Szobabérletből saját otthonba. Hegedős Károly építész garzonotthona és garzonélete a Pannónia utcai garzonházban 1934–1936 között
Hegedős Károly építész, saját életéről, a gyermekkorától az írás jelenéig (az 1950-es évekig) tartó kilenc, egyenként 700–900 oldalas visszaemlékezés-sorozatot készített, amelyeket a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Levéltára őriz. A szövegfolyam 1952-ben írt, Új honfoglalás címmel ellátott VI. kötete a szerző 1933 ősze és 1939 nyara közötti életét mutatja be, elsősorban a szerző lakhatási élményeit feldolgozva, mint például Hegedős szoba- és lakáskeresési kálváriáját, lakásainak részletesen dokumentált megtervezését, berendezését. Az 1938-ig egyedülállóként élő építész életének központi problémája volt ebben az időszakban a stabil egzisztencia megteremtése mellett a megfelelő minőségű lakhatás biztosítása. Két évtizednyi szobabérlőség után Hegedős ugyan tartott a magas lakbérektől, nehezen megfizethető lakhatási költségektől, de már nagyon vágyott saját lakásbérletre, önálló otthonra. Lakásproblémáira végül a korszakban népszerű, nagy számban épített garzonházak egyikében, a szobabérleteiben fizetett költségeknél nem sokkal többért bérelt, garzonotthona lett a megoldás.
Szobabérletek
Hegedős a VI. kötet kezdetén 38 éves, önálló tervező építész (állástalan építészmérnök) volt, aki tizenegy, Romániában töltött év után gyenge fővárosi szakmai kapcsolati hálóval, de viszonylag erős és hatékony családi, baráti kapcsolatrendszerrel próbál új életet kezdeni. Megélhetését első fővárosi hónapjaiban a havi 300 pengős Fischer-féle hadisegély biztosította. Ebből a járadékból az építész 1933 szeptemberétől a Ferenc körút és az Üllői út találkozásánál, egy a Tűzoltó utca elején lévő bérházban bérelt szobát barátjával, a szintén állástalan építészmérnök Tabéry Ivánnal együtt. A Tűzoltó utca 3. alatti lakóház az építési telket teljesen körbefonó, középen apró, sötét kútudvart hagyó kisebb bérház volt. Hegedős szobája ugyan a Tűzoltó utcára nézett, de az utca ezen szakaszát nagyon szűkre szabták, a szemközti házsor igen közel helyezkedett el. A második emeleti, utcai, háromszobás lakásban 1933 őszén egy harminc éve özvegy, 70 év körüli asszony és 45 év körüli leánya élt, akik a családfő halála óta a lakás belső, hátsó udvari fertályára, a cselédszobába-konyhába visszahúzódva, szobáik kiadásából tartották fenn magukat. Hegedősnek elég borús emlékei maradtak erről az olcsó és nagyon nyomasztó lakásról. Az építész napi 1, havi 30 pengőt fizetett a szobáért „ágyneművel, takarítással, kiszolgálással együtt”. A lakbért kéthetente előre kellett leadnia a főbérlőnek. Hegedős ugyan sokat zsörtölődött a kopott, szegényes lakás miatt, de anyagi helyzete bizonytalansága okán nem mert drágább, jobb színvonalú bérleményt keresni. Tabéry Iván nősülése nyomán vetődött fel először benne „egy kicsit emberségesebb lakás” keresésének ötlete. 1933. november végén Hegedős nagyobb összeghez jutott, a legnagyobb szükség idején 800 pengőt kapott kézhez (többhavi elmaradt hadisegélyt folyósítottak egyben), ebből 360 pengőn 50 kiló tojásbrikettet és 20 kiló aprított tűzifát vásárolt szobája és a fürdőszoba felfűtésére. Hegedős ekkor, téli tüzelője beszerzése után rájött (a fűtés nem képezte a szobabér részét), hogy ez a költség gyakorlatilag megduplázza a lakbérét. 1933 telén az építész végre stabil álláshoz jutott, Fodor Sándor miniszteri tanácsos hívta a Fővárosi Közmunkák Tanácsának mérnöki osztályára, havi 300 (nettó 272) pengős fizetéssel, amely a korszakban, ha nem is magas, de átlagos kezdő bérnek számított. Fix állás mellett Hegedős már ki mert venni egy magasabb lakbérű, újlipótvárosi, modern bérházi szobabérletet a Korall utcában. Az újsághirdetés alapján talált modern lakás és szoba nagyon tetszett az építésznek szegényes, leromlott állapotú lakhelye után. A lakásba bekötötték a telefont is, amit beszélgetésenként 20 fillérért lehetett használni. A szállásadó család három tagból állt, a tőzsdeügynökként dolgozó családfőből, a háziasszony feleségből és a házaspár 20 év körüli szabadúszó újságíró fiából. Illetve volt egy negyedik lakótárs is, a cseléd, akit Hegedős a családtagok többszöri, részletes bemutatásánál nem említ, csak zsörtölődéséből tudhatunk létezéséről. Ebben a szobabérletben egészen más dolgok zavarták a szerzőt, mint a „szegénység szagú” előző bérleményében, leginkább személyes terének megsértését nehezményezte.
