Témák

Móricz Zsigmond az irodalmi köztudatba elsősorban, mint parasztíró a paraszti társadalom irodalmi szociográfusa került be. A faluregények, -novellák alkotója azonban, számos budapesti tárgyú írást hagyott maga után, bár ez kevés visszhangot váltott ki. Élete utolsó tíz-tizenöt évében Móricz igyekezett „megírni Budapestet”. Ennek az írói programnak az egyik térbeli-irodalmi kerete lett a bérház. Móricz Az asszony beleszól című Budapest-regényében, saját fiatalkori lakhatási élményeit is feldolgozva, egy két-udvaros ferencvárosi bérház kulisszái között mesél az 1930-as évek Budapestjének társadalmáról, annak elsősorban a középosztályi lét peremén billegő, a lecsúszástól rettegő értelmiségi rétegéről. A regény cselekményszövése, a történet vonalvezetése egy kétudvaros, ferencvárosi bérháztömb külső és belső terein visz végig. Móricz szinte teljes áttekintést nyújt az épületkomplexum első emeleti lakásállományáról, az ott élők társadalmáról. Regénye – jól azonosíthatóan – az első feleségével Holics Jankával, házasságuk kezdetén kibérelt hátsó udvari kislakásban és az otthont körülvevő bérházközegben játszódik. A regénydíszlet olyannyira hiteles, hogy a történetben bejárt lakások és bérházrészletek pontosan megegyeznek a Móriczék által lakott Üllői út 91. szám alatt. épületről fennmaradt alaprajzi, helyszínrajzi dokumentációval.

Hegedős Károly építész (1895-1972), saját életéről, a gyermekkorától az írás jelenéig (az 1950-es évekig) tartó kilenc, egyenként 700–900 oldalas visszaemlékezés-sorozatot készített, amelyeket a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Levéltára őriz. A szövegfolyam 1952-ben írt, Új honfoglalás címmel ellátott VI. kötete a szerző 1933 ősze és 1939 nyara közötti életét mutatja be, elsősorban a szerző lakhatási élményeit feldolgozva, mint például Hegedős szoba- és lakáskeresési kálváriáját, lakásainak részletesen dokumentált megtervezését, berendezését. Az 1938-ig egyedülállóként élő építész életének központi problémája volt ebben az időszakban a stabil egzisztencia megteremtése mellett a megfelelő minőségű lakhatás biztosítása. Két évtizednyi szobabérlőség után Hegedős ugyan tartott a magas lakbérektől, nehezen megfizethető lakhatási költségektől, de már nagyon vágyott saját lakásbérletre, önálló otthonra. Lakásproblémáira végül a korszakban népszerű, nagy számban épített garzonházak egyikében, a szobabérleteiben fizetett költségeknél nem sokkal többért bérelt, garzonotthona lett a megoldás.

A lakásminőség javítására törekvő reformbeépítések révén létrejövő új típusú homlokzatok bővítették és átértelmezték a lakások zártsoros, zártudvaros bérházépítésben megszokott utcai és udvari besorolásának kettősét. Anélkül, hogy az alaprajzi rend és gondolkodás változott volna, a csatlakozóudvarok különböző fajtái átalakították az utcai és udvari homlokzatok jelentését, és megjelentek az addig a szabadonálló beépítéshez társuló kert homlokzatok is. Mindez kihatott a szobák, illetve a lakások utcai és udvari fekvés szerinti osztályozására, és új kategóriaként bevezette a kerti fekvésű szoba típusát.

