Default banner image

„Ma reggel elmentünk, még egyszer jól megnéztük a lakást. Rémes állapotban van. Ennek azonban én külön örülök, mert így mázoltatnak is, pedig a Palatinus csak festetni szokott különben. […] Ciánoztatni azonban nekünk kell és a fürdőszobába sem adnak kályhát.” „Ezeknél nem lehet semmiben sem alkudozni, csak azt csinálják, amit ők jónak látnak. Pl. a mosogató is rémes állapotban van, mint minden, de nem adnak helyette másikat, mert nem lyukas tehát használható. A lakást kifestik, ajtókat, ablakokat rendbehozzák, átmázolják, ahol nincs kályha, oda állítanak. A szobák nem valami nagyok, de azért jó falak vannak.”

(BFL XIII.33 Balogh és Balthazár családok iratai. Balogh Magda levele Balthazár Gézának, 1939. október 24.)

Budapesten a társasházak szövetkezeti formában jelentek meg és kezdtek terjedni a 20. század első évtizedében. Az új lakhatási formát egy köztisztviselői érdekvédelmi szervezet, az Országos Tisztviselő Szövetség indította útjára 1907-ben, az első társasházak mint házszövetkezetek ennek nyomán jöttek létre 1907 és 1914 között. A társasház-alakítás terjedésének meghatározó kerete a köztisztviselői önszerveződés volt, azonban szinte azonnal megjelent mellette az üzleti vállalkozás is. Már 1909–1910 folyamán bankok és házépítéssel foglalkozó részvénytársaságok kapcsolódtak be a társasházépítésbe, de az I. világháborúig felépült társasházak nagyobb része önszerveződés eredményeként született. Az új tulajdonforma társasház-szövetkezetként, házépítő szövetkezetként, társasház-résztulajdonosok szövetkezeteként, vagy egyszerűen társasházként nyert megnevezést.

Bérházak átalakítása társasházzá új üzleti gyakorlatként az 1920-as évek első felében kezdett terjedni Budapesten. Bár a jelenségnek voltak I. világháború előtti és alatti előzményei (XI. Kosztolányi Dezső téri háztömb), a háború utáni években jelentkezett olyan gyakorisággal, hogy a sajtó is felfigyelt rá, és külön terminussal illette, házparcellázásnak nevezve el azt. Lényege a meglévő bérházak lakásonkénti értékesítése és társasházzá alakítása volt. Az új jelenség a fővárosi lakhatást meghatározó tulajdonviszonyok lassú átrendeződési tendenciájába illeszkedett.

„Az a semminek feltűnő pár lépés, mely a tűzhelyet és a konyhaszekrényt elválasztja egymástól, a mai emberi energia-megtakarításnál évente sok ezer munkakilogramm-többletet jelenthet az amúgy is túlterhelt anyára vagy háztartásvezetőre nézve.”

(Konyha-problémák. Magyar Iparművészet, 1928, 46.)

A nagyvárosi lakhatás megreformálására irányuló gondolkodás és cselekvés az I. világháború után új irányt vett. Míg addig a lakásreform-mozgalom elsősorban a szociálpolitikai szakemberek és az orvosok ügye volt, addig az 1920-as évektől mindenekelőtt az építészek ügyévé vált. A lakásreform gondolatát a két világháború közötti időszakban már nem a lakásügyi intézményrendszer szociálpolitikai megteremtése jelentette, hanem az alaprajzi kísérletezés építészi tevékenysége.

Az I. világháború után az alaprajzot érintően kétféle változás ment végbe a budapesti bérlakásépítésben. Egyrészt az építkezés radikális megdrágulása miatt csökkentették az egyes helyiségek méretét, anélkül, hogy az alaprajzi rendszer egésze bármiféle módosításon ment volna keresztül. Másrészt a beépítési mód megváltoztatásának hatósági engedélyezésével összefüggésben egy alaprajzi váltás zajlott le az 1930-as években, ami a garzon- és a hallos lakás kialakulásához, illetve az egy-, kettő-, három-, esetleg négyszoba-hallos, valamint garzonlakásokból összeállított többlakásos házak tömeges építéséhez vezetett.

 

A Móricz Zsigmond körtérnek a Villányi és a Bartók Béla út torkolatában fekvő, jellegzetesen háromszög alakú háztömbjében a beépítési reform korlátozottan, sajátos mintázat szerint ment végbe. Az alapvetően a zártudvaros beépítés által jellemzett tömbben a reformmegoldások nem terjedtek ki annak egészére, hanem két eltérő időszakban két eltérő részére vetültek rá, egy-egy csatlakozóudvaros beépítési elgondolás keretében. Egy közeli, Kosztolányi Dezső téri tömbtől eltérően itt a reformszellemű fejlesztési koncepciók és a telekbirtoklás nem állt egymással összhangban: a mozgásteret a telkek egyéni birtoklása és beépítése szabta meg, a koncepciók az építkezések összehangolhatóságát biztosító egységes tulajdonlás hiányában törtek maguknak utat. Az 1905 és 1941 között több hullámban lezajló kiépülés eredményeként itt az egyéni telek és a telekegyüttes, s azokkal a zártudvaros és a csatlakozóudvaros beépítés egymásmellettisége alakult ki a háztömb léptékében.

Az 1920-as évek végén a modern építészet hazai hívei a többlakásos házforma és lakástípus megújulási lehetőségét a telek körülépítésétől megkülönböztetett tömbkörülépítésben, másképpen a keretes beépítési módban látták. Alig néhány év elteltével azonban ugyanazok az építészek a keretes beépítést már nem tartották megfelelőnek. Építészeti szaklapokban 1932–1933 körül sűrűsödtek azok a cikkek, amelyek a keretes beépítést túlhaladottnak ítélve a sávos beépítésre való áttérést sürgették. Innentől kezdve a sávos kontra keretes beépítés az építészeti írások egyik állandó témájává vált több mint egy évtizeden keresztül, miközben a hatósági szabályozás nem, illetve csak nagyon lassan követte az építészek által újra és újra megfogalmazott igényeket.

„Ma minden a racionalizálás útján halad, munka, játék, sport, politika, mind ezt az evolúciót követi, így a lakásépítés is be kell, hogy kapcsolódjék előbb-utóbb a kor eme szellemébe. […] Mindent racionalizálnak, így a magánélet racionalizálása is elkerülhetetlen, mert ez az egyedüli út, hogy a családok életszínvonalukat megtarthassák, vagy növelhessék.”

(Wossala Sándor: A modern városrendezés és építkezés a berlini építési kiállítás világításában. Városi Szemle, 1931, 5, 779.)

"Kívánatos lenne, hogy minél szélesebbkörű propagandával kedveltessük meg a sorházat a nagyközönséggel [...]." (Münnich Aladár: A sorházakról. A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, 1933, 17-18, 107.)

A budapesti lakhatási formák közül a sorház, mint választási lehetőség, az 1920-as évek végéig lényegében hiányzott. Az első sorházas együttes 1926–1927 során épült fel a budai oldalon (XII. Kiss János altábornagy utca 56–80.), illetve az 1929-ben épült albertfalvai OTI-telep szintén tartalmazott sorházakat. Az 1930-as években és az 1940-es évek elején azután – döntően a budai oldalon – felépült néhány sorházas lakóházegyüttes, ezek azonban csak szórványosnak voltak mondhatók. Azon építkezési forma, amely egységes tervezés alapján, egységes szervezésben hozott volna létre sorház-együtteseket (telepet alkotva, vagy más házformákat is magába foglaló telepbe illeszkedve), Budapesten nem alakult ki.