A beépítési mód reformja: keretes, sávos és pontszerű beépítés

Az 1920-as évek végén a modern építészet hazai hívei a többlakásos házforma és lakástípus megújulási lehetőségét a telek körülépítésétől megkülönböztetett tömbkörülépítésben, másképpen a keretes beépítési módban látták. A Tér és Forma 1928-as, első évfolyamában Ligeti Pál Erzsébetváros szanálását és teljes átparcellázással összekötött újjáépítését sürgette.  (Ligeti Pál: A belső Erzsébetváros újjáépítése. Tér és Forma, 1928, 1, 19–31.) Erzsébetváros, mint modern városrész megteremtésének lehetőségét az udvari lakóházszárnyak és a gang elhagyásában, az újfajta beépítéssel létrejövő parkos, közös udvarokban és a háromtraktusos lakásalaprajzban látta. Anélkül, hogy megnevezte volna, a pár évvel később valóban elterjedő keretes beépítést és a hallos lakást írta le, mint egy modernnek elképzelt városrész új lakóház- és lakástípusát. Ugyanitt Bierbauer Virgil, európai kislakásépítési eredményeket mutatva be, koppenhágai községi bérháztömbök és német példák kapcsán írta: „a korszerű európai kislakás standard alaprajz […] kiindulópontja az az elv, hogy csak a telektömb határát szabad beépíteni”.  (Bierbauer Virgil: Kislakásépítés a háború utáni Európában. Tér és Forma, 1928, 62.) Alig néhány év elteltével azonban ugyanazok az építészek a keretes beépítést már nem tartották megfelelőnek. Építészeti szaklapokban 1932–1933 körül sűrűsödtek azok a cikkek, amelyek a keretes beépítést túlhaladottnak ítélve a sávos beépítésre való áttérést sürgették. Innentől kezdve a sávos kontra keretes beépítés az építészeti írások egyik állandó témájává vált több mint egy évtizeden keresztül, miközben a hatósági szabályozás nem, illetve csak nagyon lassan követte az építészek által újra és újra megfogalmazott igényeket.
A sávos beépítés gondolata az 1920-as évek második felében jelent meg a hazai építészek elképzeléseiben: Fischer József 1927-ben már sávos beépítésben gondolkodott egy fővárosi kislakásos bérház tervpályázata kapcsán. Az 1930-as évek elején a sávos beépítés igénye már bevett gondolat volt az építészek körében, s összekapcsolódott a keretes beépítés kritikájával. A keretes beépítés problémáját – s egyben elvetésének okát – abban látták, hogy ezzel a beépítési móddal létrejönnek ugyan nagy zöld felületek a tömbök belsejében, de az északi, tehát rossz fekvésű lakások, valamint a lakásokon belüli szellőzetlen, közvetlen megvilágítást nélkülöző sarkok továbbra is megmaradnak. Ezzel szemben a sávos beépítést tekintették a legkorszerűbb, egyedül helyes beépítési módnak. Az építészeti lapokban e témában megjelenő cikkek mellett Kende Ferenc a Hogyan építsünk? című építészeti propaganda-kiállításon a nagyközönségnek is erről a kérdésről tartott előadást 1932-ben. (Kende Ferenc: A körönd-környék új beépítése. A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, 1933, 17–18, 111–112.)
A kérdés 1932–1933 körüli intenzív tárgyalását a budapesti városfejlesztési program kidolgozására irányuló munka 1932-es megindulása váltotta ki, minthogy a kérdés hatósági szintre emelését ígérte. Harrer Ferenc, mint a városfejlesztési program kidolgozására kiküldött bizottság elnöke, a sávos beépítést érintő állásfoglalást látta az egyik eldöntendő kérdésnek. (Harrer Ferenc: Budapest városfejlesztési programmja. Városi Szemle, 1933, 1, 33.) Ugyanekkor kezdődött meg az új építési szabályzat előkészítése is, amelynek egyik vitára okot adó kérdése szintén a zártsoros építési területek beépítési módjának szabályozása volt. E munkák közben, az 1930-as évek közepén tették lehetővé a fővárosi hatóságok a telekbeépítés megváltoztatását, azonban nem az építészek által sürgetett sávos, hanem az általuk már meghaladottnak ítélt keretes beépítés formájában. A már az 1900–1910-es években is javasolt keretes beépítés budapesti hatósági engedélyezése 1934-ben történt meg, az akkor kiadott rendkívüli ideiglenes házadómentességi rendeletre támaszkodva (65500/1934. PM). Az 1934 májusában megjelent rendelet a város meghatározott területein a keretes beépítéshez kötötten biztosította a házadómentesség különböző szintjeit, feltételként előírva, hogy az újonnan emelt épületek az utcától számítva legfeljebb 14 méter mélységűek lehetnek. Ezután az egy-két évente kiadott, változó városi területekre kiterjesztett újabb rendkívüli ideiglenes házadómentességi rendeletek képezték azt az eszközt, amellyel a hatóság a beépítési mód reformját az akár bontással is járó új lakóház-építkezések terén, az általa kívánatosnak tartott városrészekben a keretes beépítés irányába ösztönözte (58181/1935. PM., 144080/1936. PM., 55000/1937. PM, 138100/1939. PM). Ezzel egyidejűleg a fővárosi közigazgatás (a városépítési ügyosztály) más úton is korlátozni kezdte a telekkörülépítést, mint beépítési módot. Új telekosztásoknál ugyanis azok engedélyezése előtt magánegyezség útján biztosította vagy a keretes, vagy a csatlakozóudvaros beépítést.  A sávos beépítés viszont semmilyen formában nem jelent meg az új előírásokban.
