nem illik bele az ilyen lakásokba és nem is akar ilyenekben lakni. Itt van közöttünk egy új generáció, amely keresi a számára legjobban megfelelő utat lakásának kialakításában is.” (Kaesz Gyula: A kislakás belső berendezéséről. In: Szegedy-Maszák Aladárné - Stumpf Károlyné (szerk.): A magyar úriasszony otthona. Az otthon kultúrája. Budapest, 1934. 27.)

A lakhatás kérdésének és a korszerű lakás alaprajzi megteremtésének középpontba kerülése az építészi gondolkodásban az építészeti kommunikáció új csatornáit hívta életre. A lakhatásról és az alaprajzról való kritikus gondolkodás az építészek írásbeli megnyilatkozásának növekedésével, szakmai, de egyben a nagyközönségnek is szánt írások publikálásával járt. A kérdés tárgyalásának jellegzetes keretét képezték az alaprajzi kritikák, a lakásbeosztás feletti építészi viták, lakótérhasználati megoldások és típusalaprajzok közzététele, illetve az alaprajz tervezése során követett elvek fejtegetése, ütköztetése. Az építészi ábrázolás eszközévé váltak az olyan axonometrikus és alaprajzi ábrák, amelyeken a bútorok elhelyezése is megjelent. Az ilyen típusú ábrák az engedélyezési terveknek ugyan továbbra sem képezték részét, azonban szervesen illeszkedtek bele mind a szakmai, mind a laikusoknak szánt építészeti publikációkba. Mindezek mellett új – nemzetközi – műfajként teremtődött meg a lakhatással kapcsolatos építészeti kiállítás, amely a publikálás megnövekedésével együtt a nagyközönség építészeti felvilágosítását, nevelését szolgálta. Magának a lakáskiállításnak több típusa is kialakult. A lakberendezési bemutatók mellett markáns műfajt jelentett a propagandisztikus célú kiállítás, olyan újonnan kitalált vizuális eszközökkel, mint a montázstechnikát alkalmazó tablók és az építészeti modellek, valamint az ekkor megjelenő és elterjedő mintalakótelepek megnyitása a szakmai és a laikus közönség előtt azok felépültével. A lakások alaprajzi beosztásával kapcsolatos kritikák, vélemények, viták olyan fórumokon is megjelentek, mint a háztartási tanácsadó könyvek vagy a napilapok.
A lakhatási reform véghezvitele szempontjából alapvető problémát jelentett Budapesten a magántulajdonú bérlakásrendszer dominanciája. A tulajdonviszonyok terén a két világháború között sem történt változás, így a vállalati és a magánszemélyi tulajdonban álló bérházak uralták továbbra is a budapesti lakáskínálatot. Ez a körülmény a lakhatási reformot megcélzó mozgalom számára nem jelentett kedvező közeget, mert sem az egyidőben való tömeges, ezért gazdaságosabb építkezésnek, sem pedig az alaprajzi kísérletezésnek és a típustervek kidolgozásának nem biztosított kereteket. Az új építészet más országokbeli és hazai hívei a lakótelepek építésére tekintettek úgy, mint a korszerű lakás megteremtésének eszközére: „a bérlakás egészséges alaprajzi megoldása csakis szakszerűen megtervezett lakótelepek során fog előállani”. (Kotsis Iván: A közeljövő lakásépítési programmja. Magyar Építőművészet, 1942, 8, 178.) Kotsis Iván úgy vélte, hogy a holland, német, osztrák lakótelepes építkezés az I. világháború után javított a lakások színvonalán, és az itt kialakult helyes lakástípusok tudtak visszahatni a belterületi bérházakra is. A modern építészeti elveken, mindenekelőtt a kísérletezésen alapuló lakótelep-építés azonban Budapesten nem bontakozott ki.
