Default banner image

Bár a társasházak építése a társadalmi önszerveződés, majd a magánvállalkozás keretei között már 1907-től megindult Budapesten, az új lakhatási forma ezzel egyidőben nem jelent meg a fővárosi lakáspolitikai diskurzusban. A fővárosi lakásügyi vitákban az 1920-as évek közepén fogalmazódtak meg első ízben olyan elképzelések, amelyek a városnak a lakhatás átalakulásának irányába mutató, a társasházeszmére épülő folyamatokba való bekapcsolódását sürgették. Az öröklakás-építés kérdése ekkor jelent meg a fővárosi lakáspolitikában, egyidőben a lakásépítés I. világháború utáni újraindulásával, a házszövetkezetek alakulásának újbóli fellendülésével és új öröklakásépítő vállalkozások létrejöttével. A községi lakásépítés iránya körüli elvi vitákban több várospolitikus a lakáspolitika gyakorlati céljait illetően a társasházépítés támogatását sürgette: javaslataik a budapesti lakhatást a társasházrendszer irányába próbálták tolni.

A Villányi és a Diószegi út között az Elek utca, Tarcali utca és Ábel Jenő utca által határolt, illetve átszelt terület parcellázása és beépítése ugyanazon kertvárostervből nőtt ki, mint az Átlós – Lenke úti telep. A szintén közel hat holdas ingatlanegyüttes a Lágymányosra elképzelt kertváros létesítésének második egységeként került fejlesztésre a 13889, 13890–13896. régi helyrajzi szám alatt. A kezdeményező Holek Sámuel banktisztviselő ezúttal takarékpénztári tisztviselőtársaival és három építésszel társulva vette meg a fél évvel korábban már megszerzett ingatlantól mindössze egy tömbnyire eső területet a Herz és Beimel-féle ingatlankomplexumból 1908. június végén. A legnagyobb részt itt is Holek Sámuel vállalta a befektetés közel felére kiterjedően. Építészként pedig Löllbach Kálmán vágott bele társként a parcellázási üzletbe a befektetés egyötödének erejéig.

Az 1930-as évek első felében a lakásépítések száma jelentősen csökkent, a kislakások terén pedig egyszerre vált érzékelhetővé az abszolút és a relatív (a túl magas bérleti díjból fakadó) hiány. Mindez ismét cselekvésre késztette a fővárost, amely újabb 2–3 ezer lakás létesítését célul kitűző kislakásépítési programot indított meg. Ennek a teljes körű megvalósítását a második világháború következtében kialakuló új gazdasági feltételek végül megakadályozták.

Budapest az 1910-es években a szociális kislakásépítő programjával szinte előzmények nélkül lépett Európa élvonalába, majd a hatósági kislakás-építkezések első, a második világháború éveiig tartó klasszikus korszakában, kisebb megszakításokkal egymást érték az építési programok. Ezeknek köszönhetően a főváros és az állam mintegy 30.000 olcsó bérű kislakást létesített. E bérházak és telepek nemcsak keletkezésük idejét tekintve, hanem térben is szórtan, a város különböző kerületeiben tűntek fel. Ennek magyarázata az, hogy a rendelkezésre álló kellően nagy, jó közlekedési adottságú, de a főváros saját tulajdonban lévő telkek száma korlátozott volt. E több mint 3 évtizedet felölelő lakásépítési korszak eredményei közül is kitűnik kettő: A Hungária körút – Százados út – Ciprus utcai terület, illetve a Kőbányai út – Pongrác út – Tomcsányi utca (ma Salgótarjáni úti) telekcsoport. Ezeken a helyszíneken egy sajátos laboratórium jött létre, hiszen a rendelkezésre álló szabad terület nagyságának köszönhetően nem csak egymást követhették az építési akciók, hanem a telepek egyszerre nyújtottak helyet az egy időben zajló programok különböző lakástípusainak, hajlékot biztosítva a létesítésükkel megcélzott különböző társadalmi rétegeknek.

