Modern budapesti garzonlakások az 1930-as években
Az egyszobás lakás az 1930-as évek elejéig egyet jelentett a munkáslakással, és ezt a stigmát az új bérházak kislakásai is magukon hordozták. Indulásának évében, 1928-ban a Tér és Forma folyóiratban Padányi Gulyás Jenő egyértelműen mint munkásoknak közületileg építendő, nevelő hatású lakástípusról beszélt a modern kislakásokról. Öt évvel később ugyanitt publikálták Oblath György és Preisich Gábor terveit, amelyekben a tervezőpáros egy erzsébetvárosi telektömb régi lakásai helyett egészségesebb és „megfelelő napfényhozamú” modern bérlakásos tömböt vetett papírra. Az egyszobás kislakást ők is elutasították, mint „helytelen” típust, csupán néhány, kizárólag egyedülállóak számára tervezett „garszont” tüntettek fel a tervdokumentációban. A telek 500 akkori lakásának majd fele komfort nélküli, egyszoba-konyhás lakás volt, amelyek kiváltására a kétszobás komfortos lakástípust találták a legmegfelelőbbnek. 1936-ban Kozma Lajos védelmébe vette a középosztályi kislakások „minimál-helyiségeit”. A kisebb lakástér szerinte „nem szegénységet, nem fogyatékosságot jelent”, hanem a lakó érdekében végigvitt „tervszerű elgondolást”. Szembeállította a térpocsékoló régies építésmódot a „kényelmi és használati pluszt” nyújtó takarékos térhasználattal. Fischer József 1938-ban közölte egy Thököly úti modern bérház terveit az épület rentabilitási adataival együtt. Az épület tervezett kilenc lakásából három volt háromszobás, három egyszobás és három garzon típusú lakás. A befektetés 9%-os hozamot ígért az építtetőnek. Fischer kiszámította, hogy 4%-os – még mindig tisztességes – haszon mellett is érdemes lenne akár közületi kislakásépítésbe is kezdeni, így a 700 pengős garzonok, illetve a 900 pengős egyszobás lakások már 320–340 pengőért kiadhatóak lennének.
Miközben a harmincas években az építész szakma elfogadta a középosztályi egyszobás kislakások térnyerését, az aggódó vélemények sem szorultak vissza. Tímár Márton az egyetlen lakóhelyiséget tartalmazó, az „egyse rendszert propagáló” garzonok családos lakóiért aggódott. Számukra holland–német mintára négy olcsó, külön hálóval tervezett (így már gyermeknevelésre is alkalmas) lakástípust talált ki: a lakókonyhás egy-, illetve kéthálós, valamint a nappaliból, konyhából és egy, illetve két hálóból álló kislakást. 1941-ben Bierbauer Virgil radikálisabb hangnemben kelt ki a garzonok és az egyszoba-hallos lakások ellen:
„Amíg a régi szoba-konyhás lakásokban, a 20 m2-es lakószobában és a 8 m2-es konyhában az asszociális viszonyok dacára a munkásosztály gyermekeket nevelt fel, az 1200–1500 bérű garzonlakásba költöző fiatal házaspár óvakodni fog a gyermektől, az 1800–2000 pengő bérű egyszoba-hallos lakásban sem lesz jobb a helyzet, mert a hallnak nevezett napfénytelen és szellőzhetetlen, sokajtós, sötét lyukban legfeljebb bridzselni lehet.” Cikkében a szoba-hallt „nemzetellenes visszaélésnek”, a garzont „a családok gyermekhez való jogát, sőt kötelességét csorbító” lakástípusnak bélyegezte.
Az 1930-as években a magyar modern építészetben és építészelméleti szövegekben is megjelent, elsősorban Kozma Lajos munkáiban, a minimális lakás (a korabeli magyar lakáspiacon ennek megfelelője lesz a garzon) és a minimális helyiségek tervezésének ötlete. Kozma a Tér és Formában publikált a Kislakások minimal-helyiségeiről (1936) című cikkében összegezte a funkcionális, racionalizált kislakás és a minimális helyiségek helyes tervezési elveit, a megfelelő alaprajzi elrendezés ismérveit. Kiemelte, hogy a kislakások minimális helyiségei nem a spórolás, hanem a helyes méretezés eredményei.
„A takarékosság nem takarékoskodást, nem szegénységet, nem fogyatékosságot jelent, de jelenti az egész vonalon egy olyan tervszerű elgondolás végigvitelét, mely végeredményben a lakó érdekében történik.”
Önmagában a helyiségek tágasságából, a „régies építési mód térpocsékoló dogmájának” követéséből nem következik a konyha, fürdő, előszoba, cselédszoba megfelelő használati értéke.
