Témák

1900 szeptemberében a kerületi elöljáróságok nyilvántartása szerint 5650 fővárosi illetőségű (tehát budapesti születésű, és ezért fővárosi ellátásra jogosult) munkaképtelen szegényt tartottak számon. Közülük az akkor működő 9 szükséglakás telep egyikén 470 felnőtt és 554 gyermek élt családi szobában, a közös termekben pedig a hónap folyamán összesen 5339 fő lakott, ez napi 230 főt jelentett. A szükségbarakkokban azonban nem csak helyi illetőségű lakosok nyertek felvételt, hanem sok volt közöttük a vidéki is, az ő ellátásuk költségeit elvileg a honosságuk szerinti település viselte.
A telepek felügyelőin keresztül a főváros külön figyelmet szentelt a közegészségügyi viszonyok ellenőrzésének, hiszen a szükséglakások eredeti rendeltetése a járványok terjedésének megelőzése volt. Emiatt kapott hangsúlyt az ivóvíz, a vízöblítéses wc, vagy a csatornázás megléte, bár ezek kiépítése sokszor csak a telep alapítása utáni években valósult meg, a „pöcegödör rendszerű árnyékszék” alkalmazása teljesen általános volt.

Szociális, egészségügyi és kulturális létesítmények a telepeken

1926-tól kezdődően jelentősen emelkedtek a lakbérek, a lakók helyzete pedig a harmincas évek eleji gazdasági válság hatására még tovább romlott, hiszen egyre többen veszítették el a munkájukat, és így a lakbérfizetési képességüket is. A bérhátralékot felmondás, per majd jogerős bírói ítélet után, több ezer kilakoltatás követte. A fedél nélkül maradtak pedig bútoraikkal együtt kapualjakban húzták meg magukat (Egy 1931-es felmérés 300 ilyen családról számolt be), vagy nyomortelepekre hurcolkodtak. 1930-ban több mint 12.000 felmondási pert folytattak le Budapesten, ezek a felmondási perek száma a gazdasági válság mélypontján, 1933-ban tetőzött. A perek kevesebb, mint fele zárult tényleges kilakoltatással, a többi esetben vagy a felek közötti megegyezés, vagy a lakó önkéntes elköltözése jelentette a megoldást.

Az 1920-as évek végén ezer új szükséglakást ígérő programot hirdetett meg Budapest. Az 1926 és 1932 között elkészült lakhelyek többsége mindössze egy lakókonyhából állt. A program létesítményei közül az építészeti szaksajtóban a legnagyobb érdeklődés az 1932-es Bihari utcai építkezést kísérte.

Az 1910-es évekre a főváros által a 19. század utolsó évtizedeiben létesített kolera barakkok teljesen tönkrementek, és semmilyen formában sem elégítették ki a kor elvárásait. Ezért Budapest vezetése tervbe vette, hogy az 1909-ben induló kislakásépítő programja keretében, a régi fabarakkok felszámolásával párhuzamosan, 900 szükséglakást létesít, egyenletesen elosztva azokat a kerületek között. Az elképzelésekből azonban nem sok valósult meg. Elkészült ugyan az Újpesti rakparton egy 105 lakásos telep, amelyet utóbb kislakásos teleppé nyilvánítottak, vagyis ezek a lakások végül nem kerültek be a kilakoltattak elhelyezésére alapított szálláshelyek körébe. 1912-re elkészült egy nagyobb szabású szükséglakás telep a Vágóhíd utca 15. alatt, valamint versenytárgyalásokat hirdettek az Egressy úti szükséglakások pótlására, és a Babér utcai telep létesítése érdekében is megindultak az előkészítő munkálatok, de ennél több a Bárczy István polgármester nevéhez fűződő lakásépítési akció (1909–1913) keretében már nem történt.

