Témák

A Lágymányos körtereit szegélyező jellegzetes háromszög alakú háztömbök egyik képviselője a Kosztolányi Dezső tér – Bocskai út – Tas Vezér utca – Edömér utca által határolt tömb. Kiépülését egy fővárosi tisztviselői érdekvédelmi szervezet kezdeményezte 1928-ban, a fővárosi tisztviselők lakáshoz jutásának elősegítésére. A tömb kiépülése 1931 eleje és 1938 vége között zajlott le, öt telken, öt társasházzal. Az eredmény egy csatlakozóudvaros tömb lett, a telekszéleken álló lakóházak mögött belsejében egy nagy, kertesített udvarral, a Kosztolányi Dezső tér (akkor Lenke tér) átellenes háztömbjéhez hasonlóan. Attól eltérően azonban kiépülése nem az I. világháború előtti lakásreform-mozgalom jegyében ment végbe, hanem a beépítési módok és alaprajzi rendszerek korszerűsítésének két világháború közötti tendenciájának keretei között: a keretes beépítés és a háromtraktusos, hallos lakástípus budapesti terjedésének időszakában. A társasházi forma ugyanakkor az 1920-as évek közepén újrainduló lakásépítés kapcsán alakot öltő fővárosi lakásépítési koncepciókba illeszkedett. A magánépítés támogatását érintő fővárosi vitákban a társasház mint a jövő domináns lakhatási formája jelent meg.

A Lágymányos 1905 után felívelő kiépülésébe illeszkedve a mai Kosztolányi Dezső tér (akkor Lenke tér) 12. szám mögötti háromszög alakú háztömb 1907-ben a Fischer és Detoma építési cég kezében vált ingatlanfejlesztői tevékenység tárgyává. A telkenkénti ingatlanforgalom és lakóházépítés által meghatározott budapesti közegben fejlesztése különlegesnek bizonyult, mert egységes koncepció szerint ment végbe. Noha kiépülése az építési szabályozásnak megfelelően telkenként bonyolódott, az épületek mégis az egész tömbre kiterjedő egységes építészi elgondolásba illeszkedtek, amit Fischer József dolgozott ki. Koncepciója megvalósulását a tulajdonlás egy kézben tartása és ezzel összefüggésben az egységes építészi tervezés biztosította, öt év alatt, 1912-re elért eredményeként a nemzetközi lakásreformer elveket naprakészen követő higiénikus lakóházegyüttessel.

„Ma reggel elmentünk, még egyszer jól megnéztük a lakást. Rémes állapotban van. Ennek azonban én külön örülök, mert így mázoltatnak is, pedig a Palatinus csak festetni szokott különben. […] Ciánoztatni azonban nekünk kell és a fürdőszobába sem adnak kályhát.” „Ezeknél nem lehet semmiben sem alkudozni, csak azt csinálják, amit ők jónak látnak. Pl. a mosogató is rémes állapotban van, mint minden, de nem adnak helyette másikat, mert nem lyukas tehát használható. A lakást kifestik, ajtókat, ablakokat rendbehozzák, átmázolják, ahol nincs kályha, oda állítanak. A szobák nem valami nagyok, de azért jó falak vannak.”

(BFL XIII.33 Balogh és Balthazár családok iratai. Balogh Magda levele Balthazár Gézának, 1939. október 24.)

Budapesten a társasházak szövetkezeti formában jelentek meg és kezdtek terjedni a 20. század első évtizedében. Az új lakhatási formát egy köztisztviselői érdekvédelmi szervezet, az Országos Tisztviselő Szövetség indította útjára 1907-ben, az első társasházak mint házszövetkezetek ennek nyomán jöttek létre 1907 és 1914 között. A társasház-alakítás terjedésének meghatározó kerete a köztisztviselői önszerveződés volt, azonban szinte azonnal megjelent mellette az üzleti vállalkozás is. Már 1909–1910 folyamán bankok és házépítéssel foglalkozó részvénytársaságok kapcsolódtak be a társasházépítésbe, de az I. világháborúig felépült társasházak nagyobb része önszerveződés eredményeként született. Az új tulajdonforma társasház-szövetkezetként, házépítő szövetkezetként, társasház-résztulajdonosok szövetkezeteként, vagy egyszerűen társasházként nyert megnevezést.