„…a használati érték függ az ajtók, ablakok helyes méretezésétől, és azok értelmes elhelyezésétől, függ a szélesség és hosszúság helyes arányától és nem utolsó sorban a berendezési tárgyaknak, a helyiség eme szerveinek funkcionális elhelyezésétől is.”
Tehát a régi lakások nagy helyiségeinél sokkal magasabb használati értéke lehet egy 4 m2-es fürdőnek vagy egy 16 m2-es szobának, ha azokban a berendezési tárgyak, ajtók, ablakok a helyükön vannak. Ezekben a minimális helyiségekben beépített bútorokkal kárpótolják az elveszített légköbméterekért az építtetők a lakókat. Az első világháború utáni lakótelepek és építőkiállítások „kis” konyháinak – Kozma szerint – a gyorsvonat étkezőkocsi-konyhái voltak az előképei. A mindenki konyhájának modern berendezési tárgyait felfedezte magának a nagyipari termelés, így született meg a kiöntőkagylóval kombinált mosogató, a kis helyen elférő gáz- és villamostűzhely vagy a villamos jégszekrény, az árammal működő takarítógépek. Kozma a modern kislakások berendezési tárgyairól, az új konyhai eszközökről, de később magáról a modern kislakásról, garzonról is úgy beszél, mint egy mindenki számára elérhető, minimális lakberendezési, lakhatási szintről. A valóságban az 1930-as, kora ’40-es évek magyar lakáspiacán a modern minimális lakások – a garzonok – drága és kevesek számára elérhető lakástípusokként jelentek meg.
A Kozma-féle kislakásban a fürdőszoba kitüntetett szerepet kap, a lakás „egészségügyi központja” lesz, az első olyan helyiség, amely őszintén dísztelen és helyt ad a „valódi kvalitásanyagnak, és az átgondolt, átnemesített tiszta formának”. A WC-csészéről Kozma szinte már ódát írt: „A fájansz wécé-csésze, a funkcióhoz tökéletesen idomuló sima és leegyszerűsített formájával, tanítómestere lett minden későbbi berendezési tárgynak: őszinteségében, anyagszerűségében, technikailag átgondolt formaadásban ő lett az igazi »dísztelen« használati tárgy.” Egy évvel később, 1937-ben, szintén a Tér és Formában jelent meg Kozmától A hotel-szoba alaprajza című tanulmány. Az építész itt is egy a funkcionalitás mentén szervezett lakótérről beszél, a racionális alaprajz szervezte hotel-szoba formájában, amely egész felépítésében, mobilizálható vagy a szorosan falhoz épített helytakarékos berendezési tárgyaiban (ágypamlag, beépített bútorok) sok hasonlóságot mutat a garzonlakásokkal. Kozma 1940-es kötetében, Az új házban családi házak tervezéséről értekezik, de itt is a funkcionális, gazdaságos kialakítású, a szigorú alaprajz-organizátor által tervezett racionális lakótér kialakításának problémája szervezi a könyv szövegét. Ahogy szinte az összes megfelelő alaprajzú, elrendezésű lakás/lakóház témára megoldást kereső modern építész, például a sokat hivatkozott Le Corbusier is, Kozma „szinkronban” foglalkozott/gondolkozott a városi lakás és a különálló ház alaprajzi kérdéseiről.
Kozma Lajos a megtervezett, megvalósított garzonjaiban is tartotta magát az elméleti cikkében lefektetett alapelvekhez, és nemcsak a lakások alaprajzát, hanem gyakran azok összecsukható, tértakarékos berendezését (mint az otthonok szerves összetevőit) is megtervezte. Két legismertebb modern bérháza a belvárosi Régiposta utca 13. szám alatti, Dénes Vilmossal közösen tervezett, csak garzonokat tartalmazó lakóház és a Margit körúton felépített Átrium-ház (ebben szintenként három garzonlakást alakítottak ki, és a földszinten egy filmszínházat is terveztek az épületbe).
Utóbbi „…garzonlakásaiban beépített ruhásszekrény, szekrény-konyha, fürdőszoba csatlakozott a szobákhoz. [Kozma] a lakószoba berendezésére is közölt tervet, alacsony bútorokkal, amelyek helyes elrendezésével megfelelően nagy, összefüggő tér maradt.” Tóth Tímea a Régiposta utcai garzon-ház lakásairól, berendezéséről így ír:
„A garzonlakások kialakításánál az építészt ugyanazok az elvek vezették, mint a Margit körúti bérház esetében: s legkisebb helyen a legtöbb funkciót ellátó beépítéseket alakította ki. Így minden lakásba beépített szekrény-konyhát tervezett, amelyben a mosogatótól a fűszerek elhelyezésére szolgáló üvegpolcig minden elfért, ezenkívül külön szennyesszekrényt, beépített ruhásszekrényt és könyvespolcot.”