Az alaprajzi reformot megvalósítani szándékozó építészi gondolkodásnak egyik meghatározó problémája volt a családi ház és a többlakásos ház közötti dilemma. Noha az építészek a többlakásos házaknak a beépítési mód modernizálásával egybekötött alaprajzi megújítására, valamint a családi házak sorházas telepként való építésére tekintettek úgy, mint a budapesti lakáskérdés megoldásaként járható útra, és elutasították a város rossz irányú, külterjes növekedésével járó egyedi családi házas építkezést, az új építészet propaganda-tevékenysége mégis döntően a családi ház-építés megjavítására összpontosult. Ennek magyarázata abban állt, hogy „az összes lakófajták közt a családi háznál biztat legtöbb eredménnyel a közönség építészeti nevelése, mert az a saját otthon megalkotásánál a legfogékonyabb”. (Orbán Ferenc: Kertes házak. Tér és Forma, 1932, 11, 349.) A célok és a megvalósulás közötti ellentmondást tudatosítva annak feloldására, illetve az ellentétes irányú elképzelések összeegyeztetésére tett kísérletet Forgó Pál. A modern, társadalmi kategóriákhoz nem kötött lakhatási forma, a korszerű kislakás megteremtését gazdaságossági alapon ő is a többlakásos házban látta, viszont úgy vélte, számolni kell azzal, hogy Budapesten az önálló családi ház képezi változatlanul a lakhatási eszményt. Megoldásként a családi háznak a korszerű kislakás alaprajzi elvei szerinti megújítását javasolta: „Ma azonban még építtető és építész teljes érdeklődéssel kell forduljon a probléma felé: Hogyan építsünk korszerű, jó, olcsó, egyedülálló lakóházat? Hogyan tervezzünk főleg a ma annyira keresett kislakást tartalmazó családi lakóházat? […] Az építésznek elsőrendű kötelessége, hogy a korszerű kislakásépítés eddigi eredményeit családi házépítésnél is alkalmazza, ha mégannyira sorozatos, nagybani építés részére is alakultak azok ki.” (Forgó Pál: Sorház, bérház, családi ház? (II.) Tér és Forma, 1929, 8, 324.) Ennek a kompromisszumnak a jeleként a különböző műfajokat (tanácsadó könyvek, kiállítások) átfogó újfajta építészi tevékenység, a lakosság építészeti nevelése is elsősorban a családi házakra irányult. Jellemző módon nyilvánult meg ez a választás a Budapesti Nemzetközi Vásáron 1933-ban rendezett „Hogyan építsünk?” című kiállításon, ahol építészeti terveket és modelleket – összesen hetvennyolc darabot – családi ház, nyaraló és víkendház témában állítottak ki, többlakásos házakra vonatkozóan viszont nem.
Voltak olyan építészek, akik a „saját otthon”-eszme többlakásos házak terén érvényesülő irányában, a társasház, illetve öröklakás terjedésében láttak lehetőséget a lakásépítés megújítására. Volt, aki úgy vélte, hogy a társasházak a bérlakásokkal szemben sokkal inkább lehetővé teszik a leendő tulajdonosok egyedi igényeinek figyelembe vételét, és a jó minőség megteremtését: „A mégis lassan meginduló építkezések során a közönség körében nagy figyelem fordult a társasházak felé, amelyeket pedig építészeti szempontból a legnehezebb megoldani. Az egyszerű bérházaknál bizonyos sablonok ismétlése előtt áll az építész, a társasházaknál azonban rendszerint felfokozott igényű és egyéni kívánalmakkal fellépő közönségnek kell tervezni […].” (Felépült a Bécsikapu-udvar házszövetkezet társasháza. Városfejlesztés, 1931. december 21., 10.) Kaffka Péter a társasházakban a típusotthonok megteremtésének lehetőségét látta. (Kaffka Péter: Budapesti lakásépítés. Magyar Szemle, 1931. április (11. kötet 4. szám), 358–366.) A modern építészet vonalát képviselő építészeti folyóiratban, a Tér és Formában 1942-ben egyenesen olyan írás jelent meg, amely a lakóház-építésből kizárta volna a magántulajdonú bérházat, s jogi formaként kizárólag a családi házat, a társasházat, illetve szövetkezeti házat, valamint a közületi bérházat engedte volna meg.
Az új építészet által elképzelt alaprajzi reform azonban a gyakorlatban végül nem kapcsolódott össze az öröklakás-mozgalommal. Az öröklakásos társasházak építése terén az építészek által kívánt alaprajzi kísérletezés nem zajlott, noha a bérháztól eltérő jogi forma valóban együtt járt a lakástulajdonosok alaprajzi igényeinek figyelembevételével: „Az öröklakásnak mindig jó beosztása lehet, mert a tervek a vevő szeme előtt, a vevő szájaíze szerint készülnek, szinte mindenki maga építheti a lakást.” (Az örökvásárlás kiskátéja. Az „Öröklakás”, 1931. május, 2.) „Az építkezés folyamata alatt figyelembe lehet-e még vétetni egyes kívánságokat, amik a szobák méreteinek, beosztásának változtatására vonatkoznak? – Igen. Minden teljesíthető kívánságot figyelembe veszünk, hogy mindenki a legteljesebb mértékben meg legyen elégedve.” (Uo.) A városon belüli elhelyezkedésük a lazább beépítésű területeken, nagyobb arányban Budán, a zártsorú építési módtól való elszakadást is lehetővé tette, ezáltal a korszerű lakás higiéniai elveinek – levegősség, világosság, az eltérő funkciójú szobák megfelelő tájolása – érvényre jutásával, az új építészet hívei által propagált alaprajzi rendszer viszont nem jelent meg bennük. A társasházak lakáskínálata döntően a közvéleményben a modern lakással azonosított hallos lakástípusból állt. A társasházépítő vállalkozások és az öröklakás-tulajdonosok e lakástípus melletti választása egyértelműen arról tanúskodott, hogy a modern lakás döntően higiéniai, illetve komforttal kapcsolatos elvárásokkal azonosítódott a középosztályi gondolkodásban, s nem vált részévé a fogalomnak az alaprajzról alkotott képzetek gyökeres átalakulása, szerves összefüggésben az ember- és a családkép átformálódásával (hálófülkés lakás).