Az alsó osztályok többsége számára megfizethető kislakások és a korabeli kifejezéssel lakbéruzsorának nevezett jelenség az 1900-as évek első évtizedének végén heves reakciókat váltott ki a lakosságból. Ez volt Budapesten a lakólázadások, a lakbérsztrájkok, a házfoglalások, szélsőséges esetben a házrombolások kora, ami végképp cselekvésre ösztönözte a gondoskodás eszméjét, majd az aktív kommunális gazdaság- és társadalompolitikát mind jobban magáénak érző városvezetést. Ezek a lakómozgalmak adtak ösztönzést a korszakban teljesen szokatlan méretű hatósági lakásépítési program megvalósításához, amelyben Budapest önkormányzatának közel 6000 lakást eredményező beruházása mellett a 3657 lakás építésével a Wekerle-telepen megépítésével az kormány is hozzájárult.

1932-ben a gazdasági válság elérte mélypontját. Egyre nőtt a munkanélküliség és mind több ember maradt fedél nélkül. A hajléktalan családok mihamarabbi elhelyezése érdekében a székesfőváros 870/1932. kgy. számú határozatával egy városszéli-telep létesítése mellett döntött. Ez a Magyarországon addig előzmények nélküli intézmény, külföldön már több esetben bevált. Többek közt ilyenek létesültek Bécs XXI. kerületében, a németországi Mannheimben, és Angliában is. A külföldi példákhoz hasonlóan, a főváros e nagy jelentőségű szociális akciójának alapgondolatát – az ún. produktív szociálpolitika (saját lábra állítás) elvének megfelelően – az képezte, hogy a rászoruló családoknak olyan munkásházakat építsenek, ahol a bérlők a házhoz tartozó telken, kertgazdasággal is foglalkozva, képesek megtermelni élelmiszer szükségletük egy részét.

Móricz Zsigmond az irodalmi köztudatba elsősorban, mint parasztíró a paraszti társadalom irodalmi szociográfusa került be. A faluregények, -novellák alkotója azonban, számos budapesti tárgyú írást hagyott maga után, bár ez kevés visszhangot váltott ki. Élete utolsó tíz-tizenöt évében Móricz igyekezett „megírni Budapestet”. Ennek az írói programnak az egyik térbeli-irodalmi kerete lett a bérház. Móricz Az asszony beleszól című Budapest-regényében, saját fiatalkori lakhatási élményeit is feldolgozva, egy két-udvaros ferencvárosi bérház kulisszái között mesél az 1930-as évek Budapestjének társadalmáról, annak elsősorban a középosztályi lét peremén billegő, a lecsúszástól rettegő értelmiségi rétegéről. A regény cselekményszövése, a történet vonalvezetése egy kétudvaros, ferencvárosi bérháztömb külső és belső terein visz végig. Móricz szinte teljes áttekintést nyújt az épületkomplexum első emeleti lakásállományáról, az ott élők társadalmáról. Regénye – jól azonosíthatóan – az első feleségével Holics Jankával, házasságuk kezdetén kibérelt hátsó udvari kislakásban és az otthont körülvevő bérházközegben játszódik. A regénydíszlet olyannyira hiteles, hogy a történetben bejárt lakások és bérházrészletek pontosan megegyeznek a Móriczék által lakott Üllői út 91. szám alatt. épületről fennmaradt alaprajzi, helyszínrajzi dokumentációval.

Hegedős Károly építész (1895-1972), saját életéről, a gyermekkorától az írás jelenéig (az 1950-es évekig) tartó kilenc, egyenként 700–900 oldalas visszaemlékezés-sorozatot készített, amelyeket a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Levéltára őriz. A szövegfolyam 1952-ben írt, Új honfoglalás címmel ellátott VI. kötete a szerző 1933 ősze és 1939 nyara közötti életét mutatja be, elsősorban a szerző lakhatási élményeit feldolgozva, mint például Hegedős szoba- és lakáskeresési kálváriáját, lakásainak részletesen dokumentált megtervezését, berendezését. Az 1938-ig egyedülállóként élő építész életének központi problémája volt ebben az időszakban a stabil egzisztencia megteremtése mellett a megfelelő minőségű lakhatás biztosítása. Két évtizednyi szobabérlőség után Hegedős ugyan tartott a magas lakbérektől, nehezen megfizethető lakhatási költségektől, de már nagyon vágyott saját lakásbérletre, önálló otthonra. Lakásproblémáira végül a korszakban népszerű, nagy számban épített garzonházak egyikében, a szobabérleteiben fizetett költségeknél nem sokkal többért bérelt, garzonotthona lett a megoldás.

