Témák

Az 1910-es évekre a főváros által a 19. század utolsó évtizedeiben létesített kolera barakkok teljesen tönkrementek, és semmilyen formában sem elégítették ki a kor elvárásait. Ezért Budapest vezetése tervbe vette, hogy az 1909-ben induló kislakásépítő programja keretében, a régi fabarakkok felszámolásával párhuzamosan, 900 szükséglakást létesít, egyenletesen elosztva azokat a kerületek között. Az elképzelésekből azonban nem sok valósult meg. Elkészült ugyan az Újpesti rakparton egy 105 lakásos telep, amelyet utóbb kislakásos teleppé nyilvánítottak, vagyis ezek a lakások végül nem kerültek be a kilakoltattak elhelyezésére alapított szálláshelyek körébe. 1912-re elkészült egy nagyobb szabású szükséglakás telep a Vágóhíd utca 15. alatt, valamint versenytárgyalásokat hirdettek az Egressy úti szükséglakások pótlására, és a Babér utcai telep létesítése érdekében is megindultak az előkészítő munkálatok, de ennél több a Bárczy István polgármester nevéhez fűződő lakásépítési akció (1909–1913) keretében már nem történt.

Az alsó osztályok többsége számára megfizethető kislakások és a korabeli kifejezéssel lakbéruzsorának nevezett jelenség az 1900-as évek első évtizedének végén heves reakciókat váltott ki a lakosságból. Ez volt Budapesten a lakólázadások, a lakbérsztrájkok, a házfoglalások, szélsőséges esetben a házrombolások kora, ami végképp cselekvésre ösztönözte a gondoskodás eszméjét, majd az aktív kommunális gazdaság- és társadalompolitikát mind jobban magáénak érző városvezetést. Ezek a lakómozgalmak adtak ösztönzést a korszakban teljesen szokatlan méretű hatósági lakásépítési program megvalósításához, amelyben Budapest önkormányzatának közel 6000 lakást eredményező beruházása mellett a 3657 lakás építésével a Wekerle-telepen megépítésével az kormány is hozzájárult.

1932-ben a gazdasági válság elérte mélypontját. Egyre nőtt a munkanélküliség és mind több ember maradt fedél nélkül. A hajléktalan családok mihamarabbi elhelyezése érdekében a székesfőváros 870/1932. kgy. számú határozatával egy városszéli-telep létesítése mellett döntött. Ez a Magyarországon addig előzmények nélküli intézmény, külföldön már több esetben bevált. Többek közt ilyenek létesültek Bécs XXI. kerületében, a németországi Mannheimben, és Angliában is. A külföldi példákhoz hasonlóan, a főváros e nagy jelentőségű szociális akciójának alapgondolatát – az ún. produktív szociálpolitika (saját lábra állítás) elvének megfelelően – az képezte, hogy a rászoruló családoknak olyan munkásházakat építsenek, ahol a bérlők a házhoz tartozó telken, kertgazdasággal is foglalkozva, képesek megtermelni élelmiszer szükségletük egy részét.

Móricz Zsigmond az irodalmi köztudatba elsősorban, mint parasztíró a paraszti társadalom irodalmi szociográfusa került be. A faluregények, -novellák alkotója azonban, számos budapesti tárgyú írást hagyott maga után, bár ez kevés visszhangot váltott ki. Élete utolsó tíz-tizenöt évében Móricz igyekezett „megírni Budapestet”. Ennek az írói programnak az egyik térbeli-irodalmi kerete lett a bérház. Móricz Az asszony beleszól című Budapest-regényében, saját fiatalkori lakhatási élményeit is feldolgozva, egy két-udvaros ferencvárosi bérház kulisszái között mesél az 1930-as évek Budapestjének társadalmáról, annak elsősorban a középosztályi lét peremén billegő, a lecsúszástól rettegő értelmiségi rétegéről. A regény cselekményszövése, a történet vonalvezetése egy kétudvaros, ferencvárosi bérháztömb külső és belső terein visz végig. Móricz szinte teljes áttekintést nyújt az épületkomplexum első emeleti lakásállományáról, az ott élők társadalmáról. Regénye – jól azonosíthatóan – az első feleségével Holics Jankával, házasságuk kezdetén kibérelt hátsó udvari kislakásban és az otthont körülvevő bérházközegben játszódik. A regénydíszlet olyannyira hiteles, hogy a történetben bejárt lakások és bérházrészletek pontosan megegyeznek a Móriczék által lakott Üllői út 91. szám alatt. épületről fennmaradt alaprajzi, helyszínrajzi dokumentációval.