A budapesti társasházak terjedésük kezdetén, 1907 és 1914 között a város legkülönbözőbb pontjain épültek fel. Nagyjából egyformán oszlottak el a budai és a pesti oldalon, s kevés városrész volt, ahol nem tűntek fel. Megjelentek képviselőik a Lágymányoson, a Németvölgyben és a Vízivárosban, Pesten pedig a Belvárosban, a mai Újlipótvárosban, a Teréz-, Erzsébet- és Józsefvárosban, de még Kőbányán is. A csak a tervezés fázisáig eljutó projektek még nagyobb szóródást mutattak: az előbbiek mellett felbukkantak a Margit körút mögötti területre, a Naphegy aljára, Zuglóra és a Ferencvárosra irányuló elképzelések is. Az építtetők célpontjai közül a Vár, Újlak és Óbuda, valamint a Lipótváros maradt ki teljesen. Térbeli szóródásuk ellenére terjedésük mégis jellegzetes mintázatot mutatott: voltak sűrűsödési területeik, ahol nemcsak egy vagy két képviselőjük jelent meg, vagy volt tervbe véve. Ez a mintázat azt mutatta, hogy egy-egy társasház felépülése továbbiak szervezését idézte elő a szomszédságában. Ilyen csomósodások voltak megfigyelhetők lágymányosi telektömbökben, de a pesti oldalon, a Városliget vonzáskörzetében is alakot öltött egy: egy Ilka utcai telektömbben öt társasház gondolata öltött alakot 1909–1910 körül.

Az első két budapesti garzonház-építkezés 1926 derekán szinte egy időben valósult meg. A budai oldalon, Lágymányoson, a Műszaki Egyetem melletti Zenta utcában az Új Otthon Társasházszövetkezet, Pesten az Üllői út és József körút találkozásánál, a Kisfaludy utcában Perl Gyula és felesége volt a beruházó.
A Horthy Miklós út (ma: Bartók Béla út) – Zenta utca – Budafoki út által határolt telken megvalósult bérházkomplexum (ezen az épületcsoporton belül helyezkedett el a Zenta utcai garzonház is) felépítésében az állami kölcsön és az adóelengedés mellett fontos szerepe volt egy frissen, 1924-ben megnyílt új törvényi lehetőségnek: a saját lakástulajdon vásárlásának. Az önállóan telekkönyvezett házrészek, öröklakások intézményét bevezető 1924. évi XII. tc. a kisebb tőkével rendelkező építtetőket, építőket, leendő lakástulajdonosokat is bevonta a lakásépítésekbe. A Horthy Miklós út – Zenta utca – Budafoki út által körülhatárolt hatalmas lágymányosi telken az Új Otthon építőszövetkezet is részben a leendő tulajdonosok befizetéseiből szerette volna finanszírozni a garzonházkomplexum építését.

Az egyszobás lakás az 1930-as évek elejéig egyet jelentett a munkáslakással, és ezt a stigmát az új bérházak kislakásai is magukon hordozták. Indulásának évében, 1928-ban a Tér és Forma folyóiratban Padányi Gulyás Jenő egyértelműen mint munkásoknak közületileg építendő, nevelő hatású lakástípusról beszélt a modern kislakásokról. Öt évvel később ugyanitt publikálták Oblath György és Preisich Gábor terveit, amelyekben a tervezőpáros egy erzsébetvárosi telektömb régi lakásai helyett egészségesebb és „megfelelő napfényhozamú” modern bérlakásos tömböt vetett papírra. Az egyszobás kislakást ők is elutasították, mint „helytelen” típust, csupán néhány, kizárólag egyedülállóak számára tervezett „garszont” tüntettek fel a tervdokumentációban. A telek 500 akkori lakásának majd fele komfort nélküli, egyszoba-konyhás lakás volt, amelyek kiváltására a kétszobás komfortos lakástípust találták a legmegfelelőbbnek. 1936-ban Kozma Lajos védelmébe vette a középosztályi kislakások „minimál-helyiségeit”. A kisebb lakástér szerinte „nem szegénységet, nem fogyatékosságot jelent”, hanem a lakó érdekében végigvitt „tervszerű elgondolást”.

A 19. század végének nem rég (1873) egyesített magyar fővárosa, hasonlóan az észak-amerikai, nyugat-európai nagyvárosokhoz, mágnesként vonzotta magához az új munkaerőt, közöttük nagy számban egyedülállókat (munkásokat, középosztályiakat egyaránt). A hirtelen megnőtt népességen belül, a tartósan egyedül élő középosztálybeli férfi „szinglikről” az általánosabb történeti statisztikai adatok elemzése mellett garzonlakás-hirdetések és garzonlakás-alaprajzok nyújtotta információk alapján alkothatunk pontosabb képet. A statisztikákban láthatóan/érzékelhetően kimutatható fővárosi női egyedülállók ekkor még nem jelenhettek meg önálló főbérlőkként (lakást-keresőkként). Számukra a garzonterek kimondottan tiltott, becsületükre veszélyes részeiként jelentek meg a nagyvárosnak, társadalmilag elfogadott önálló garzon-bérletük először csak a két világháború közötti években vált lehetővé.