Szobabérlőként élt hétköznapjairól írva Hegedős úgy emlékezett, hogy a szakmai „megrekedtség” érzése (állástalanság, sikertelen tervpályázatok) a korabeli szűkös anyagi viszonyai (lakhatási, alapvető létfenntartási nehézségei) okozta rosszkedv mellett ekkoriban a családi életének kilátástalansága nyomasztotta leginkább. A nősülést felelőtlenségnek tartotta, hiszen nem „kapacitálhatott” egyetlen leányt sem közös szobabérleti nyomorgásra, jómódú családból származó vagy dolgozó, őt is eltartó feleséget, pedig „elvből” nem akart választani magának.
Bútortervezés a saját garzonlakásba
Az építész két évtizeden keresztül élt a legkülönfélébb szobabérletekben: pesti diákszállón, családi szállásokon Bukarestben, Kolozsváron. Ezek közül egyedül az 1913–1914-ben lakott pesti, Luther Otthon-béli saját szobáját emlegette jó szívvel, mint az egyetlen helyet, amelyben „én korlátlan úr voltam, s amiben engem, ha úgy akartam, senki sem háborgatott.” Hegedős 1934 őszén kezdett a szobabérletek után saját garzonbérletben gondolkodni, még Korall utcai szobabérletében el is kezdte megtervezni és legyártatni leendő garzonlakásának berendezési tárgyait. Az építészt az autonóm lakhatási tér hiánya mellett albérleteiben a leselejtezett, rozoga bútorállomány zavarta a legjobban.
Legelső bútordarabként a felül (három polcban) nyitott, alul egy polcon két ajtóval zárható könyvszekrény készült el, amelyre az évekig az útiláda alján tárolt, így addig nehezen hozzáférhető könyvek kerültek. Következő lépésként Hegedős egy ágyat szeretett volna beszerezni, visszaemlékezésében hosszan elmélkedik a kérdés korabeli megoldási lehetőségein: a rendetlen bevetett ágy vagy a kényelmetlen „díván” dilemmáján. Ahogy azt levezeti, az első világháború utáni új „polgári lakásideál” a kétszoba-hall a nappali-és hálószoba összeolvadását hozta, amelyből az éjszakai kényelmes alvásra és nappali üldögélésre egyaránt alkalmas kétfunkciós, naponta összecsukható rekamié korabeli megjelenése következett. Hegedős is emellett a bútordarab mellett döntött, főleg, hogy neki egyetlen garzonszobán belül kellett minden lakhatási funkciót megoldani. Hegedős a bútortervezésnél a tértakarékosság szempontjai mellett a berendezési tárgyak későbbi egyszerű karbantartását, takaríthatóságát (a szekrények politúros tetejűek lettek, így akár minden nap könnyen portalanítani lehetett őket) és könnyen mobilizálhatóvá tételét is szem előtt tartotta. Az építész a bútordarabok méretezésénél gondosan végigvette, rendszerezte saját igényeit, azaz, hogy a teljes 1934-es ruhatára mekkora helyen férne el, de ennél a helyigénynél kicsit nagyobb szekrényeket tervezett.