Hegedős Károly építész (1895-1972), saját életéről, a gyermekkorától az írás jelenéig (az 1950-es évekig) tartó kilenc, egyenként 700–900 oldalas visszaemlékezés-sorozatot készített, amelyeket a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Levéltára őriz. A szövegfolyam 1952-ben írt, Új honfoglalás címmel ellátott VI. kötete a szerző 1933 ősze és 1939 nyara közötti életét mutatja be, elsősorban a szerző lakhatási élményeit feldolgozva, mint például Hegedős szoba- és lakáskeresési kálváriáját, lakásainak részletesen dokumentált megtervezését, berendezését. Az 1938-ig egyedülállóként élő építész életének központi problémája volt ebben az időszakban a stabil egzisztencia megteremtése mellett a megfelelő minőségű lakhatás biztosítása. Két évtizednyi szobabérlőség után Hegedős ugyan tartott a magas lakbérektől, nehezen megfizethető lakhatási költségektől, de már nagyon vágyott saját lakásbérletre, önálló otthonra. Lakásproblémáira végül a korszakban népszerű, nagy számban épített garzonházak egyikében, a szobabérleteiben fizetett költségeknél nem sokkal többért bérelt, garzonotthona lett a megoldás.

A lakásminőség javítására törekvő reformbeépítések révén létrejövő új típusú homlokzatok bővítették és átértelmezték a lakások zártsoros, zártudvaros bérházépítésben megszokott utcai és udvari besorolásának kettősét. Anélkül, hogy az alaprajzi rend és gondolkodás változott volna, a csatlakozóudvarok különböző fajtái átalakították az utcai és udvari homlokzatok jelentését, és megjelentek az addig a szabadonálló beépítéshez társuló kert homlokzatok is. Mindez kihatott a szobák, illetve a lakások utcai és udvari fekvés szerinti osztályozására, és új kategóriaként bevezette a kerti fekvésű szoba típusát.

A budapesti társasházak terjedésük kezdetén, 1907 és 1914 között a város legkülönbözőbb pontjain épültek fel. Nagyjából egyformán oszlottak el a budai és a pesti oldalon, s kevés városrész volt, ahol nem tűntek fel. Megjelentek képviselőik a Lágymányoson, a Németvölgyben és a Vízivárosban, Pesten pedig a Belvárosban, a mai Újlipótvárosban, a Teréz-, Erzsébet- és Józsefvárosban, de még Kőbányán is. A csak a tervezés fázisáig eljutó projektek még nagyobb szóródást mutattak: az előbbiek mellett felbukkantak a Margit körút mögötti területre, a Naphegy aljára, Zuglóra és a Ferencvárosra irányuló elképzelések is. Az építtetők célpontjai közül a Vár, Újlak és Óbuda, valamint a Lipótváros maradt ki teljesen. Térbeli szóródásuk ellenére terjedésük mégis jellegzetes mintázatot mutatott: voltak sűrűsödési területeik, ahol nemcsak egy vagy két képviselőjük jelent meg, vagy volt tervbe véve. Ez a mintázat azt mutatta, hogy egy-egy társasház felépülése továbbiak szervezését idézte elő a szomszédságában. Ilyen csomósodások voltak megfigyelhetők lágymányosi telektömbökben, de a pesti oldalon, a Városliget vonzáskörzetében is alakot öltött egy: egy Ilka utcai telektömbben öt társasház gondolata öltött alakot 1909–1910 körül.

Az első két budapesti garzonház-építkezés 1926 derekán szinte egy időben valósult meg. A budai oldalon, Lágymányoson, a Műszaki Egyetem melletti Zenta utcában az Új Otthon Társasházszövetkezet, Pesten az Üllői út és József körút találkozásánál, a Kisfaludy utcában Perl Gyula és felesége volt a beruházó.
A Horthy Miklós út (ma: Bartók Béla út) – Zenta utca – Budafoki út által határolt telken megvalósult bérházkomplexum (ezen az épületcsoporton belül helyezkedett el a Zenta utcai garzonház is) felépítésében az állami kölcsön és az adóelengedés mellett fontos szerepe volt egy frissen, 1924-ben megnyílt új törvényi lehetőségnek: a saját lakástulajdon vásárlásának. Az önállóan telekkönyvezett házrészek, öröklakások intézményét bevezető 1924. évi XII. tc. a kisebb tőkével rendelkező építtetőket, építőket, leendő lakástulajdonosokat is bevonta a lakásépítésekbe. A Horthy Miklós út – Zenta utca – Budafoki út által körülhatárolt hatalmas lágymányosi telken az Új Otthon építőszövetkezet is részben a leendő tulajdonosok befizetéseiből szerette volna finanszírozni a garzonházkomplexum építését.

Az egyszobás lakás az 1930-as évek elejéig egyet jelentett a munkáslakással, és ezt a stigmát az új bérházak kislakásai is magukon hordozták. Indulásának évében, 1928-ban a Tér és Forma folyóiratban Padányi Gulyás Jenő egyértelműen mint munkásoknak közületileg építendő, nevelő hatású lakástípusról beszélt a modern kislakásokról. Öt évvel később ugyanitt publikálták Oblath György és Preisich Gábor terveit, amelyekben a tervezőpáros egy erzsébetvárosi telektömb régi lakásai helyett egészségesebb és „megfelelő napfényhozamú” modern bérlakásos tömböt vetett papírra. Az egyszobás kislakást ők is elutasították, mint „helytelen” típust, csupán néhány, kizárólag egyedülállóak számára tervezett „garszont” tüntettek fel a tervdokumentációban. A telek 500 akkori lakásának majd fele komfort nélküli, egyszoba-konyhás lakás volt, amelyek kiváltására a kétszobás komfortos lakástípust találták a legmegfelelőbbnek. 1936-ban Kozma Lajos védelmébe vette a középosztályi kislakások „minimál-helyiségeit”. A kisebb lakástér szerinte „nem szegénységet, nem fogyatékosságot jelent”, hanem a lakó érdekében végigvitt „tervszerű elgondolást”.