Kozma a modern bútorokat tehát a garzonok szerves részének tartotta, amelyek szükségesek a jól funkcionáló kislakáshoz. Miután ezek a lakberendezési tárgyak – Kozma tanulmánya szerint – a tömegtermelés részévé, „mindenki bútoraivá” váltak, „a kislakás is olyan általános szükségletté [lett], mint a kisautó -: tömegtermelés a kvalitás szempontjaival a tömegszükségletek számára.”
A tervező szerint azok az emberek, akik régebben csak idegen lakások szobauraiként élhettek, a garzonokkal „még a legegyszerűbb megoldásnál is, ahol az előszoba az ő beépített szekrényeivel pótolja a »szekrényszobát«, ahol a fürdőszoba mellé csak kis szekrény-konyha jut, rendkívül használható lakósejt[hez juthatnak]”. Ezek a lakósejtek a racionális térkihasználás okán gyermektelen házaspárok számára is megfelelőek Kozma szerint. Kozma a funkciót és az esztétikai szempontokat magas színvonalon egyeztette össze, példa erre a garzonházba tervezett fürdőszoba is.
„A higiénés követelményeket kielégítő felszereléseken kívül – szájmosóval kombinált mosdó, fürdőkád, vécé, bidé – minden a kényelmet szolgálta: sín a zuhanyfüggöny számára, mennyezetbe süllyesztett olvasólámpa, világítóablak és szabályozható szellőzőnyílás, falba épített fogódzó, szappan- és szivacstartó. Optikai egységét az építész úgy teremtette meg, hogy a japán tatami mintájára – minden tárgyat a csempeméret többszörösével méretezett. A fekete-fehér burkolatokat a mennyezeten merész, erős textúrájú, viaszolt olajfestés egészítette ki.”
Az új, kisebb alapterületű, modern lakásokba tehát az 1930-as években a súlyos, terebélyes bútorok helyett könnyű, egyszerű, kis helyet foglaló lakberendezési elemeket terveztek.
Kozma Lajos említett két modern bérházának épület, lakás és lakberendezési terveit is ismerjük a Tér és Formában publikált rajzok és fotók alapján, a bérlőkről pedig az 1941. évi lakásívek alapján alkothatunk képet.
A Régiposta utca 13. szám alatt épített bérházában 1941-ben a bérlők legnagyobb számban egyedül vagy valamely rokonukkal (felnőtt gyermek, testvér) éltek a kislakásokban.
A belvárosi épületben az üzlethelyiségek, illetve a két házmester mellett kizárólag garzonlakások kaptak helyet, amelyeket kiemelkedően magas, 1300 pengő plusz rezsi (kb. 1600 pengő) nagyságú összegért adtak ki. A garzonház 16 lakásából mindössze egyetlen olyan akadt, amelyet nem egyedülálló személy bérelt ki. 7 egyedülálló nő és 8 férfi lakott az épületben. A nők nagyobb része a munkaerőpiacon inaktívként, özvegyi nyugdíjból, vagy magánvagyonából tartotta fenn magát, a három dolgozó – ruhakereskedő, fűzőkészítő iparos és tisztviselőnő – főbérlőnő mellett. Az egyedülálló bérlőnők között szerepelt Hatvany Lajosné Marton Erzsébet neve is, aki ekkor már elvált báró Hatvany Lajostól, a gazdag gyártulajdonos családból származó írótól, kritikustól és mecénástól. Marton Erzsébet az 1941. évi népszámlálási adatfelvétel idején háztulajdonából élő bérlőként szerepelt a lakásíven. A második világháború után New Yorkba költözött, ahol 1954-től színházi darabok közvetítésével foglalkozó ügynökséget vezetett, egészen 90 éves korában bekövetkezett haláláig. Az egyedülálló férfiak jellemzően nőtlen magántisztviselők voltak (banki tisztviselő, bankigazgató), de akadt közöttük parlamenti képviselő és újságíró is.