A változás elmaradása ugyanakkor ennél átfogóbban, a budapesti lakhatás egészét érintően is jelentkezett. Az új építészet hívei a két világháború közötti budapesti lakhatást az alaprajzi megújulás hiányaként és a hallos lakástípus formájában egyfajta káros, rossz irányú alakulásként élték meg. A helyzetet a maga egészében az alaprajz megreformálásának és a modern tömeglakás, a korszerű kislakás megteremtésének lázában égő nemzetközi lakásépítés haladó irányától való elmaradásként értékelték. A nemcsak szakmai fórumokon, hanem a nagyközönség számára is naprakészen ismertetett nemzetközi modern építészeti események és eredmények viszonyítási pontot képeztek. Az új építészet nemzetközi alaprajzi gondolkodásának és kísérletezésének esszenciájaként Frankfurtban kiadott kötetről, a Die Wohnung für das Existenzminimum-ról még a megjelenés évében, 1930-ban ismertetés jelent meg, amelynek szerzője, Müller Pál azt állította, hogy Magyarországon ezen a téren még az első tapogatózó lépésekre sem került sor. (Müller Pál: Die Wohnung für das Existenzminimum. (Könyvismertetés.) A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, 1930, 19–20, 160–161.) Több mint két évtizeden keresztül állandó kritikaként tértek vissza azok a helyzetértékelések, miszerint „a városépítés, az egyes objektumok elrendezésének, alaprajzának kérdései sehol sem érintetnek, kísérlet, kipróbálás tárgyává nem tétetnek, a közérdekű és magánérdekű építőtevékenység részéről egyforma elhanyagolásban részesülnek.” (Forgó Pál: Sorház, bérház, családi ház? (I.) Tér és Forma, 1929, 6, 250.) „Az alaprajzi beosztást a modern építészek a háború utáni években egészségesen megreformálták. Nálunk Magyarországon a korszerű építészet, valamint a modern lakásberendezés és a modern bútorok nem tudtak annyira elterjedni, mint külföldön. Ez elég szomorú jelenség. […] Nálunk ezen a téren még a nyomasztó helyzet dacára sem változtak a viszonyok, pedig minden tekintetben, úgy gazdasági, mint praktikus, sőt esztétikai szempontból is igen kívánatos volna egy gyökeres változás.” („A 4 nagy fejezet.” 1. A családi ház. 2. Az öröklakás. 3. A telek. 4. Az építőhitelek és az építőtakarékok. Budapest, [1933.] 31. és 33.) Tíz évvel később Kotsis Iván még ugyanígy írja le a magyarországi helyzetet: „nálunk a lakásalaprajzi kérdések nincsenek kellőleg kimunkálva, vagyis nincsenek meg azok a tervszerűen kialakított lakástípusok, amelyek a nagytömegek igényeinek megfelelnének”. (Kotsis Iván: Közép- és kislakások alaprajzi megoldásai bérházakban. A Mérnöki Továbbképző Intézet 1941. évi tanfolyamainak anyaga. 2. füzet (A Mérnöki Továbbképző Intézet Kiadványai V. kötet 2. füzet) Budapest, 1942. 1.) S még 1944-ben is, mintegy az eltelt legalább két évtized törekvéseinek összegzéseként is az hangzott el, hogy „az építészek meggyőzték egymást arról, hogy jobb lakásokra van szükség, csak éppen az építtetőket és a lakókat nem tudták mindeddig meggyőzni”. (V. I.: Kislakásos bérház Budapesten. Tér és Forma, 1944, 4, 68.)

Nagy Ágnes