Témák

Az 1920-as évek végén a modern építészet hazai hívei a többlakásos házforma és lakástípus megújulási lehetőségét a telek körülépítésétől megkülönböztetett tömbkörülépítésben, másképpen a keretes beépítési módban látták. Alig néhány év elteltével azonban ugyanazok az építészek a keretes beépítést már nem tartották megfelelőnek. Építészeti szaklapokban 1932–1933 körül sűrűsödtek azok a cikkek, amelyek a keretes beépítést túlhaladottnak ítélve a sávos beépítésre való áttérést sürgették. Innentől kezdve a sávos kontra keretes beépítés az építészeti írások egyik állandó témájává vált több mint egy évtizeden keresztül, miközben a hatósági szabályozás nem, illetve csak nagyon lassan követte az építészek által újra és újra megfogalmazott igényeket.

„Ma minden a racionalizálás útján halad, munka, játék, sport, politika, mind ezt az evolúciót követi, így a lakásépítés is be kell, hogy kapcsolódjék előbb-utóbb a kor eme szellemébe. […] Mindent racionalizálnak, így a magánélet racionalizálása is elkerülhetetlen, mert ez az egyedüli út, hogy a családok életszínvonalukat megtarthassák, vagy növelhessék.”

(Wossala Sándor: A modern városrendezés és építkezés a berlini építési kiállítás világításában. Városi Szemle, 1931, 5, 779.)

"Kívánatos lenne, hogy minél szélesebbkörű propagandával kedveltessük meg a sorházat a nagyközönséggel [...]." (Münnich Aladár: A sorházakról. A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, 1933, 17-18, 107.)

A budapesti lakhatási formák közül a sorház, mint választási lehetőség, az 1920-as évek végéig lényegében hiányzott. Az első sorházas együttes 1926–1927 során épült fel a budai oldalon (XII. Kiss János altábornagy utca 56–80.), illetve az 1929-ben épült albertfalvai OTI-telep szintén tartalmazott sorházakat. Az 1930-as években és az 1940-es évek elején azután – döntően a budai oldalon – felépült néhány sorházas lakóházegyüttes, ezek azonban csak szórványosnak voltak mondhatók. Azon építkezési forma, amely egységes tervezés alapján, egységes szervezésben hozott volna létre sorház-együtteseket (telepet alkotva, vagy más házformákat is magába foglaló telepbe illeszkedve), Budapesten nem alakult ki.

-

„Egyetlen nagy közös lakószoba mellett inkább sok külön kis háló, illetve egyúttal dolgozószobára törekedjünk, hogy mindenki számára, nemcsak a felnőttek, hanem a fiú- és leánygyermekek számára is megadassék az elkülönülés lehetősége. Mert ez a legelemibb életfeltétele a jól működő családi organizmusnak. A személyiségérzés, amit minden családtag átvihet a saját szobájába, annak bútorozásába.”

(Barátosi-Szabó Ferenc: Családiház és kislakásproblémák. Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, 1933, 17–18, 102.)