A Margit körúti Átrium-ház 29 lakásából 17 otthon volt garzonlakás, amelyen kilenc egyedülálló (öt nő, négy férfi) és nyolc kétfős háztartás osztozott. Itt a Régiposta utcánál lényegesen alacsonyabb, 700–900 pengős (rezsivel 900–1100 pengő) lakbérrel adták ki a garzonokat. Az egyedülálló női garzonbérlők valamennyien dolgoztak, magas presztízsű állásokat betöltve. Egy 41 éves, hajadon főorvos-helyettest, országházi tisztviselőnőt, és az országgyűlési könyvtár tisztviselőnőjét is megtalálhatjuk közöttük. Az Átrium-házban élő egyedülálló nők 40 évhez közeli hajadonok (illetve egy elvált asszony) voltak, míg a Régiposta utcában a garzonlakó nők között 55–65 éves özvegyeket, illetve 40 év körüli elváltakat találunk. Kozma belvárosi garzonházához hasonlóan az egyedülálló férfiak javarészt itt is a nőtlen magántisztviselők köréből kerültek ki. A Margit körút 1930-as években épített modern bérházainak garzonlakásaiban az egyedülálló férfiak mellett felbukkannak magas státusú nyugdíjas (operaházi tag), katona (honvéd százados) vagy pályájuk elején álló egyetemi hallgató elvált, nőtlen férfiak is. Pfannl Egon építész szintén megtalálható az 1941-es íveken még eltartott, egyedülálló, nőtlen építészhallgatóként. A Margit körúti nyolc kétfős háztartásból háromban élt (tisztviselő) házaspár, háromban idős anya és felnőtt gyermeke, illetve egy ilyen háztartásban két testvér (34 éves, elvált, egyetemi tanársegéd nő, 32 éves, hajadon, gyógyszerész húgával), egyben pedig idős férfi vendégként bejegyzett férfi lakótársával.
Az 1930-as években épített modern garzonlakások tömeges térfoglalása a bérlakáspiacon sokféle reakciót váltott ki, például garzonlakásos lakberendezési tervek jelentek meg a korabeli építészeti lapok, főleg a modernista Tér és Forma hasábjain, lakberendezési tanácsadók foglalkoztak a kislakás megfelelő tértakarékos bebútorozásával, de irodalomi szövegek vagy a későbbi visszaemlékezők témájául is szolgált a nagyvárosi modern kislakás-típushoz kötődő toposzok bemutatása.
A Tér és Forma 1935 utáni lakberendezési cikkeiben egyöntetűen egyedülálló bérlőknek való lakóegységként jelentek meg a garzonlakások, amelyekben most már nem csak agglegények, hanem egyedülálló, napközben dolgozó, háztartás nem vezető, nagyvárosi nők is élhettek.
Vágó Dezső 1936-ban publikált „garszon-nő” szobaterve egy kombinált nagyszoba képét mutatja, amelyben három szoba: egy nappali, egy dolgozószoba és egy háló funkciói egyesülnek. Mindegyik szobafunkciót egy-egy sarokba rendezett, könnyű kisbútoregyüttes képviseli. Velits Miklós szintén 1936-ban megjelentett cikkében bécsi dolgozó nők számára készített garzonlakás berendezési tervét ismertette meg a lap olvasóival, írásában hangsúlyozva, hogy az elfoglalt nagyvárosi nő számára fontos sima felületű, könnyen takarítható bútorkollekciót készíteni. Legénylakástervet Fränkel György Kombinált szoba, kombinált bútor című lakberendezési könyvében találhatunk. Itt a tervező a garszonnő-berendezéseknél sötétebb tónusú, szigorúan a falhoz rendezett, egymáshoz simuló bútoregyüttest mutatott be, amely – kihúzható ebédlőasztalával, ágydíványával, könyv- és akasztós szekrényeivel – egyetlen térben valósította meg a régi ebédlő, háló, úriszoba hármasát. Vágó és Fränkel terveihez hasonlóan Nádor Kató is többfunkciós, kombinált lakószobák vázlatait publikálta, itt a lakó(k) nemének meghatározása nélkül.
A korszerű, tértakarékos bérlakásoknak, Nádai Pál szerint, természetes velejárója – az eddig bemutatott lakberendezési cikkekben is felbukkanó – korábbi több szoba funkcióját egyben összesűrítő kombinált szoba megjelenése (nemcsak a garzonoknál, hanem például a kétszobás 3-4-5 funkciós otthonok esetében is). Ezek berendezésénél szem előtt kellett tartani, hogy a kor asszonyai hivatalba jártak, nem telik háztartási alkalmazottra, így a bútorokat kellett szolgáknak, gépeknek tekinteniük, akik/amelyek segítik a háziasszonyi munkákat. Nádai szerint az amerikai dolgozó asszonyok életét már ilyen szolga-gép berendezések, gépesített otthonok segítették az 1930-as években.
„Este van, mikor hazajön az irodából. Lakószobája falán megnyom egy villanygombot, szinte észrevétlenül kinyílik a falnak egy síkja. Leereszkedik két ágy, persze megvetve. Reggel takarítás géppel. Teázás villanyfülkével. Gyors szellőzés. Az asszony újra munkába siet. Újra megnyomja a gombot. Egy könnyű motor visszaemeli a két ágyat a falra s rájuk borul a rácsos ajtó. Mi még nem tartunk itt, de ebben az irányban haladunk.”
Verő-Valló Judit
(2024. május)
