Témák

Az egyszobás lakás az 1930-as évek elejéig egyet jelentett a munkáslakással, és ezt a stigmát az új bérházak kislakásai is magukon hordozták. Indulásának évében, 1928-ban a Tér és Forma folyóiratban Padányi Gulyás Jenő egyértelműen mint munkásoknak közületileg építendő, nevelő hatású lakástípusról beszélt a modern kislakásokról. Öt évvel később ugyanitt publikálták Oblath György és Preisich Gábor terveit, amelyekben a tervezőpáros egy erzsébetvárosi telektömb régi lakásai helyett egészségesebb és „megfelelő napfényhozamú” modern bérlakásos tömböt vetett papírra. Az egyszobás kislakást ők is elutasították, mint „helytelen” típust, csupán néhány, kizárólag egyedülállóak számára tervezett „garszont” tüntettek fel a tervdokumentációban. A telek 500 akkori lakásának majd fele komfort nélküli, egyszoba-konyhás lakás volt, amelyek kiváltására a kétszobás komfortos lakástípust találták a legmegfelelőbbnek. 1936-ban Kozma Lajos védelmébe vette a középosztályi kislakások „minimál-helyiségeit”. A kisebb lakástér szerinte „nem szegénységet, nem fogyatékosságot jelent”, hanem a lakó érdekében végigvitt „tervszerű elgondolást”.

A 19. század végének nem rég (1873) egyesített magyar fővárosa, hasonlóan az észak-amerikai, nyugat-európai nagyvárosokhoz, mágnesként vonzotta magához az új munkaerőt, közöttük nagy számban egyedülállókat (munkásokat, középosztályiakat egyaránt). A hirtelen megnőtt népességen belül, a tartósan egyedül élő középosztálybeli férfi „szinglikről” az általánosabb történeti statisztikai adatok elemzése mellett garzonlakás-hirdetések és garzonlakás-alaprajzok nyújtotta információk alapján alkothatunk pontosabb képet. A statisztikákban láthatóan/érzékelhetően kimutatható fővárosi női egyedülállók ekkor még nem jelenhettek meg önálló főbérlőkként (lakást-keresőkként). Számukra a garzonterek kimondottan tiltott, becsületükre veszélyes részeiként jelentek meg a nagyvárosnak, társadalmilag elfogadott önálló garzon-bérletük először csak a két világháború közötti években vált lehetővé.

A főváros szociálpolitikájában a szükséglakások létesítése jóval hamarabb megjelent, mint a kislakásépítés. Ennek oka elsősorban az, hogy ilyen lakásokat válságkezelés céljából, előbb a kolera terjedésének megakadályozása, utóbb pedig a lakbérhátralék miatt kilakoltatottak ideiglenes elhelyezésére létesítettek. Mindez tehát közérdeket szolgálta (a járvány megfékezése), de fontos tényező volt, hogy az építkezésekkel a hatóság a magántevékenységgel szemben sem állított versenytársat, hiszen a főváros a bizonytalan bérfizető képességgel rendelkező rétegnek biztosított elhelyezést. Ezek a szükséglakások ugyanakkor a város számára sem voltak ráfizetésesek, vagyis a város adófizetőinek sem okoztak kárt.

Ahogy az öröklakásgondolat megjelent a budapesti lakhatás horizontján, a bérlakással szemben egy új alternatíva kezdett körvonalazódni a lakáshoz jutásban. A társasházépítés propagálása az öröklakás nyújtotta előnyöknek a bérlakás hátrányaival szembeni hangsúlyozására épült. Az új idea képviselői az öröklakás legfőbb erényét a bérlakással szemben a lakbérfizetéstől és a felmondástól való megszabadulásban látták. A lakbéremelés és a felmondás állandó fenyegetéséből fakadó kiszolgáltatottsággal szegezték szembe az öröklakás-tulajdont mint örökíthető vagyontárgyat, ami nemcsak, hogy megszabadít a lakbérfizetés terhe alól, hanem saját tulajdont képez, biztos hajlékot nyújtva minden körülmények között, elhalálozás esetén még az örökösöknek is.
Az öröklakások 1907-ben meginduló budapesti építése 1910-ben még alig tette érzékelhetővé az új lakhatási forma jelenlétét a városban: a társasházak száma mindössze hat volt ekkor. A belső területek lakhatási körülményeit a bérlakásrendszer határozta meg. Ez a rendszer az életciklusokkal együttjáró család-, illetve háztartásszerkezeti változásokhoz rugalmasan alakítható volt: a háztartásnak az életkorral, vagy valamilyen családi eseménnyel bekövetkező átalakulását a bérlakások közötti mozgással gyorsan követni lehetett. A lakásmobilitási folyamatokat alapjában megzavaró anomáliákat az I. világháború alatt és az 1920-as években megtapasztalt kötött lakásforgalom, azaz a lakáspiacba való hatósági beavatkozás rendszere hozta el. Másfelől viszont a család összetételének átalakulása e lakásrendszer keretei között szélsőséges sérülékenységgel is társult, a középosztályt érintően is. Ilyen körülményt teremthetett a családfő, azaz a középosztálybeli család egyedüli keresőjének halála, ami a háztartásbeli feleség teljes egzisztenciális kiszolgáltatottságát idézhette elő. Ez a helyzet állt elő a Bugsch család esetében, ahol is a negyvennégy éves fogorvos, dr. Bugsch Gusztáv 1910 májusában hosszabb betegség után bekövetkezett halála a kisgyermekes család érzelmi és egzisztenciális megroppanásához vezetett. A családi tragédia ráadásul egy költözködésbe ágyazódott be, mivel a háromgyermekes család 1909 őszén vette bérbe új, a korábbinál nagyobb lakását, ami az apa elhunytával nemcsak funkcióját vesztette, hanem fenntarthatatlanná is vált.