A lakásminőség javítására törekvő reformbeépítések révén létrejövő új típusú homlokzatok bővítették és átértelmezték a lakások zártsoros, zártudvaros bérházépítésben megszokott utcai és udvari besorolásának kettősét. Anélkül, hogy az alaprajzi rend és gondolkodás változott volna, a csatlakozóudvarok különböző fajtái átalakították az utcai és udvari homlokzatok jelentését, és megjelentek az addig a szabadonálló beépítéshez társuló kert homlokzatok is. Mindez kihatott a szobák, illetve a lakások utcai és udvari fekvés szerinti osztályozására, és új kategóriaként bevezette a kerti fekvésű szoba típusát.

A budapesti társasházak terjedésük kezdetén, 1907 és 1914 között a város legkülönbözőbb pontjain épültek fel. Nagyjából egyformán oszlottak el a budai és a pesti oldalon, s kevés városrész volt, ahol nem tűntek fel. Megjelentek képviselőik a Lágymányoson, a Németvölgyben és a Vízivárosban, Pesten pedig a Belvárosban, a mai Újlipótvárosban, a Teréz-, Erzsébet- és Józsefvárosban, de még Kőbányán is. A csak a tervezés fázisáig eljutó projektek még nagyobb szóródást mutattak: az előbbiek mellett felbukkantak a Margit körút mögötti területre, a Naphegy aljára, Zuglóra és a Ferencvárosra irányuló elképzelések is. Az építtetők célpontjai közül a Vár, Újlak és Óbuda, valamint a Lipótváros maradt ki teljesen. Térbeli szóródásuk ellenére terjedésük mégis jellegzetes mintázatot mutatott: voltak sűrűsödési területeik, ahol nemcsak egy vagy két képviselőjük jelent meg, vagy volt tervbe véve. Ez a mintázat azt mutatta, hogy egy-egy társasház felépülése továbbiak szervezését idézte elő a szomszédságában. Ilyen csomósodások voltak megfigyelhetők lágymányosi telektömbökben, de a pesti oldalon, a Városliget vonzáskörzetében is alakot öltött egy: egy Ilka utcai telektömbben öt társasház gondolata öltött alakot 1909–1910 körül.

Az első két budapesti garzonház-építkezés 1926 derekán szinte egy időben valósult meg. A budai oldalon, Lágymányoson, a Műszaki Egyetem melletti Zenta utcában az Új Otthon Társasházszövetkezet, Pesten az Üllői út és József körút találkozásánál, a Kisfaludy utcában Perl Gyula és felesége volt a beruházó.
A Horthy Miklós út (ma: Bartók Béla út) – Zenta utca – Budafoki út által határolt telken megvalósult bérházkomplexum (ezen az épületcsoporton belül helyezkedett el a Zenta utcai garzonház is) felépítésében az állami kölcsön és az adóelengedés mellett fontos szerepe volt egy frissen, 1924-ben megnyílt új törvényi lehetőségnek: a saját lakástulajdon vásárlásának. Az önállóan telekkönyvezett házrészek, öröklakások intézményét bevezető 1924. évi XII. tc. a kisebb tőkével rendelkező építtetőket, építőket, leendő lakástulajdonosokat is bevonta a lakásépítésekbe. A Horthy Miklós út – Zenta utca – Budafoki út által körülhatárolt hatalmas lágymányosi telken az Új Otthon építőszövetkezet is részben a leendő tulajdonosok befizetéseiből szerette volna finanszírozni a garzonházkomplexum építését.