A Villányi út, Bartók Béla út (akkor Átlós út) és Karolina út által határolt háromszög alakú lágymányosi területen két családi ház-telep létesítése indult útjára 1907–1908 folyamán. Az egymástól néhány saroknyira eső két háztömb-együttes parcellázási-beépítési terve nem volt egymástól független: kezdeményezőik köre, beépítési koncepciójuk és az amögött álló kertváros-vízió összekötötte őket. Mindkét telep terve a lakásreform-mozgalom elveiből táplálkozott. A bérházkritika és a saját tulajdonú otthon eszméje adta az alapját azon elgondolásnak, amely kisméretű parcellákon telepként megvalósítandó családi házas beépítést képzelt el erre a területre.

„Tudod, hogy én is 2 szoba-hallos lakásra pikkelek? És valahol Budán. Egyelőre, mivel ez csak őszre lesz aktuális, az újságokból tájékozódom. Pl. a Horthy körtérnél ilyen 2 szobás, hallos modern lakás fűtéssel 2650 p. Szép, mi? Vagyis havi 220. Meg kell őrülni, ha nagyon töpreng az ember. Régit meg alig kapni. Ámbár gondoltam a Tomcsányiék lakására is, mert ők nagyobbat keresnek. Az 3 szobás, szép, tágas, csak azt hiszem, nem túl napos. Vmi 1400-at fizetnek. Azt hiszem, már tavaszra elmennek onnan. Megkérdezheted alkalmilag Klárit. Aztán hallottam, hogy a Biblia utcában (XI. ker., az ev. templommal szemben, igen kedves hely!) is vannak modern házak, közp. fűtés csak a fürdőszobában (ez nagy butaság!), s aránylag nem túl drágák, legalább is relative. Kb. egy nekünkvaló lakás olyan 1500 p lehet. Igaz, hogy aztán még számítani lehet a fűtést, hát akkor sokra megy föl. Legolcsóbb modern rész a Thököly út, Amerikai út tájéka, ahová a 7-es busz visz. Nem mondom, nem túl szimpatikus nekem, de végeredményben közel van a Liget, meg aztán szükségben az ördög legyet eszik. Ott az előbb említett lakások árai 1400 körül vannak. Persze, vannak drága helyek is, hallottam, hogy a Retek-utcában, a Széna térnél 2 szoba-hallosért fűtéssel 2200-at fizetnek."

(BFL XIV.210 Éva levele Paleta Évának, 1941. január 15.)

A Lágymányos körtereit szegélyező jellegzetes háromszög alakú háztömbök egyik képviselője a Kosztolányi Dezső tér – Bocskai út – Tas Vezér utca – Edömér utca által határolt tömb. Kiépülését egy fővárosi tisztviselői érdekvédelmi szervezet kezdeményezte 1928-ban, a fővárosi tisztviselők lakáshoz jutásának elősegítésére. A tömb kiépülése 1931 eleje és 1938 vége között zajlott le, öt telken, öt társasházzal. Az eredmény egy csatlakozóudvaros tömb lett, a telekszéleken álló lakóházak mögött belsejében egy nagy, kertesített udvarral, a Kosztolányi Dezső tér (akkor Lenke tér) átellenes háztömbjéhez hasonlóan. Attól eltérően azonban kiépülése nem az I. világháború előtti lakásreform-mozgalom jegyében ment végbe, hanem a beépítési módok és alaprajzi rendszerek korszerűsítésének két világháború közötti tendenciájának keretei között: a keretes beépítés és a háromtraktusos, hallos lakástípus budapesti terjedésének időszakában. A társasházi forma ugyanakkor az 1920-as évek közepén újrainduló lakásépítés kapcsán alakot öltő fővárosi lakásépítési koncepciókba illeszkedett. A magánépítés támogatását érintő fővárosi vitákban a társasház mint a jövő domináns lakhatási formája jelent meg.