Bár a társasházak építése a társadalmi önszerveződés, majd a magánvállalkozás keretei között már 1907-től megindult Budapesten, a fővárosi lakáspolitikai diskurzusba ezzel párhuzamosan nem került be. A fővárosi lakásügyi vitákban az 1920-as évek közepén fogalmazódtak meg első ízben olyan elképzelések, amelyek a városnak a lakhatás átalakulásának irányába mutató, a társasházeszmére épülő folyamatokba való bekapcsolódását sürgették. Az öröklakás-építés kérdése ekkor jelent meg a fővárosi lakáspolitikában, egyidőben a lakásépítés I. világháború utáni újraindulásával, a házszövetkezetek alakulásának újbóli fellendülésével és új öröklakásépítő vállalkozások létrejöttével. A községi lakásépítés iránya körüli elvi vitákban több várospolitikus a lakáspolitika gyakorlati céljait illetően a társasházépítés támogatását sürgette: javaslataik a budapesti lakhatást a társasházrendszer irányába próbálták tolni.

A Villányi és a Diószegi út között az Elek utca, Tarcali utca és Ábel Jenő utca által határolt, illetve átszelt terület parcellázása és beépítése ugyanazon kertvárostervből nőtt ki, mint az Átlós – Lenke úti telep. A szintén közel hat holdas ingatlanegyüttes a Lágymányosra elképzelt kertváros létesítésének második egységeként került fejlesztésre a 13889, 13890–13896. régi helyrajzi szám alatt. A kezdeményező Holek Sámuel banktisztviselő ezúttal takarékpénztári tisztviselőtársaival és három építésszel társulva vette meg a fél évvel korábban már megszerzett ingatlantól mindössze egy tömbnyire eső területet a Herz és Beimel-féle ingatlankomplexumból 1908. június végén. A legnagyobb részt itt is Holek Sámuel vállalta a befektetés közel felére kiterjedően. Építészként pedig Löllbach Kálmán vágott bele társként a parcellázási üzletbe a befektetés egyötödének erejéig.

Az 1930-as évek első felében a lakásépítések száma jelentősen csökkent, a kislakások terén pedig egyszerre vált érzékelhetővé az abszolút és a relatív (a túl magas bérleti díjból fakadó) hiány. Mindez ismét cselekvésre késztette a fővárost, amely újabb 2–3 ezer lakás létesítését célul kitűző kislakásépítési programot indított meg. Ennek a teljes körű megvalósítását a második világháború következtében kialakuló új gazdasági feltételek végül megakadályozták.

Budapest az 1910-es években a szociális kislakásépítő programjával szinte előzmények nélkül lépett Európa élvonalába, majd a hatósági kislakás-építkezések első, a második világháború éveiig tartó klasszikus korszakában, kisebb megszakításokkal egymást érték az építési programok. Ezeknek köszönhetően a főváros és az állam mintegy 30.000 olcsó bérű kislakást létesített. E bérházak és telepek nemcsak keletkezésük idejét tekintve, hanem térben is szórtan, a város különböző kerületeiben tűntek fel. Ennek magyarázata az, hogy a rendelkezésre álló kellően nagy, jó közlekedési adottságú, de a főváros saját tulajdonban lévő telkek száma korlátozott volt. E több mint 3 évtizedet felölelő lakásépítési korszak eredményei közül is kitűnik kettő: A Hungária körút – Százados út – Ciprus utcai terület, illetve a Kőbányai út – Pongrác út – Tomcsányi utca (ma Salgótarjáni úti) telekcsoport. Ezeken a helyszíneken egy sajátos laboratórium jött létre, hiszen a rendelkezésre álló szabad terület nagyságának köszönhetően nem csak egymást követhették az építési akciók, hanem a telepek egyszerre nyújtottak helyet az egy időben zajló programok különböző lakástípusainak, hajlékot biztosítva a létesítésükkel megcélzott különböző társadalmi rétegeknek.