Hegedős számolt leendő garzonja és a még nem tervezhető, de remélt következő lakása(i) lehetséges méreteivel is, ezért két 90 és egy 65 cm-es szekrényt készíttetett (egy fiókos-fehérneműst, egy akasztós és egy felsőkabátoknak valót). Ezek egyenként elfértek az ablakok vagy ajtók közötti 1 méteres helyeken, összetolva – garnitúraként (egységes magasságúak, anyagúak, színűek voltak) pedig pont kitöltöttek egy ágynak való helyet vagy egy kétméteres falszakaszt. A szekrények mellé egymásra helyezhető szennyestartót és cipősszekrényt is tervezett Hegedős. Íróasztalt viszont nem készíttetett magának, mondván, az építészeknek ilyesmire nincs szükségük, nekik munkaasztaluk, rajztáblájuk van. Ezt a felfogását később megbánta, hiszen, ahogy írta, az idő múlásával összegyűlt okmányai „több Wertheim-zárral jól elzárható” íróasztalfiókot is igényeltek volna. Székekre is szükség volt az új otthonba, hiszen mindössze egy 1927-ben vásárolt zongoraszék vándorolt az építésszel szobabérletről szobabérletre, amelyen a tervezőasztal mellett ülve „pompásan lehetett rajzolni”, de másra nem volt használható. Hegedős karosszéken, „fouteuille”-ön pénz hiányában nem gondolkodott, a számára megfizethető Thonet-székeket pedig hónapos szobáiban „megutálta” (jegyzetei szerint egy Thonet-rendszerű bükkfa szék ekkoriban 9 pengőbe került). Az építész barátja Tabéry Iván a Heisler Bútorgyárból vett rajzszéket, „ahol nagyon olcsó, bükkfából készült széria-bútort árultak”. Végül innét érkeztek a komplett garzonlakáshoz hiányzó utolsó bútordarabok, a székek, fotelek, kisasztal. Hegedős összesen 108 pengőt költött ülőalkalmatosságokra (három székre, egy nádfotelre), illetve egy kis asztalkára (aminek 28 pengő volt az ára). Ennek a beszerzésnek a legizgalmasabb darabjai, az igazi modern külsejű, új formavilágú, Heisler-rendszerű székek voltak (rugós támlával, gurtnis, fekete-fehér nagy kockás ülőkével, bükkfából, darabonként 16 pengőért).
Ezzel össze is állt az új otthon teljes berendezése, már csak a „luxus-kellékek”, a szőnyegek, függönyök és a terítők hiányoztak. Hegedősnek az élete során lakott „sok össze-vissza színű, hónapos szobái fakult, kopott interieurjei után erős vágya [...] támadt egy élénk színekben játszó s kellemes szín-ellentéteket adó berendezésre”. Ennek alapját természetesen az általa tervezett bútorok színe adta, amit az építész a margitszigeti Nagyszálló átépítése során megismert Fischer bútorgyárossal gyártatott le. A textilek kiválasztása ehhez a „mély-dió-barna” színű, politúrozott bútorsorozathoz illesztve történt (a gurtnifonás révén a fekete-fehér sakktáblás székek farésze is mélybarna volt). Hegedős sokat „meditált” az akkoriban népszerű „magyar szövésű perzsa szőnyegek” beszerzésén, amivel kapcsolatban húga, Ilon intette óvatosságra. Ezek a szőnyegek gyakran silány anyagú, ritka szövésű, csak „szemre készült” szőnyegek voltak, amelyek 8-10 év (!) használat után ronggyá foszlottak. Hegedős Révész Jenő Teréz körúti üzletében szerezte be végül a „nagyon jó anyagú” szőnyegeit 135 és 65 pengőkért. A nagyobb szőnyeg a visszaemlékezés írásakor –1952-ben – ment tönkre.
Hegedős jól gazdálkodott saját tervezésű bútoraival, hiszen garzonja berendezése körülbelül 1300 pengőbe került, míg Kozma Lajos egy 1930-ban publikált cikkében, egy garzonnak megfelelően bebútorozott lakó-hálószoba árát 2000 pengőben adta meg. Az építész – két évtized távlatából visszatekintve is – elégedett volt „élete óriási eredményével”, az 1934 szeptemberében birtokba vett garzonlakásával, amelyben saját tervezésű mélybarna bútorai és az azokhoz válogatott textíliák, „kellemes, üde, élénk színhatású interieurt” eredményeztek. Hegedős garzonszobájának beosztását, a berendezések elhelyezését – a visszaemlékezésben megörökített – rajz alapján pontosan tudjuk rekonstruálni. Az előszobából belépve a csőszerűen hosszúkás szobában jobbra szorosan a fal mellett tárolópolcok, szekrények sorakoztak. Az építész a szoba terét körülbelül hasonló arányban három részre osztotta, három funkció köré szervezve, a padlóra helyezett két szőnyeggel jelölve ki a „szigetek” határait.