A főváros szociálpolitikájában a szükséglakások létesítése jóval hamarabb megjelent, mint a kislakásépítés. Ennek oka elsősorban az, hogy ilyen lakásokat válságkezelés céljából, előbb a kolera terjedésének megakadályozása, utóbb pedig a lakbérhátralék miatt kilakoltatottak ideiglenes elhelyezésére létesítettek. Mindez tehát közérdeket szolgálta (a járvány megfékezése), de fontos tényező volt, hogy az építkezésekkel a hatóság a magántevékenységgel szemben sem állított versenytársat, hiszen a főváros a bizonytalan bérfizető képességgel rendelkező rétegnek biztosított elhelyezést. Ezek a szükséglakások ugyanakkor a város számára sem voltak ráfizetésesek, vagyis a város adófizetőinek sem okoztak kárt.

Ahogy az öröklakásgondolat megjelent a budapesti lakhatás horizontján, a bérlakással szemben egy új alternatíva kezdett körvonalazódni a lakáshoz jutásban. A társasházépítés propagálása az öröklakás nyújtotta előnyöknek a bérlakás hátrányaival szembeni hangsúlyozására épült.

Bár a társasházak építése a társadalmi önszerveződés, majd a magánvállalkozás keretei között már 1907-től megindult Budapesten, a fővárosi lakáspolitikai diskurzusba ezzel párhuzamosan nem került be. A fővárosi lakásügyi vitákban az 1920-as évek közepén fogalmazódtak meg első ízben olyan elképzelések, amelyek a városnak a lakhatás átalakulásának irányába mutató, a társasházeszmére épülő folyamatokba való bekapcsolódását sürgették. Az öröklakás-építés kérdése ekkor jelent meg a fővárosi lakáspolitikában, egyidőben a lakásépítés I. világháború utáni újraindulásával, a házszövetkezetek alakulásának újbóli fellendülésével és új öröklakásépítő vállalkozások létrejöttével. A községi lakásépítés iránya körüli elvi vitákban több várospolitikus a lakáspolitika gyakorlati céljait illetően a társasházépítés támogatását sürgette: javaslataik a budapesti lakhatást a társasházrendszer irányába próbálták tolni.

A Villányi és a Diószegi út között az Elek utca, Tarcali utca és Ábel Jenő utca által határolt, illetve átszelt terület parcellázása és beépítése ugyanazon kertvárostervből nőtt ki, mint az Átlós – Lenke úti telep. A szintén közel hat holdas ingatlanegyüttes a Lágymányosra elképzelt kertváros létesítésének második egységeként került fejlesztésre a 13889, 13890–13896. régi helyrajzi szám alatt. A kezdeményező Holek Sámuel banktisztviselő ezúttal takarékpénztári tisztviselőtársaival és három építésszel társulva vette meg a fél évvel korábban már megszerzett ingatlantól mindössze egy tömbnyire eső területet a Herz és Beimel-féle ingatlankomplexumból 1908. június végén. A legnagyobb részt itt is Holek Sámuel vállalta a befektetés közel felére kiterjedően. Építészként pedig Löllbach Kálmán vágott bele társként a parcellázási üzletbe a befektetés egyötödének erejéig.

Az 1930-as évek első felében a lakásépítések száma jelentősen csökkent, a kislakások terén pedig egyszerre vált érzékelhetővé az abszolút és a relatív (a túl magas bérleti díjból fakadó) hiány. Mindez ismét cselekvésre késztette a fővárost, amely újabb 2–3 ezer lakás létesítését célul kitűző kislakásépítési programot indított meg. Ennek a teljes körű megvalósítását a második világháború következtében kialakuló új gazdasági feltételek végül megakadályozták.