A Villányi út, Bartók Béla út (akkor Átlós út) és Karolina út által határolt háromszög alakú lágymányosi területen két családi ház-telep létesítése indult útjára 1907–1908 folyamán. Az egymástól néhány saroknyira eső két háztömb-együttes parcellázási-beépítési terve nem volt egymástól független: kezdeményezőik köre, beépítési koncepciójuk és az amögött álló kertváros-vízió összekötötte őket. Mindkét telep terve a lakásreform-mozgalom elveiből táplálkozott. A bérházkritika és a saját tulajdonú otthon eszméje adta az alapját azon elgondolásnak, amely kisméretű parcellákon telepként megvalósítandó családi házas beépítést képzelt el erre a területre.

„Tudod, hogy én is 2 szoba-hallos lakásra pikkelek? És valahol Budán. Egyelőre, mivel ez csak őszre lesz aktuális, az újságokból tájékozódom. Pl. a Horthy körtérnél ilyen 2 szobás, hallos modern lakás fűtéssel 2650 p. Szép, mi? Vagyis havi 220. Meg kell őrülni, ha nagyon töpreng az ember. Régit meg alig kapni. Ámbár gondoltam a Tomcsányiék lakására is, mert ők nagyobbat keresnek. Az 3 szobás, szép, tágas, csak azt hiszem, nem túl napos. Vmi 1400-at fizetnek. Azt hiszem, már tavaszra elmennek onnan. Megkérdezheted alkalmilag Klárit. Aztán hallottam, hogy a Biblia utcában (XI. ker., az ev. templommal szemben, igen kedves hely!) is vannak modern házak, közp. fűtés csak a fürdőszobában (ez nagy butaság!), s aránylag nem túl drágák, legalább is relative. Kb. egy nekünkvaló lakás olyan 1500 p lehet. Igaz, hogy aztán még számítani lehet a fűtést, hát akkor sokra megy föl. Legolcsóbb modern rész a Thököly út, Amerikai út tájéka, ahová a 7-es busz visz. Nem mondom, nem túl szimpatikus nekem, de végeredményben közel van a Liget, meg aztán szükségben az ördög legyet eszik. Ott az előbb említett lakások árai 1400 körül vannak. Persze, vannak drága helyek is, hallottam, hogy a Retek-utcában, a Széna térnél 2 szoba-hallosért fűtéssel 2200-at fizetnek."

(BFL XIV.210 Éva levele Paleta Évának, 1941. január 15.)

A Lágymányos körtereit szegélyező jellegzetes háromszög alakú háztömbök egyik képviselője a Kosztolányi Dezső tér – Bocskai út – Tas Vezér utca – Edömér utca által határolt tömb. Kiépülését egy fővárosi tisztviselői érdekvédelmi szervezet kezdeményezte 1928-ban, a fővárosi tisztviselők lakáshoz jutásának elősegítésére. A tömb kiépülése 1931 eleje és 1938 vége között zajlott le, öt telken, öt társasházzal. Az eredmény egy csatlakozóudvaros tömb lett, a telekszéleken álló lakóházak mögött belsejében egy nagy, kertesített udvarral, a Kosztolányi Dezső tér (akkor Lenke tér) átellenes háztömbjéhez hasonlóan. Attól eltérően azonban kiépülése nem az I. világháború előtti lakásreform-mozgalom jegyében ment végbe, hanem a beépítési módok és alaprajzi rendszerek korszerűsítésének két világháború közötti tendenciájának keretei között: a keretes beépítés és a háromtraktusos, hallos lakástípus budapesti terjedésének időszakában. A társasházi forma ugyanakkor az 1920-as évek közepén újrainduló lakásépítés kapcsán alakot öltő fővárosi lakásépítési koncepciókba illeszkedett. A magánépítés támogatását érintő fővárosi vitákban a társasház mint a jövő domináns lakhatási formája jelent meg.

A Lágymányos 1905 után felívelő kiépülésébe illeszkedve a mai Kosztolányi Dezső tér (akkor Lenke tér) 12. szám mögötti háromszög alakú háztömb 1907-ben a Fischer és Detoma építési cég kezében vált ingatlanfejlesztői tevékenység tárgyává. A telkenkénti ingatlanforgalom és lakóházépítés által meghatározott budapesti közegben fejlesztése különlegesnek bizonyult, mert egységes koncepció szerint ment végbe. Noha kiépülése az építési szabályozásnak megfelelően telkenként bonyolódott, az épületek mégis az egész tömbre kiterjedő egységes építészi elgondolásba illeszkedtek, amit Fischer József dolgozott ki. Koncepciója megvalósulását a tulajdonlás egy kézben tartása és ezzel összefüggésben az egységes építészi tervezés biztosította, öt év alatt, 1912-re elért eredményeként a nemzetközi lakásreformer elveket naprakészen követő higiénikus lakóházegyüttessel.