Bérházak átalakítása társasházzá új üzleti gyakorlatként az 1920-as évek első felében kezdett terjedni Budapesten. Bár a jelenségnek voltak I. világháború előtti és alatti előzményei (XI. Kosztolányi Dezső téri háztömb), a háború utáni években jelentkezett olyan gyakorisággal, hogy a sajtó is felfigyelt rá, és külön terminussal illette, házparcellázásnak nevezve el azt. Lényege a meglévő bérházak lakásonkénti értékesítése és társasházzá alakítása volt. Az új jelenség a fővárosi lakhatást meghatározó tulajdonviszonyok lassú átrendeződési tendenciájába illeszkedett.

„Az a semminek feltűnő pár lépés, mely a tűzhelyet és a konyhaszekrényt elválasztja egymástól, a mai emberi energia-megtakarításnál évente sok ezer munkakilogramm-többletet jelenthet az amúgy is túlterhelt anyára vagy háztartásvezetőre nézve.”

(Konyha-problémák. Magyar Iparművészet, 1928, 46.)

A nagyvárosi lakhatás megreformálására irányuló gondolkodás és cselekvés az I. világháború után új irányt vett. Míg addig a lakásreform-mozgalom elsősorban a szociálpolitikai szakemberek és az orvosok ügye volt, addig az 1920-as évektől mindenekelőtt az építészek ügyévé vált. A lakásreform gondolatát a két világháború közötti időszakban már nem a lakásügyi intézményrendszer szociálpolitikai megteremtése jelentette, hanem az alaprajzi kísérletezés építészi tevékenysége.

-

Az I. világháború után az alaprajzot érintően kétféle változás ment végbe a budapesti bérlakásépítésben. Egyrészt az építkezés radikális megdrágulása miatt csökkentették az egyes helyiségek méretét, anélkül, hogy az alaprajzi rendszer egésze bármiféle módosításon ment volna keresztül. Másrészt a beépítési mód megváltoztatásának hatósági engedélyezésével összefüggésben egy alaprajzi váltás zajlott le az 1930-as években, ami a garzon- és a hallos lakás kialakulásához, illetve az egy-, kettő-, három-, esetleg négyszoba-hallos, valamint garzonlakásokból összeállított többlakásos házak tömeges építéséhez vezetett.

A Móricz Zsigmond körtérnek a Villányi és a Bartók Béla út torkolatában fekvő, jellegzetesen háromszög alakú háztömbjében a beépítési reform korlátozottan, sajátos mintázat szerint ment végbe. Az alapvetően a zártudvaros beépítés által jellemzett tömbben a reformmegoldások nem terjedtek ki annak egészére, hanem két eltérő időszakban két eltérő részére vetültek rá, egy-egy csatlakozóudvaros beépítési elgondolás keretében. Egy közeli, Kosztolányi Dezső téri tömbtől eltérően itt a reformszellemű fejlesztési koncepciók és a telekbirtoklás nem állt egymással összhangban: a mozgásteret a telkek egyéni birtoklása és beépítése szabta meg, a koncepciók az építkezések összehangolhatóságát biztosító egységes tulajdonlás hiányában törtek maguknak utat. Az 1905 és 1941 között több hullámban lezajló kiépülés eredményeként itt az egyéni telek és a telekegyüttes, s azokkal a zártudvaros és a csatlakozóudvaros beépítés egymásmellettisége alakult ki a háztömb léptékében.

Az 1920-as évek végén a modern építészet hazai hívei a többlakásos házforma és lakástípus megújulási lehetőségét a telek körülépítésétől megkülönböztetett tömbkörülépítésben, másképpen a keretes beépítési módban látták. Alig néhány év elteltével azonban ugyanazok az építészek a keretes beépítést már nem tartották megfelelőnek. Építészeti szaklapokban 1932–1933 körül sűrűsödtek azok a cikkek, amelyek a keretes beépítést túlhaladottnak ítélve a sávos beépítésre való áttérést sürgették. Innentől kezdve a sávos kontra keretes beépítés az építészeti írások egyik állandó témájává vált több mint egy évtizeden keresztül, miközben a hatósági szabályozás nem, illetve csak nagyon lassan követte az építészek által újra és újra megfogalmazott igényeket.

„Ma minden a racionalizálás útján halad, munka, játék, sport, politika, mind ezt az evolúciót követi, így a lakásépítés is be kell, hogy kapcsolódjék előbb-utóbb a kor eme szellemébe. […] Mindent racionalizálnak, így a magánélet racionalizálása is elkerülhetetlen, mert ez az egyedüli út, hogy a családok életszínvonalukat megtarthassák, vagy növelhessék.”

(Wossala Sándor: A modern városrendezés és építkezés a berlini építési kiállítás világításában. Városi Szemle, 1931, 5, 779.)