A hatósági szabályozás folytán a telekkörülépítéssel és az arra adott válaszként elterjedő háromtraktusos építkezéssel kialakuló új lakóház- és lakásforma típussá vált az 1930-as évek Budapestjén (hallos lakástípus). Nem mellékes tényező azonban, hogy Ligeti Pál ezt a beépítési váltást szanálással és a telekstruktúra átalakításával kötötte össze. A keretes beépítés és a hallos lakástípus elterjedése a gyakorlatban azonban nem járt együtt ezzel a két elemmel, és az építészek egy része az 1930-as évek nagyszámú keretes beépítésű lakóház-építkezése nyomán nem elégedettségének, hanem ellenkezőleg, kritikájának adtak hangot. Nem egy építész látta úgy, hogy a keretes beépítés nem hozta magával a lakásminőség javulását, ahogy azt egykor várták volna tőle. A beépítés kérdésének az 1940-es évek elején ismét intenzívebbé váló tárgyalása ráadásul már új hatósági szabályozási keretek között zajlott. 1940-ben, az új építésügyi szabályzat életbe léptetésével a beépítés szabályozása átkerült e keretek közé, s a beépítési mód szabályozási eszközeként szolgáló házadómentességi rendeletek kiadásának sora lezárult. Az új szabályzat a keretes beépítést részesítette előnyben, s a zártsorú építkezésre kijelölt öt övezet közül háromban ezt nevezte meg a beépítési mód általános formájának. Ez alól csak a beépítés legmagasabb fokával meghatározott Belvárost és Lipótvárost (I. övezet), valamint az V., zártsorú, de családi házas építkezésre kijelölt övezetet vonták ki. Ugyanakkor a sávos beépítést is engedélyezte a zártsorú övezetekben: az V. építési övezetben ezt tette kötelezővé (ami ebben a családi házas, de zártsorú övezetben a sorházas építkezést jelentette), az I–IV. övezetben pedig a részletes rendezési terv útján lehetett kötelezővé tenni valamely területre. A különbséget az jelentette a keretes beépítéshez képest, hogy sávos beépítésnél a párhuzamos épületsávok által határolt belső udvar két oldala teljes szélességében nyitva kellett, hogy maradjon.
Az építészek által az 1940-es évek elején a keretes beépítéssel kapcsolatban megfogalmazott problémák a telektömb és a keretes beépítéssel kialakuló belső udvar körül összpontosultak. Többen közülük rossz gyakorlatnak tekintették, hogy a szobák ablakai változatlanul a zajos, poros, szűk utcai frontra nyílnak, s hiába az elképzelt zöld udvar, oda csak a lépcsőház és a mellékhelyiségek néznek.  Úgy vélték, hogy a keretes beépítés magában hordoz egy kihasználandó lehetőséget, mégpedig a lakásoknak a zöld udvar felé fordítását: „Nem lehetne-e meggondolás tárgyává tenni azt, hogy az eddigi szokástól eltérőleg a lakóhelyiségek forduljanak az udvar felé?”  (Bierbauer Virgil: Új bérházak. Tér és Forma, 1934, 10, 291.) A „Fordítsuk a lakószobákat az udvar felé!” elv (Bierbauer Virgil: A Tér és Forma köszönti új budapesti építésügyi szabályzatot. Tér és Forma, 1940, 3, 36.) megvalósítására azonban mindössze egyetlen kísérlet történt. A XII. Városmajor utca 50. szám alatt 1940–1941-ben épült bérház esetében a tervező Olgyay-testvérek a keretes beépítés bevett elrendezését visszájára fordítva a mellékhelyiségeket (konyhákat, cselédszobákat) és a lépcsőházat helyezték el az utcai fronton, míg a loggiás szobák a kerti oldalra kerültek.  Ez a megoldás azonban egyedi kísérlet maradt, s egy évtized elteltével nem egy építész azt állapította meg, hogy a keretes beépítéssel kialakuló udvarok nem nyertek értelmet, mert a lakásokon belül a lakóhelyiségek továbbra is az utcák felé néznek. „Az utolsó 10 év bebizonyította, hogy a tömbszegélyesen, vagy keretesen épített 3–6 emeletes ház nem hozhatja meg a lakásviszonyok javulását.” – ítélte meg a helyzetet Bierbauer Virgil 1943-ban (Bierbauer Virgil: A fővárosi telepedési és házforma kérdésekhez. Budapest, 1943. 9.)