A garzonszobába lépve az első harmadot – az étkezőt – a nagyszőnyegen elhelyezett étkezőasztal fotelekkel alkotja (jobbra a fal mellett: szekrény, polc); a középső rész – a háló – rekamiéból kisszőnyeggel, székekből és a gördülő kis büfészekrényből (jobbra falba épített szekrény) állt össze; az utolsó, ablakhoz közeli harmad – a dolgozó – pedig tervezőasztalból, két székből és egy könyvespolcból épült fel (jobbra a fal mellett két polccal). A bútor-összeállítást Hegedős, aszerint, hogy éppen milyen kedve volt, átvariálta, a negyedköríves ablaknál elhelyezett napsütötte, dolgozó-sarok kivételével. A visszaemlékezésben bemutatott belülről-kifelé építkező – a használó igényei, a használati tárgyak helyigénye szerint – felépülő, funkcionális bútortervezői szemlélet, gondolkodásmód az 1930-as évek újdonsága volt. Nemcsak a lakóházépítésben lépett a korábban térgazdag, reprezentatív épületeket termelő szemlélet helyébe a „belülről felépített” lakás, ház gondolata, hanem – követve a lakásméretek zsugorodását – a súlyos, díszes, terpeszkedő bútorgarnitúrák divatját is egyre kisebb és praktikusabb bútorok váltották. Kaesz Gyula 1935-ben a Tér és Forma című lapban egy hosszú, szekrénytörténeti cikkben Hegedős korábban bemutatott szekrénytervezési metódusával megegyező szemléletű cikket publikált. Ebben leírja, hogy a szekrény nem „dísz, műtárgy”, hanem „használati tárgy”, amelyet „vissza kell vezetni az emberi alapméretre” és az abban elhelyezett tárgyaknak kell kihatnia annak méretére, formájára.
Garzonház a Pannónia utcában
A Korall utcai albérletétől csak néhány lépésnyire, a Pannónia utca 34. számú garzon-bérházban találta meg végül Hegedős Károly első saját főbérleti otthonát. Az 1928-ban átadott garzonház öt szintjén ekkor összesen 101 garzonlakás helyezkedett el, szintenként 17 (a négy emelet és a manzárdszint beépítése mellett a földszinten is kialakítottak 16 garzont és egy házmesteri lakást). A földszinti garzonsort az épület átadása után nem sokkal, 1929-ben, üzletsorrá alakították át (nyolc kisebb üzlet, egy söröző és egy vendéglő számára) úgy, hogy az udvar felé maradt egy házmesteri lakás és egy szoba-konyha kialakítva az épület fűtőjének. A következő években a garzonházban több átalakítás is történhetett, hiszen 1941-ben a földszinti üzletek mellett már ismét 100 garzonlakást adtak bérbe az épületben (a félemeleten is találhatunk ekkorra kislakásokat). A garzonlakások szállodaszerűen, az épületen belüli, hosszú folyosóról nyíltak. Egy-egy kislakás 24-25 m2-es volt, kicsi előszobából, fürdőszobából és 17 m2 körüli szobából állt.
Visszaemlékezésében Hegedős élete legszebb időszakaként mesél a garzonlakásában eltöltött éveiről. A saját igényei, ízlése szerint berendezett garzonlakásában az építész talán a terének, idejének és erőforrásainak beosztása felett megszerzett teljes szabadságot élvezte a legjobban. A garzonlakásáért fűtéssel, állandó melegvízzel havi 75 pengőt és a takarításért még havi 15 pengőt fizetett. A garzonház minden szintjén külön takarítónő dolgozott, akinek szolgáltatásait a bérlők, ha akarták, igénybe vehették (ők nemcsak a lakások rendben tartásában jeleskedtek, hanem a garzonházon belül keringő információkat, pletykákat is begyűjtötték és terjesztették a lakók között). A tervrajzokon 6-7 m2-es kamrákat tüntetnek fel minden szint végén, ezek lehettek a takarítónők tárolóhelyiségei, az 1941-es lakásívek alapján ekkor – lehet, hogy már eredetileg is így volt – itt is laktak a takarítónők (volt, aki férjével, gyermekével). Minden garzonlakásban lehetővé tették a gázhálózatra való rácsatlakozást, így aki akart, gázrezsón főzhetett parányi (2-3 m2-es) előszobájában. Hegedős nem élt a lehetőséggel, félt, hogy egyszer nyitva felejti gázrezsóját, és megfullad. A gázmérgezéstől való félelme mellett a gázdíjtól való rettegés legalább olyan erős motivációnak bizonyult. Az építésznek garzonbérlete első évében 272 pengős havi fizetéséből kellett kijönnie, ami már biztos megélhetést jelentett számára, de még mindig takarékoskodásra késztette. Hegedős az előszobai főzésről ugyan lemondott, de első főbérletében felismerte az otthoni étkezés olcsóságát. Ahogy azt gondosan feljegyezte, a Sabaria étteremben elfogyasztott virsliért páronként 60 fillért kellett kiadnia, míg a hentestől hazavitt három pár, mustárral, tormával kísért virsli csupán 70-80 fillérjébe került.