A 19. század végének nem rég (1873) egyesített magyar fővárosa, hasonlóan az észak-amerikai, nyugat-európai nagyvárosokhoz, mágnesként vonzotta magához az új munkaerőt, közöttük nagy számban egyedülállókat (munkásokat, középosztályiakat egyaránt). A hirtelen megnőtt népességen belül, a tartósan egyedül élő középosztálybeli férfi „szinglikről” az általánosabb történeti statisztikai adatok elemzése mellett garzonlakás-hirdetések és garzonlakás-alaprajzok nyújtotta információk alapján alkothatunk pontosabb képet. A statisztikákban láthatóan/érzékelhetően kimutatható fővárosi női egyedülállók ekkor még nem jelenhettek meg önálló főbérlőkként (lakást-keresőkként). Számukra a garzonterek kimondottan tiltott, becsületükre veszélyes részeiként jelentek meg a nagyvárosnak, társadalmilag elfogadott önálló garzon-bérletük először csak a két világháború közötti években vált lehetővé.

A főváros szociálpolitikájában a szükséglakások létesítése jóval hamarabb megjelent, mint a kislakásépítés. Ennek oka elsősorban az, hogy ilyen lakásokat válságkezelés céljából, előbb a kolera terjedésének megakadályozása, utóbb pedig a lakbérhátralék miatt kilakoltatottak ideiglenes elhelyezésére létesítettek. Mindez tehát közérdeket szolgálta (a járvány megfékezése), de fontos tényező volt, hogy az építkezésekkel a hatóság a magántevékenységgel szemben sem állított versenytársat, hiszen a főváros a bizonytalan bérfizető képességgel rendelkező rétegnek biztosított elhelyezést. Ezek a szükséglakások ugyanakkor a város számára sem voltak ráfizetésesek, vagyis a város adófizetőinek sem okoztak kárt.

Ahogy az öröklakásgondolat megjelent a budapesti lakhatás horizontján, a bérlakással szemben egy új alternatíva kezdett körvonalazódni a lakáshoz jutásban. A társasházépítés propagálása az öröklakás nyújtotta előnyöknek a bérlakás hátrányaival szembeni hangsúlyozására épült. Az új idea képviselői az öröklakás legfőbb erényét a bérlakással szemben a lakbérfizetéstől és a felmondástól való megszabadulásban látták. A lakbéremelés és a felmondás állandó fenyegetéséből fakadó kiszolgáltatottsággal szegezték szembe az öröklakás-tulajdont mint örökíthető vagyontárgyat, ami nemcsak, hogy megszabadít a lakbérfizetés terhe alól, hanem saját tulajdont képez, biztos hajlékot nyújtva minden körülmények között, elhalálozás esetén még az örökösöknek is.
Az öröklakások 1907-ben meginduló budapesti építése 1910-ben még alig tette érzékelhetővé az új lakhatási forma jelenlétét a városban: a társasházak száma mindössze hat volt ekkor. A belső területek lakhatási körülményeit a bérlakásrendszer határozta meg. Ez a rendszer az életciklusokkal együttjáró család-, illetve háztartásszerkezeti változásokhoz rugalmasan alakítható volt: a háztartásnak az életkorral, vagy valamilyen családi eseménnyel bekövetkező átalakulását a bérlakások közötti mozgással gyorsan követni lehetett. A lakásmobilitási folyamatokat alapjában megzavaró anomáliákat az I. világháború alatt és az 1920-as években megtapasztalt kötött lakásforgalom, azaz a lakáspiacba való hatósági beavatkozás rendszere hozta el. Másfelől viszont a család összetételének átalakulása e lakásrendszer keretei között szélsőséges sérülékenységgel is társult, a középosztályt érintően is. Ilyen körülményt teremthetett a családfő, azaz a középosztálybeli család egyedüli keresőjének halála, ami a háztartásbeli feleség teljes egzisztenciális kiszolgáltatottságát idézhette elő. Ez a helyzet állt elő a Bugsch család esetében, ahol is a negyvennégy éves fogorvos, dr. Bugsch Gusztáv 1910 májusában hosszabb betegség után bekövetkezett halála a kisgyermekes család érzelmi és egzisztenciális megroppanásához vezetett. A családi tragédia ráadásul egy költözködésbe ágyazódott be, mivel a háromgyermekes család 1909 őszén vette bérbe új, a korábbinál nagyobb lakását, ami az apa elhunytával nemcsak funkcióját vesztette, hanem fenntarthatatlanná is vált.