Másik problémát jelentett a megálmodott parkos közös udvar gyakorlati megvalósítása, a tömbök nem egységes beépítése. Forgó Pál Bierbauer Virgil írása nyomán hangsúlyozta, hogy „a 4 ucca által határolt telek-komplexum közös beépítési módszer által épüljön be”. (Forgó Pál: A magyar építőművészet modern irányú fejlődésének szükségessége. Tér és Forma, 1929, 2, 84.) A közös zöld udvarok létrejöttének nehézségeit a fővárosi közigazgatásban dolgozó építész, Heim Ernő a telek és a tömb közötti kapcsolat hiányából eredő feszültségből fakadónak látta.  (Heim Ernő: Budapest telekviszonyai és a keretes beépítés. Építészet, 1941, I. kötet 4. füzet, 125–128.) Felmerült ugyanis a tömb szintjén érzékelhető probléma, miszerint az egy-egy telekre korlátozódó keretes beépítés a tömb egészére kiterjedő szabályozás, illetve átépítés híján nem képes létrehozni az elképzelt eredményt, a közös zöld udvart. Szerinte ez a beépítési mód is szükségessé teszi a tömbszintű beavatkozást, mégpedig a létrejövő közös udvar tulajdonjogi helyzetének szabályozásával. A közös udvar ugyanis csak minden egyes telek részvételével valósítható meg, ami egyes telkek számára előnnyel, más telkek számára viszont hátránnyal járhat a beépíthető terület elvesztése folytán. Ezt kell a tömbön belül, a közös udvar számára leadandó telekrészért járó kártalanítással megoldani. Ehhez viszont hatósági részvételre lenne szükség. Elképzelése szerint maga a közös udvar is közterületté válna, annak egy sajátos típusaként a lakók kizárólagos használatára fenntartva, s egy mérsékelt céladó révén az udvart a közület alakítaná ki és tartaná karban. Heim Ernő ennek a megoldási módnak a kritikus pontját a magántulajdonról és a közösségről való gondolkodásban jelentkező gátakban látta.
A telektömbök meglévő struktúrája nemcsak a keretes beépítés kapcsán okozott nehézséget, hanem a beépítés és ezzel szerves összefüggésben az alaprajzi megújulás terén elérendő bármiféle változásnak is gátját képezte a fennálló budapesti telekfelosztási és telektulajdonlási rendszer. Egyes építészek hangsúlyozták, hogy a budapesti bérházak bevett építkezési módja teljesen alkalmatlan a lakhatás korszerű elveinek megvalósítására, mert a probléma gyökere a telkek egyedi tulajdonlásában és beépítésében rejlik: „Meg kell szabadulni attól a felfogástól, hogy az utcák mentén felosztott házhelyekre mindenki a maga kedve szerint építheti 15 méter széles házrészecskéjét.”  (B. V.: A budapesti Árpád-híd körüli terület okszerű beépítése. TF, 1941, 7, 115.) A keretes beépítéssel szembeállított és sürgetett sávos, illetve az 1940-es évek elején szorgalmazott pontszerű beépítés ráadásul fokozottan vetette fel a telektömbök rendezésének, újraszabályozásának kérdését. A sávos és pontszerű beépítés ugyanis a parkváros képzetébe illeszkedett, s a szabad, levegős, zöld területek között álló (magas) lakóházak rendszerét jelentette, mintegy a villaövezetek mintájára. A keretes beépítéstől eltérően ezek a beépítési módok a meglévő telekstruktúrán belül nem voltak megvalósíthatók. Míg ugyanis a keretes beépítés elvileg nem kezdte ki a fennálló telkek rendszerét, addig a sávos vagy a pontszerű beépítés a tömbök szintjén történő beavatkozást igényelt volna: bontást és a telkek átszabását. Az építészek viszont éppen a fennálló kötöttségektől való megszabadulásban láttak lehetőséget a jó alaprajzi rendszerek kikísérletezésére és megvalósítására, aminek a meglévő telekstruktúra, mint alkalmazkodási kényszer, csak gátját képezte. E folyamatok elősegítéséhez azonban elengedhetetlen lett volna a hatósági beavatkozás, amit a kérdéssel foglalkozó építészek eltérő módokon képzeltek el. „A lényeges tehát a mai szétszórtan lejátszódó építkezés egy helyre terelése volna. Bizonyos, hogy ennek megvannak a módjai: adókedvezmények és hatósági támogatás, az itt építkezők előnyben részesítése.”  (B. V.: A budapesti Árpád-híd körüli terület okszerű beépítése. TF, 1941, 7, 117.) Münnich Aladár a forgalmi utak által határolt tömbök egyidejű beépítéséhez a hatósági intézkedést és a magánkezdeményezést is járható útnak vélte: vagy a hatóság venne meg, illetve sajátítana ki egy-egy tömböt, s rendezné, majd eladná azt, vagy a telektulajdonosok állnának össze szövetkezeti, avagy más formában, és kérelmeznék a gazdaságosabb, egészségesebb építésmódot. (Münnich Aladár: A főtömbök jelentősége a városrendezésben. Tér és Forma, 1944, 4, 57–60.)