Az építész garzonéletének első hónapjaiban beszerezte a szükséges asztalneműket: abroszokat, szalvétákat, tányérokat, csészéket, és egy ajándékba kapott kávéfőző lombik segítségével már kávét is tudott főzni magának. Ettől kezdve otthon vacsorázott, és az éjszakai tervpályázati munkákhoz saját maga készítette a kávét. Átalakította az eredetileg cipősszekrénynek tervezett bútordarabját görgős büfékocsivá, tányérjai, poharai és a likőrök, borok tárolására. Reggelizni és uzsonnázni továbbra is eljárt otthonról a bérháza aljában lévő kis cukrászdába.
A garzonház élete
A bérházban az építészhez hasonló garzonember mellett számos garzonnő is élt. Róluk nem volt túl jó véleménnyel a szerző, férjre vadászó egyedülálló nőket látott bennük. Az építész emellett, néhány pletyka alapján, a garzonházat a rejtett prostitúció tökéletes terepeként írta le. Hegedős erkölcsi aggályait azonban az anyagi megfontolások felülírták, hiszen a garzonház végül is az ő lakásgondját is megoldotta, mégpedig havi 75 pengőért, amiért szerinte fűtést, állandó meleg fürdőt máshol nem kapott volna a városban. A garzonbérlők közül még egy típusra: a felnőtt gyermekei által eltartott idősekre figyelt fel az építész, akik a garzonházba költöztetve „nem zavarnak sok vizet”.
A garzonház társadalmáról kicsit árnyaltabb képet az 1941-es népszámlálás minden bérlakásban felvett lakásívei alapján alkothatunk. Az ekkor kiadott 100 bérlakás közül 64-ben egyedülállók, 42-ben többfős háztartások éltek. Az egyedülállók zömében 40 év feletti tisztviselők, illetve nyugdíjasok voltak, a jellemzően kétfős családokat pedig házaspárok, illetve egyedülállók alkották gyermekükkel vagy idős szülővel. A lakásíveken látszik – a feltételezhetően a második zsidótörvény hatására – állásaikat vesztett izraelita tisztviselők jelentős száma a garzonházban. Hegedős korábbi szobabérletének helyszínén, a Korall utca 24-ben, szintén feltűnő a népszámlálási lakásívek adataiból az izraelita tisztviselők tömeges állásvesztése és a bérházban ekkoriban gyakran – garzonokban is – alkalmazott jövedelempótlási módszer, az albérlőtartás.
Hegedős lakhatási autonómiája persze attól, hogy saját otthont bérelt, még nem lehetett teljesen zavartalan, a többi lakó létezése, zajai, például a kutyaugatás hangjai, befolyásolták az ő életét is. Az építész 1934 szeptemberétől 1936. október 31-ig lakott a Pannónia utcai garzonházban. Tovább költözését legfőképpen egy olyan garzonlakás iránti vágy motiválta, amely elegánsabb, kevésbé szállodaszerű, és ahol építészeti munkájával kapcsolatos „kuncsaftjait” is megfelelően fogadhatta. Két év után már nagyon szeretett volna elköltözni, így egyre több hibát fedezett fel első garzonlakásában, például a nem megfelelően fűtést. Az építész végül 1936 augusztusában, november 1-gyel mondta fel a Pannónia utcai garzonbérletét, de továbbra is a környéken maradva keresett magának új otthont, sem megszokott cukrászdájától, étkezdéitől sem a Lipót (későbbi Szent István) körút elején lakó tervezőtársától Tabéry Ivántól, nem akart távol költözni.
Verő-Valló Judit
(2024. október)