A Lágymányos 1905 után felívelő kiépülésébe illeszkedve a mai Kosztolányi Dezső tér (akkor Lenke tér) 12. szám mögötti háromszög alakú háztömb 1907-ben a Fischer és Detoma építési cég kezében vált ingatlanfejlesztői tevékenység tárgyává. A telkenkénti ingatlanforgalom és lakóházépítés által meghatározott budapesti közegben fejlesztése különlegesnek bizonyult, mert egységes koncepció szerint ment végbe. Noha kiépülése az építési szabályozásnak megfelelően telkenként bonyolódott, az épületek mégis az egész tömbre kiterjedő egységes építészi elgondolásba illeszkedtek, amit Fischer József dolgozott ki. Koncepciója megvalósulását a tulajdonlás egy kézben tartása és ezzel összefüggésben az egységes építészi tervezés biztosította, öt év alatt, 1912-re elért eredményeként a nemzetközi lakásreformer elveket naprakészen követő higiénikus lakóházegyüttessel.

„Ma reggel elmentünk, még egyszer jól megnéztük a lakást. Rémes állapotban van. Ennek azonban én külön örülök, mert így mázoltatnak is, pedig a Palatinus csak festetni szokott különben. […] Ciánoztatni azonban nekünk kell és a fürdőszobába sem adnak kályhát.” „Ezeknél nem lehet semmiben sem alkudozni, csak azt csinálják, amit ők jónak látnak. Pl. a mosogató is rémes állapotban van, mint minden, de nem adnak helyette másikat, mert nem lyukas tehát használható. A lakást kifestik, ajtókat, ablakokat rendbehozzák, átmázolják, ahol nincs kályha, oda állítanak. A szobák nem valami nagyok, de azért jó falak vannak.”

(BFL XIII.33 Balogh és Balthazár családok iratai. Balogh Magda levele Balthazár Gézának, 1939. október 24.)

Budapesten a társasházak szövetkezeti formában jelentek meg és kezdtek terjedni a 20. század első évtizedében. Az új lakhatási formát egy köztisztviselői érdekvédelmi szervezet, az Országos Tisztviselő Szövetség indította útjára 1907-ben, az első társasházak mint házszövetkezetek ennek nyomán jöttek létre 1907 és 1914 között. A társasház-alakítás terjedésének meghatározó kerete a köztisztviselői önszerveződés volt, azonban szinte azonnal megjelent mellette az üzleti vállalkozás is. Már 1909–1910 folyamán bankok és házépítéssel foglalkozó részvénytársaságok kapcsolódtak be a társasházépítésbe, de az I. világháborúig felépült társasházak nagyobb része önszerveződés eredményeként született. Az új tulajdonforma társasház-szövetkezetként, házépítő szövetkezetként, társasház-résztulajdonosok szövetkezeteként, vagy egyszerűen társasházként nyert megnevezést.

Bérházak átalakítása társasházzá új üzleti gyakorlatként az 1920-as évek első felében kezdett terjedni Budapesten. Bár a jelenségnek voltak I. világháború előtti és alatti előzményei (XI. Kosztolányi Dezső téri háztömb), a háború utáni években jelentkezett olyan gyakorisággal, hogy a sajtó is felfigyelt rá, és külön terminussal illette, házparcellázásnak nevezve el azt. Lényege a meglévő bérházak lakásonkénti értékesítése és társasházzá alakítása volt. Az új jelenség a fővárosi lakhatást meghatározó tulajdonviszonyok lassú átrendeződési tendenciájába illeszkedett.

„Az a semminek feltűnő pár lépés, mely a tűzhelyet és a konyhaszekrényt elválasztja egymástól, a mai emberi energia-megtakarításnál évente sok ezer munkakilogramm-többletet jelenthet az amúgy is túlterhelt anyára vagy háztartásvezetőre nézve.”

(Konyha-problémák. Magyar Iparművészet, 1928, 46.)