Olyen jellegű hatósági szabályozásra, beavatkozásra azonban, amely akár a lakóházak amortizálódásával is összefüggő, tömbökre kiterjedő bontásból, a tömbök beépítésének megváltoztatásából, és új típusú lakóházak és lakások kialakításából képezett volna koherens rendszert, semmilyen formában nem került sor 1945-ig Budapesten. Bierbauer Virgil, aki az 1930-as évek elejétől kezdve a keretes és a sávos beépítés között ingadozott, már 1932-ben, az új építési szabályrendelet előkészítése kapcsán reménytelennek vélte, hogy az új szabályzat „egységes terv szerint hatalmas összefüggő új városrészek építését” szolgálja. Legfeljebb telektömbnyi méretben, illetve maradványtelkeken gondolta megvalósíthatónak az átalakulást. 1934-ben azon véleményének adott hangot, miszerint a beépítés megújításaként a keretes beépítés elterjedésével kell beérni, mert hiába jobb annál a sávos beépítés, gyakorlati megvalósulásához nincs elegendő tőke, tekintve, hogy az ilyen építkezés jóval nagyobb területre terjed ki, mint a keretes.  (Bierbauer Virgil: Új bérházak. Tér és Forma, 1934, 10, 286–291.) Azzal számolt, hogy a sávos beépítés nagyobb mértékben nem fog megvalósulni Budapesten, mert az utcahálózat ennek akadályát képezi, ami viszont nem zárta ki azt, hogy az újonnan kiépülő területeken a sávos beépítés elősegítését várja el a fővárostól.
Ebben a helyzetben a kortársak a piaci szféra felől érzékeltek valamiféle átalakulást az 1940-es évek elején. Azt látták, hogy új típusú építési vállalkozók jelentek meg, s „némelyiket elsősorban az jellemzi, hogy a város egy-egy helyén kiterjedtebb telekcsoportot szerez és ezt egységesen építi meg, egységes utcafalat teremt”.  (Sz.: Építő spekuláció és építő spekulánsok. TF, 1941, 9, 165.) Ilyen beépítés valósult meg keretes formában az angyalföldi Apály utca egyik tömbjének lezárásaként (XIII. Apály utca 2.), a Lövőház utca hét telkét átfogó beépítésben (II. Lövőház utca 19-31.), valamint három teleknyi terjedelemben a belvárosi Galamb utcában (V. Galamb utca 3-5-7.). Ezek a vállalkozások a beépítési mód tekintetében megmaradtak a keretes beépítésnél, igaz, az Apály utcai fél tömb a keretes beépítés javított változatának tekintett megszakított beépítéssel, azaz (az utca felé zárt, nem átjárható) épületközök beiktatásával élt. A sávos beépítés első, és 1945-ig egyetlen megvalósítási kísérlete a mai II. János Pál pápa téri (akkor Tisza Kálmán téri) OTI-házak felépítése volt 1934-ben. Koncepciók, tervek ugyan születtek, a Köztársaság téri OTI-házakon kívül azonban sávos beépítés megvalósítására 1945-ig nem került sor a városban. Hiába tette azt lehetővé az 1940-es új építési szabályzat, az építészek annak életbelépése után is változatlanul a sávos beépítés propagálásának szükségességét érezték. Kivételt a főváros által épített telepek képeztek: mivel minden esetben nagyobb területre terjedtek ki, már régebb óta a telepes építkezés keretei között megvalósítható, kötetlenebb beépítési módokat követték. Ami pedig a pontszerű beépítést illeti, az ugyancsak maradt kívül ebben az időszakban a megvalósulás határain, olyannyira, hogy meg sem jelent az építésügyi szabályzatban.

Nagy Ágnes